Álmos videó

Vivi egyik kedvenc verséből csináltam hangos-képes filmszerűséget.

Nem tudom, hogy sikerült-e másfél percben kornyikálva elmesélnem, azt amiről szerintem szólnak ezek a sorok, ha szólnak egyáltalán valamiről. Minden relatív és ezáltal minden szubjektív is talán. Ha az álmos korban ébredni kell, az fájdalmas lesz, még akkor is, ha az élet-vízbe pottyanunk. Hideg lesz és valóságos, csapkodni kell nagyon, hogy el ne merüljünk benne. Aztán megszokjuk és ébren tudunk maradni. Sokáig. Ez lesz a jó benne.

Nem hiszek a sötét dolgokba, bár szükség van rájuk az egyensúlyhoz. De ha lehet, a világosabb érzések felé kacsintgatok, mert az onnan érkező meglepetések élvezetesek. Lehet minden jó, csak a világképet kell hozzáigazítani. Ahol minden rossz, ott a világ képernyőjén van lecsavarva a fényerő.

Herceg Tánccsoport – A Dzsungel Könyve

Ez a szombat este a gyerkőcöké volt, velük volt tele a budaörsi Jókai művelődési ház nagyszínpada és a szülőkkel, ismerősökkel, barátokkal telt meg az igen tágas a nézőtér…

Legutóbb két éve láttuk ezt az előadást, az akkor még apró elsősök mára komoly harmadikosok lettek, de a szerepelni vágyás és a lendület mit sem változott. Ezek a gyerekek – és természetesen a nagyobbak is – szeretnek szerepelni, szeretnek másoknak adni.

A közel másfél órás táncjáték megtanulása és előadása még felnőttektől is komoly erőfeszítést igényelt volna, de ezek az apróságok fáradhatatlanul dolgoztak és győztek. Ez az este az övék volt, a sok mosoly, a könnybe lábadt szülői tekintetek jelentették a teljes győzelmet a mindennapok, a sablonosság és a középszerűség felett.

Az apróságok természetesen nem voltak egyedül, mellettük voltak a nagyok és természetesen Eszter néni is, aki nem csak a tánccsoportot tartja kézben, hanem nap mint nap anyáskodik az osztálya fölött, tanítja és védi őket, ahogy egy valódi anyatigris teszi a dzsungelben. A sok kis Maugli és Túna az iskola – és a tanulás, tudás – dzsungelében szerencsére megtalálta a saját Baluját, Akeláját, sok öleléssel, sok beszéddel és sok szeretettel.

Mi szülők – akik ebből a dzsungelből csak részleteket látunk – szeretnénk még sok ilyen (tan)évet és sok ilyen előadást látni! Köszönjük!

A tánccsoport a Facebook-ok: Budakeszi Herceg Tánccsoport

Herceg Tánccsoport – A Dzsungel könyve, 2011.06.25, Budaörs, Jókai Művelődési Ház

Zene: Dés László – Geszti Péter
Koreográfia: Faludiné Kóthy Eszter, Király Ágnes, Király Csilla
Hangosítás: Csaplár Gergő
Video/fotó: LouiSe

Szereplők: Berecz Katinka, Berecz Natália, Csanádi Mariann Mercédesz, Cseh Vivien Fanni, Dózsa Bianka, Faludiné Kóthy Eszter, Gombos Alexandra Erzsébet, Gyimes Luca Kamilla, Hajdu Ádám, Kedves Tamás, Kerekes Barbara, Király Ágnes, Király Csaba, Király Csilla, Kiss Dorottya, Monostori Ivett Kinga, Nagy Noémi Liána, Nagy Vivien Lilla, Oláh Nikolett, Pásztor Soma Máté, Szommer Evelin, Szongoth János Máté, Zalai Milán Márk

Whiskey in the jar

Vivi 10. szülinapi buliján történt ez a röpke performansz, csak úgy összeálltak a csajok és táncoltak egyet a Whiskey In The Jar című örökbecsű MÉZ interpretációra.

A táncosok: Gombos Szandi, Gyimes Luca, Monostori Ivett, Cseh Vivi és Nagy Vivi, a sertepertélő apróság pedig Nagy Alma.

A gyerkőcök arcfestését Vári Juliánna készítette.

Kopaszkutya

Tegnap este valami véletlen folytán Somjas György Kopaszkutya című filmjét sodorta a képernyőnkre a sors. A rendező nevét a Roncsfilm miatt jegyeztem meg…

A filmből nekem a következő két dolog maradt meg;

  • Nem emlékszem egyetlen mosolyra sem, senki nem vidám, senki nem szomorú. Senki sem látszik kívülről.
  • Deák Bill Gyulán kívül egyik szereplő sem sugároz egyéniséget. Vagy tökéletesen sikerült a rendezőnek és a színészeknek megjeleníteni egy ilyen társaságot, vagy pedig akkor egyszerűen ez volt a látható helyzet.

Talán a nyolcvanas évek pont ilyen volt, ahogy a Roncsfilm és a Nyugattól keletre is tökéletesen tudja ábrázolni a kilencvenes éveket. A nyolcvanas évek emberei talán a feudalizmus unokái, ahol mindenki egyéniségre vágyott de senki nem volt képes levetkőzni a generációkon át belé nevelt alsóbbrendűséget. Kommunikáció tőmondatokban, a közhelyek uralma szóban és gondolatban, állandóan robbanásig feszült helyzet.

Sajnos nekem a nyolcvanas évek elejéről nincs sok emlékem, de ami van, az nem nagyon más, mint amit a filmből így utólag kiéreztem. Akkoriban csak néztem ki a fejemből, nem tudtam és nem is mertem részt venni az életemben. Minden történt, ahogy “kellett” neki, elfogad(hat)tam, hogy ennek így kell történnie. Valahogy semmilyen élethelyzetben nem volt természetes, nem volt elfogadható, hogy az ember jól érezze magát. A filmben megkérdezi az egyik lány, hogy “Nem baj hogy eltört a lábam?” – hát azt hiszem, hogy baj. Ahogy Pajor mondta egy valódinak tűnő pillanatában “Mindenkinek jól érezni magát, az kötelesség!” – no itt szakadt szét valami a korok között. El kellett telnie 20-30 évnek, hogy elkezdjük megérteni azt, hogy ha valami jó érzést kelt bennünk az nem bűnös/gonosz/rossz dolog. A Kopaszkutyában pedig minden dialógus inkább monológ, ami arról szól, hogy amit teszek azt nem azért teszem, mert nekem jó, hanem valami másért. Még ha el is tört a lábam…

Kündün

Martin Scorsese Kündün (Kundun) című filmje – mely Melissa Mathison könyve alapján készült – a Dalai Lámáról mindenképpen megéri azt az időt, amit rá szánunk. Sajnos ott ér véget, ahol sok-sok dolog éppen csak elkezdődött, érdemes lenne folytatni. Gondolom a láma halála után meg is teszik majd…

Azt hiszem, jobb lenne még előtte, most van itt az ideje ezeknek a dolgoknak… Meg kellene tanulni a támadásra nem védekezéssel reagálni.

Számomra a film legfontosabb mondata: “Elvették tőlünk a csendet” – fogalmunk sincs mekkora érték a csönd és hogy milyen kevés van belőle. Azt a keveset is pazaroljuk, bezajozzuk. Zümmögnek a kütyük, mindig bekapcsolunk egyet, hogy zaj legyen. Nem kell ahhoz a kínai hadsereg hangszórója sem, elég a “made in China” matricás számítógép, tv, rádió, mp3 player, telefon…

Tibet akkor lesz újra független, ha Kína meggazdagszik annyira a mi kapzsiságunkon és mohóságunkon, hogy az emberek felrobbantják Mao világát és azzal együtt természetesen a mienket is. Fogyassz többet és lesz Free-Tibet! Érzitek mekkora a különbség Bhután és Kína között, az előbbiben a tevékenységekhez, tervekhez tartozik boldogság-hozadék, míg a másikban megmondják, hogy boldog a nép és az az eredmény. Az erőszakmentességhez sok idő kell – annak megtanulásához és megértéséhez talán még több. Ezt kicsiben kell megérteni.

Sok sikert Kündün!

Tibet in China

Magyarország – 1946

Egy rövid emlékeztető, néhány korabeli képpel – sajnos szinte egyedüliként a témában…

Március 19 a kitelepítés napja.

1946. március 19-én Budakeszin megkezdődött a németek kitelepítése. A magyar kormány, a SZEB hozzájárulásával mintegy 4000 embert, a város lakosságának ötven százalékát Németországba deportálta. Ekkor telepítették ki a sváb lakosok nagy részét, s helyükre főként erdélyi és kárpátaljai magyarokat költöztek.

A hazai németek kollektív bűnösségen alapuló kitelepítése tömeges, de nem teljeskörű volt. Fehér István történész becslésen alapuló adata szerint Magyarországon 1945-ben mintegy 380 ezer német nemzetiségi élhetett. A kitelepítés lebonyolítására felállított Népgondozó Hivatal adatai szerint a magyar kormány 1946 és 1948 között legalább 185 ezer német nemzetiségit fosztott meg állampolgárságától, valamint teljes ingó és ingatlan vagyonától, s telepített ki az éhező és romokban heverő Németországba: 1946 és 1947 közt kb. 135 ezer főt az USA által megszállt övezetbe, majd 1948 végéig még kb. 50 ezer főt a Szovjetunió által megszállt övezetbe. Tóth Ágnes történész adatai szerint összesen mintegy 248600 kataszter hold föld került a magyarországi németektől a magyar állam tulajdonába. Ugyanő azt írja, 1941-ben a magyarországi németeknek összesen kb. 60400 háza volt. Ebből 1945 és 1948 közt 44750 ingatlant (azaz 74,1%-ot) vett el tőlük a magyar állam.

Forrás: WikiPedia: A magyarországi németek kitelepítése