A tárgyak fogságában

Bármekkora is a lakásunk, egy idő után mindig megtelik tárgyakkal, ahogy a fejünk is mindig megtelik gondolatokkal, akarva, vagy akaratlanul…

Nem csak az tűnik pontos definíciónak, hogy hónapról-hónapra mindig annyit költünk el amennyit keresünk, hanem az is, hogy négyzetmétertől és szobaszámtól függetlenül minden teret megtöltünk a kacatjainkkal. Talán ez a két dolog össze is függ valamiképpen. Erre a cselekvésre vagyunk kondicionálva, nem tudatosan tesszük amit teszünk, ez valami sokkal erősebb program.

A tárgyak lassan mindent ellepnek, minden pillantásunk elé bekerül egy, minden gondolatunkat irányítani tudja valamelyik – egy tárgy: egy emlék. A tárgyak tömege nem okoz boldogságot, de még csak jó érzést sem – gondot okoz. Vágyunk a rendre, de nem tudjuk megteremteni, mert túl sok a tárgyunk. Nagyobb helyre költözünk, ahova visszük a tárgyainkat és a fennmaradó helyet újra betöltjük újakkal. A frusztráció pedig megmarad, azt is visszük magunkkal a tárgyainkban elrejtve. A rendet, mint a vágyott állapotot pedig csak tudat alatt értjük meg igazán, ez az állapot az, amikor nincs teher a gondolatainkon, a külvilág ad és nem elvesz. Ez nem csak a tárgyak elrendezésén, hanem számosságán is múlik. Van az a mennyiség, ami fölött már képtelenség a rendet létrehozni. Ezen a mennyiségen már sokszorosan túlléptünk. Azt hiszem ez igaz a külvilágra és a belső világunkra is.

Nem szeretem a tárgyakat, azt hiszem sosem ragaszkodtam hozzájuk egy-két kivételtől eltekintve. Ilyen tárgy volt a csizmám és az Amigá(i)m, de ezeket bármikor magammal tudtam vinni. Sokkal többet nem is tudok felsorolni, bár csizmám még van, amigám már nincs, helyette egy lélektelen masina ad lehetőséget a pénzkeresetre. Nagyjából ennyi is a kapcsolatunk, elviseljük egymást. Egy időben voltak még az autóim, az Alfa Romeo-k, melyekhez ragaszkodtam mindig egy ideig, de aztán jött az újabb és akkor ahhoz. Ennek úgy négy éve vége szakadt, már egyáltalán nem érdekelnek ezek a masinák, fölösleges luxuscikknek tartom őket.

A mi kis családunkra is érvényes a fenti megállapítás, miszerint bármekkora teret képesek vagyunk megtölteni a tárgyainkkal. Laktunk már nagyon kis helyen és nagyon nagy házban is, mindenhol érvényes és igaz volt. Ez három kisgyerek esetén talán nem is meglepő, de nem csak nekik vannak tárgyaik. Nekünk is, a felnőtteknek, a sok év alatt felhalmozott kacaterdő. Időnként rádöbbenünk arra, hogy mindenhonnan kipottyan valami, minden alatt, fölött és mögött ott van egy másik bigyó. Mindnek története van, valahogyan idekerült, azért mert kaptuk, vagy mert meg kellett vennünk. De így, egy nagy halomban ezek már nem különálló entitások, hanem egy helyzabáló szörnyeteg részelemei. Ha egyet veszünk szemügyre, máris azt mondjuk, hogy nem tudunk, vagy nem akarunk megszabadulni tőle. Ha a szörnyet nézzük – azaz egyben az egészet – akkor nagyon szívesen kitennénk a szűrét. Ragaszkodunk ahhoz, hogy fenntartsuk a rendetlenség okát a külső és belső világunkban egyaránt. Nem önként ragaszkodunk hozzá, ragaszkodnunk kell. Ezt mondja a fejünkben az a valami, ami mindig ott van és mindig mindent jobban tud.

Érdemes azon elgondolkozni, miért van az, hogy a gyerekeink nem azt a mesét szeretik legjobban, ami DVD-ről megy, számtalan színben és sokcsatornás hanggal pompázik, hanem azt, amit én mesélek nekik, amiben ők mondják meg hogy kik legyenek a szereplők. Ezek a gyerkőcök nem a méregdrága játékaikkal játszanak a legjobbakat, hanem egymással, vagy más gyerekekkel lent az udvaron. A fejben lejátszott mese és a tárgyak nélkül, a fejben lejátszott játék a valóságos. A tárgyak nem valódiak, csak arra jók, hogy elvonják a figyelmünket a gondolatainkról, irányítsák azokat és frusztrációt okozzanak. Azt hiszem a régen megromlott barátságom ezekkel a tárgyakkal napról napra tovább romlik.

Azokra a tárgyakra, amiket nem tudsz bepakolni egy hátizsákba, biztosan nincs szükséged. Csak a pillanatnyi, a körülményeknek való megfelelés miatt hazudod azt, hogy szükséged van rájuk, majd a következő pillanatban már tudod is, hogy újabb terhet vettél a nyakadba általuk. Esetleg más tárgyaknak van rájuk szükségük, de biztosan nem neked. Ez a tárgyakból felépített szörny egy nagy-nagy kő az ember szívén – pontosabban a gondolatain – melyet így vagy úgy le kell gördíteni onnan. Előbb vagy utóbb le kell, mert egyre nagyobb és egyre nehezebb. Ennyi tárgy, ekkora tulajdon még egyik ősünknek sem jutott, nem is tudunk mit kezdeni vele, erre nincs programunk. Ezért csak hordozzuk, gurítjuk felfelé magunk előtt mint Sziszüphosz király az idők végeztéig…

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *