Allergia helyzet

Tárárám, tárárám – leszokás és rászokás, ez a dolgom, nem vitás… :)

Egy tavaly decemberi napon eldöntöttem, hogy befejezem tizenegynéhány’ éves ámokfutásomat az allergia elleni harcban és győztesnek hirdetem ki magam. Megfogtam az utolsó üveg Rhinospray-t és kidobtam a kukába. Lesz, ahogy lesz, kibírom nélküle. Gyorsan konzultáltam egy ismerős fül-orr-gégésszel, aki nem sok jóval biztatott, egy sokéves nyálkahártya-pusztítást csak lézeres varázslattal és több hónapos kezeléssel lehet csak valamennyire visszafordítani. Olyan ez mint a heroin, rászokni könnyű, de lejönni róla általában lehetetlen. Ezzel megerősített abban, hogy egyedül is meg tudom oldani a problémát…

Tisztelem az orvosokat, de azt gondolom, hogy az esetek jelentős részében mozsárágyúval lövöldözünk verébfiókákra, mert minden nyaffantással, lázzal, szúrással és hasonlóval fehérköpenyesekhez rohangálunk – ha magunk miatt nem is, a gyerekkel mindenképpen. Ott aztán elsírjuk a tüneteket, legalábbis azt, amit mi hiszünk/érzünk róla/belőle, ez alapján a doktor odakísér a kasszához és kapunk ilyen-olyan bevennivalót. Ettől vagy jobb lesz, vagy rosszabb, az mindegy is, hiszen megtettük, amit tennünk kell a jelenlegi társadalmi normák alapján, megkérdeztük kezelőorvosunkat, gyógyszerészünket…

Bátorság kell ahhoz, hogy ne így tegyünk, hiszen ez most az elvárás, ez most a módi. Talán magunkkal érdemes kipróbálni először valami más metódust, ott egyértelmű a felelősség és könnyen lemérhető az eredmény is.

Ugye azt is tudhatjuk a tudományos publikációkból és a médiafolyamból, hogy az allergia nem egy hirtelen meggyógyuló fajta, inkább csak rosszabbodni szokott a szenvedő emberke állapota, majd kemikáliákon tengeti tüsszögős életét. Szokjon hozzá, ez már csak ilyen. Sokan vagyunk – voltunk – így ezzel, a jólét és az immunterápia valami hülye szokásjog miatt együtt járnak.

Nem is ment könnyen, volt egy olyan dugulásos, szenvedős hetem, amit senkinek nem kívánok, aztán napról, napra könnyebben ment. Szerencsém volt az időpont megválasztásával is, hiszen a tél minden allergiásnak könnyebbnek tűnik, főleg azoknak akik vegyi úton kompenzálnak. Január végére már saját orrlégzésem volt, nem száraz “orrspay” érzetű, hanem normális. Lassan elkezdtek visszajönni az illatok is – régebben fel sem tűnt, hogy a szaglásomat elvitte a cica.

Tavasszal már teljesen gyógyult voltam, semmi allergiás hapci, orrfolyás, kuckuc és hasonlók – egyszerűen normalizálódott ez a területem is. Jött a nyár, se a városi, se a hegyi, se a balatoni, se az adriai levegő és pollenáradat nem volt rám allergizáló hatással, legalábbis nem mondanám érezhetőnek ezt a hatást. Aztán megérkezett az augusztus vége, ami tavaly és az azelőtti években lekevert pofonfával ért fel mindig – továbbra is álltam a sarat.

Egyelőre ennyi, se az orrspray, se a facebook nem hiányzik. :)

Terv a következő ezer évre

Mi, akik maradtunk ebben a kis kárpát-medencei faluban, ezer évnyi boldogtalan keresztény-paraszti mémet hurcolunk magunkkal… Talán ezt a bejegyzést is ezek a mémek íratják velem…

Azt sajnos nem tudjuk, hogy mi volt, milyenek voltunk kétezer, háromezer évvel ezelőtt, de az utóbbi ezer évünk viszonylag jól dokumentált. Miről is szólt, miről is szólhatott ez az ezer év az őseinknek, a Te szüleid szüleinek, az én őseimnek, a szomszédénak – generációkon keresztül? Elsősorban a szenvedésről, a nélkülözésről és a félelemről szólt. Röghöz kötve, egy félelem-alapú, monoteista vallási béklyóval a lelken. Így volt ez ezer, ötszáz és száz éve is. Az ország lakosságának túlnyomó többsége földművelésből élt, rabszolgaként a saját, vagy bérelt területén. Generációkon keresztül átadva ezt a tudást és élményt. Az ősünk nem látott ki a portájáról, sose hagyta el a faluját – hacsak nem egy háborúba vitték golyófogónak. Magasztos hitet és országot meséltek neki, amiben hinnie és élnie, halnia kellett. De leginkább maradnia, egy helyben és csöndben.

Ma is ebből a világból táplálkozunk, ebből kell főznünk a jelent, kár szépíteni és ideálissá festeni. Erről szólnak a meséink, mondáink, népdalaink. Erről szólnak a gondolataink, a tudatalatti világunk.

Hol az iga, hova hajthatnám be a fejem. Hol a földesúr, hova tartsam a másik orcámat is. Hol a pokol, amitől retteghetek. Hogyan tudok kibújni mindezek alól.

Mindent tudunk erről az oldalról és semmit a másikról. Talán nincs is másik oldal – sőt biztosan nincs abban a világban. Azt a világot más céllal hozták, más céllal hoztuk létre. Azt a világot a boldogtalanság irányította. Nem a szegénység, nem a nélkülözés volt az ok, nem a test boldogtalansága, hanem a léleké. A boldogtalan lelket könnyű irányítani és a boldogtalanságot könnyű fenntartani – ez egy jól működő modell.

Más világokban is éltek, élnek szegény, földművelő emberek. Nem törvényszerű a boldogtalanság. Természetszerűen talán minden ember – kimondva, vagy kimondatlanul – a boldogságra törekszik. Nézzünk csak a gyerekekre, két-három éves korig csak a boldogságot hajszolják, akár hormonális a tevékenységük, akár nem. Aztán megtanítjuk nekik szépen lassan a boldogtalansághoz vezető fájdalmas utat, meg is tanulják, mert a mémek nagyon jól terjednek emberi közegben. Választunk nekik egy társadalmat, egy hitet, aztán indul a reprodukció. Nem a testi, azon gyorsan túlesnek a sejtek, hanem a gondolati, a tudatos és a tudatalatti világkép reprodukciója.

Minden ember azt mondja, hogy jobbat szeretne az utódainak, mint amit magának meg kellett élnie… Lehet, hogy egzisztenciálisan, oktatásban, kényelemben erre képesek is vagyunk – köszönhetően az utóbbi évek gazdasági változásainak – de szellemileg nem igazán hiszem. Ahhoz, hogy magunknál boldogabb utódaink legyenek, először magunkat kell boldogabbá tenni és az ahhoz szükséges tudást örökíteni. Vagy ha ez nem is sikerül, legalább rá kell mutatnunk valahogy a már átörökített boldogtalanság okaira, előzményeire, történelmére. Egy generációnak talán már ez is igen komoly eredmény lehet, ezer évnyi káros kódtól nem könnyű gyorsan megszabadulni. A lényeg, hogy mindenkinek meg kell tenni az első lépést ahhoz, hogy a következő ezer évre szóló terv megvalósulhasson.

Gázkazán és mosógép javítás

Úgy alakult, hogy ezek a nagydarab és jó drága szerkezetek viccelődni kezdtek az utóbbi napokban.

Először az Ariston (BS24CF) kazán kezdett megőrülni, naponta többször leállt és arra panaszkodott, hogy az elektronikájával van baja. Gondoltam, hogy valami zavar lehetett az erőben, mert ezeknek a szerkentyűknek működnie kell, az a dolguk és nem az hogy nyafogjanak. A kazán javítását többszöri áramtalanítással, előlap leszedéssel és portalanítással kezdtem, de nem vezetett sikerre. Egyszer világított rajta az összes létező led, máskor meg a panel-hibát dörgölte az orrom alá. Mikor már az öklözéses technikára tértem volna rá, akkor jelezte a mellettem álló nőismerősöm, hogy püfölés helyett hallgassam már meg, miért ciripel a csatlakozó a falban. A Reset gomb megnyomásakor tényleg ciripelt a mocsok, ezért átdugtuk egy másik konnektorba és láss csodát, a kazán megjavult.

Ezt követte a Whirlpool (AWO-D43125) mosógép, ami szintén piros lámpácskával jelezte, hogy szerinte el van dugulva a szűrője. Hittünk neki, ki is tisztítottuk alul a kivezetőjét, de továbbra sem engedte le a vizet. Ekkor láttam időszerűnek egy szervizes megkeresését, jelesül azt a szimpatikus emberkét, akitől a szárítógépet vettük. Elmeséltem neki a bajomat, mire azt mondta, hogy nem nagyon jönne ki megjavítani, mert az sokba kerülne nekem – ráadásul rengeteg a munkája éppen -, viszont megmondja mi a megoldás. A nehézsúlyú dögöt a “hátára kell lökni”, majd alul a fekete bilincses csövet le kell venni és kitisztítani. Így is tettünk, meg is lett a sötétben bujkáló ellenforradalmár zokni, ami a gubancot okozta.

Nos, valahogy így telik a jómunkásember élete errefelé manapság…

Recseg, ropog egy dualista világ

Ha nagy jólétünkben, vagy éppen ínségünkben az az elvárásunk a körülöttünk észlelhető világ felé, hogy az recsegjen, ropogjon, hát az recsegni és ropogni is fog.

A jóslatok nagyon erősek. Talán genetikusan vagyunk fogékonyak a jóslatokra, csodavárásra, a mesére. A mese nem csak gyerekkorban fontos, a mese különbözteti meg az embert az állatoktól. A mese alkotásának lehetősége és tudása. Napról napra alkotunk ilyen meséket, akár igazat mondunk, akár hazudunk valamit. Ki kisebb, ki nagyobb meséket. Van aki saját maga szórakoztatására teszi és van aki azért, hogy mások figyeljenek rá. Mindenki mesél. Ébren és álmában is. Mást sem teszünk, napról napra, születésünktől halálunkig.

A mese létrehozása ösztönös. A mesékben való szereplés szintúgy. Szükségünk van mesélőkre, társadalomtól, korszaktól és civilizációtól függetlenül. Megteremtjük a saját mesélőinket, színpadot adunk alájuk és szócsövet eléjük, hogy láthassuk és hallhassuk őket. Ők meg felmennek a színpadra és mesélnek. Olyan mesét mondanak, amit hallani szeretnénk és olyat amiről ők azt gondolják, hogy mi hallani szeretnénk. Olyan mese sajnos nincs, amit mindenki hallani szeretne, ezért a mesébe bele kell szőni azt, hogy “mi” és azt is, hogy “ők”. A dualizmus minden mese és történet alapja és érdekessége. A dualizmus talán kalandvágyból jött létre, meg azért, hogy odafigyeljenek a mesére. Az olyan mesékre, amelyekben mindenki jó, vagy mindenki rossz nem vesz jegyet senki. Legyenek jók – lehetőleg “mi” – és legyenek rosszak – mindenki más – is benne, ez a bevált recept.

A mesélők mindig jósolnak nekünk valamit. A dualizmusban sajnos nincsenek pozitív jóslatok, csak olyanok, melyektől félni lehet és félni is kell. Ha mint szereplő belekerülünk a mesébe, akkor a másik oldaltól félni kell, ellene küzdeni kell, mert ők is küzdenek ellenünk – ez a szerepük, ez a funkciójuk. Ezek ilyen mesék. Ezeket ilyen mesélők mesélik, ilyen hallgatóknak mint mi. Évezredek óta és most is csak erre van kereslet a piacon. A gondolatok piacán, ahol a kofák a mesélők, a tátott szájú nép meg tódul a standokra az olcsó de félelmetes mesékért.

Ha nem tetszik a mese, ha tényleg nem akarsz részt venni benne, akkor ne menj ki a piacra. Ha mégis kimész, ha mégis lesed mások mit mondanak a kofákról, meg az ő történeteikről, akkor neked is tetszik, még akkor is ha nem akarod hogy így legyen. Nehéz dolog nem odafigyelni, mert sok a mesélő és mindenki szereti a mesét. Mindenhonnan érkezik, folyamatosan jelen van. Talán érdemes lenne kihasználni a gondolat szabadságát, amíg létezik, amíg el tudjuk hinni, hogy létezik olyan…

Leszokás

Sokszor mondogatom magamnak és a körülöttem élőknek is, hogy változtatni akkor kell, amikor megtehetjük és nem akkor, amikor rákényszerülünk…

Magam is e szerint próbálok élni, ha lehet kísérletezek, változtatok. Nálunk a bútorok sem bírnak ki 1-2 hónapnál többet egy helyen, mindig változtatunk valamit. Vagy azért, mert azt gondoljuk, hogy a jelenlegi állapot nem tetszik – ezt általában pár hónap múlva megcáfoljuk magunknak, mikor meglátjuk a berendezés akkori állapotát egy fotón -, vagy egyszerűen szórakozásból. Mert megtehetjük…

Valamikor a nyár folyamán gondoltam egyet és egyik napról a másikra leszoktam a reggeli és déli kávéról, azóta egy kortyot sem ittam. Bár így téli reggeleken néha jól esne az édes, forró fekete lötty, de annyira nem kívánom, hogy újra elkezdjem iszogatni. Hasonlóképpen tettem a hússal és húskészítményekkel is, egy jól sikerült bográcsozás után döntöttem úgy, hogy eddig tartott nálam a húsevő korszak. Nem kényszerített a döntésre semmi és senki, valójában ez a szép benne.

Az életünk folyamatos rászokásokból áll – húsevésre, dohányzásra, alkohol ivásra, tévézésre, netezésre, vásárlásra könnyedén rászoktunk már. Leszokni sem nehezebb, csak az irányvektor más. Minden leszokás valójában egy átszokás, tehát egy valami másra, újra való rászokás. Mégis azt mondjuk, azt hazudjuk, hogy nehéz…

Ezek a cselekvések – beleértve a táplálkozást, kommunikációt, öltözködést, mindent – tanult, sokszor ellenőrizetlen forrásoktól átvett dolgok, azt gondoljuk róluk, hogy így kell lenniük. De miért, és mi okból kell úgy lenniük, máshogy nem lehetnek? Dehogynem. Egy döntés kell csak és máris mások lesznek. Nem fáj az, minél több ilyen döntést hozunk meg, annál könnyebb lesz a következő és annál nevetségesebbnek tűnik majd az elsőhöz való ragaszkodásunk.

Tibeti spániel – Momo

Úgy alakult, hogy a mai napon hirtelen felindulásból megszaporodtunk, az új családtag egy 4 hónapos kislány, akit Momónak neveztünk el…

Ez a kicsi élőlény egy bikolor tibeti spániel kutyus, aki valószínűleg nem is lesz sokkal nagyobb mint a képeken látható. A tenyésztőnél láttuk a szüleit, azok is mindössze 5-6 centivel voltak magasabbak nála. A nevét útközben, a kocsiban kapta, olyan nevet akartunk választani, amit Alma is ki tud mondani, így lett Momó. Azóta kiderült mint külön érdekesség, hogy a “momo” egy tibeti étel neve…

Az első nagy feladatunk a szobatisztaságra nevelés lesz, ha ezt sikerül megtanítani vele, akkor nagy baj már nem lehet az együttélésben. A kutyus igazi öleb, imád emberhez bújva aludni, de az állandó játék sincs ellenére. Leírásokban sokszor melegvizes palacknak is nevezik, tényleg olyan mint egy kicsi szuszogó fűtőtest. Nálunk egyelőre imamalmokat nem kell hajtania, de játszótársa mindig akad…

Halálkultusz – élmény

Úgy gondolom, hogy amikor az ember meghal – értsük ez alatt most az általánosan elfogadott és értett definíciót – akkor valami jó dolog kell hogy történjen “vele”.

Mármint azzal, aki észleli a halált, a teste halálát. Azt hiszem mindenkinek van olyan élménye még életében, amikor elszakadt a testétől – ez az élmény azt hiszem semmiképpen nem nevezhető rossznak, sőt! Megtörténhet ez egy kritikus élethelyzetben, akár egy baleset során, mikor is az észlelt világ megváltozik, az ember nem a testének korlátaival érzékel, hanem valahogy máshogy. Az, hogy ennek milyen élettani magyarázata van, most teljesen lényegtelen, hiszen az élmény nem szorul magyarázatra.

Az elalvás-közeli illetve meditatív állapotokban hasonló a helyzet, a test-nélküliség állapota különleges, jó érzés. Milliók állítják maguknak elő ezt naponta különféle vegyi és növényi anyagok felhasználásával, vélhetőleg nem azért, hogy rossz legyen nekik. Ezek az állapotok szabadságot jelentenek, egy testi-fizikai észleléstől való elszabadulást. Rászabadíthatunk erre bármilyen inkvizíciót, az emberben az effajta élmény utáni vágy nem győzhető le, bár erőszakkal tompítható.

Nos, talán az is valóságos lehet, hogy a halálnak nevezett testi állapotváltozás is ilyen tapasztalás, melyben az élmény végtelen – vagy éppen nulla, de adott helyzetben e között a két érték között már nem lehet különbséget tenni – ideig tart. Ebben az esetben viszont az élmény résztvevőjét a legkevésbé sem kell sajnálnunk, vagy éppen aggódnunk érte. Gyászolni meg végkép nem, hiszen az ő által megtapasztalt élmény és az abban foglalt világ az, amire mi élők is csak vágyakozunk. Ennek az élménynek az időtartama pedig csak a mi világunkban lényeges, csak innen tűnhet rövidnek vagy hosszúnak. Az idő relatív fogalom. Az ébrenlét és az álom között is nagyságrenddel tér el az észlelése, megtörténhet ugyanez a halál állapotában is.

Egy, tíz, száz, vagy egy, száz, tízezer. Egy perc, vagy száz perc, egy perc, vagy tízezer perc. Esetleg végtelen. Talán nem is lényeges, hiszen ezek a számok csak az élve és ébren tapasztalók világában fontosak. Álmunkban már annyira nem, halálunk megélésének pillanatában pedig végképp lényegtelenné válhatnak. Elméletek, melyekhez hitre van szükség. Hinni pedig azért akarunk valamiben, hogy ne féljünk. Félelem nélkül talán nincs is szükség hitre.

Társadalmunk aktuális halálkultusza szerint egy kötelező szertartásba csomagolva kell a halott ember utolsó adóit beszedni az – adott hitvilághoz tartozó – egyház és a állam képviselői által. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a halott ember hozzátartozóit és ismerőseit szemlére “kötelezzük”, összegyűjtjük és látványos sajnálatra kötelezzük. A társadalomnak így adózik a halott ember, a örökösei által sajnálva, gyászolva és fekete könnyekbe bugyolálva. De miért így? A halott embert már nem kell sajnálni, hiszen erre semmi oka sincs az őt sajnáló embereknek. A gyászolók viszont saját magukat sajnálhatják, hiszen a halott embertől kaphattak volna még sok mindent, szerintük és a társadalom, az aktuális halálkultusz szerint. De ki tudja, ez olyan mint sajnálkozni egy meg-nem-született gyermek jövőjét illetően. Minden véges és minden változó – csak a folyamatos változás a biztos. Ennek elfogadása talán a legnehezebb feladat, pedig ha ezt megértjük sok mindent könnyebb lesz elfogadni és megérteni. A halál tényét és szükségszerűségét, illetve csöndben írom hozzá, hogy nagyszerűségét is.

Fontos lenne megérteni azt is, hogy az aktuális társadalom, vallás, halálkultusz is egy folyamatos változás egyik állomása. Kétezer évvel ezelőtt minden máshogy volt és kétezer – vagyis a felgyorsult változások miatt talán kétszáz – év múlva minden máshogy lesz. A jó és a rossz csak hit kérdése.

Álmod legyen és mindened lesz!

Talán a legnagyobb hiba, amit a tudatra ébredt ember elkövethet és ami miatt egész élete során bánkódhat, nyafoghat az az álmainak hiánya. Nem az apró, közhelyes, vagy maszatolt álmokról, mint gazdagnak, egészségesnek, sikeresnek lenni, hanem konkrét, kivetíthető, a jövőt létrehozó álmokról van szó…

A gyermekkor az álmodozásról szól, mesevilágból mesevilágba kapva telnek az órák, a napok, az évek – egészen addig, míg a társadalom ezt tolerálni képes. Sajnos ez a természetes állapot nem tart sokáig, mert minden kis emberkének be kell állnia a sorba. Évről évre, majd napról napra kevesebb idő jut a saját álmokra, maradnak a készre gyártott, mások által papírra és képernyőre vetett történetek. Csak ezekbe van lehetőség kapaszkodni, ha a kis – majd később a nagy – ember elfogadja a rá kiszabott társadalmi ítéletet. Márpedig elfogadja, mert nem tehet mást… Vagy tehet? Képes tenni mást egyedül? Elég körülnézni, tapasztalni az emberek viselkedését és látható az kérdésre adandó aktuális válasz. Nagyrészt nem képes, se gyermekként, se felnőttként. Az óvoda, az iskola, majd a szívtelenül, kényszerből végzett munka nagyon erős de-motivációra képes. Álomtalan jelenre és álomtalan jövőre ítél.

Ebben az állapotban az álmok – amelyek előre definiálják a jövőt – hiánya az éberség, a naprakészség és a tudás illúzióját adják. Mindenki tudja és szinte senki sem képes felfogni, interpretálni a saját világába, hogy minden általa irigyelt embernek volt egy álma melyhez ragaszkodott, melyet az álom megszületésének pillanatától valóságnak tekintett.

Álom, képzelet nélkül nincs fejlődés, nincsen zene, nincsenek versek, szobrok, festmények, de még autók, épületek és energia sem. Nincs olyan eredménye az emberi társadalomnak, kultúrának, tudománynak, melyet ne előzött volna meg egy álom. Egy valódi álom, melyet nem a jólét, vagy a szegénység szült, hanem a fantázia. Az álom nem kerül pénzbe, de még csak időbe sem, csak hit kell hozzá, hinni kell az álom és a valóság kapcsolatában.

Sokat gondolkoztam azon, hogy mit adhat egy szülő a gyermekének, azon felül hogy életben tartja és felkészíti az adott társadalomban rá váró lehetséges eseményekre… Mit adhat egy gazdag szülő, mit egy okos, mit egy buta, mit egy szegény (hiszen mindannyian ezen stációk között mozgunk) – mi az ami mindenkinek van és nem szükséges hozzá előfeltétel. Van-e egyetemes átadandó, van-e olyan dolog, amivel biztosan adunk valamit. Talán van, talán ez pontosan az álmok és a jövő kapcsolatának ismerete.

A gyermekkori, fiatalkori, majd a bátrabbaknál a felnőtt kori álmok hozzák létre a jövőt, azaz aminek most valóságként tudsz örülni, valóságként tudod megtapasztalni naponta többször, az lesz a jövőd. Nem a véletlenek kusza játéka, nem is a sors előre leírt forgatókönyve, hanem a fejedben megfogalmazott és sajátnak, valódinak érzett élmények alakítják a jövődet. Ne legyenek kis álmaid, csak nagyokat szabad álmodni. Ne elmenni akarj valahonnan, hanem eljutni valahova!

Boldog XIII. születésnapot! :)