Mandala

Ha egy munka során elragad a flow-élmény, majd a munka eredményét egy pillanat alatt szétfújhatja a “szél”, eltűnhet és megsemmisülhet, akkor valójában mandala készül. Homokból, hangból, vagy bitből, egyre megy.

Erről szól a mi “egyeket” és “nullákat” érdekes, új formákba pakoló munkánk, az IT-szerzetesek meditatív, időtlennek érzett tevékenysége. A formák alakulnak, sok-sok óra, sok-sok ember apró színes pontjaiból elevenedik meg a kép, majd pár pillanat és eltűnik az egész. Pont annyira valóságos mint virtuális, csak egy pillanatig van jelen egy pontszerű pozícióban. Vajon ki emlékszik már az 5-10 évvel ezelőtti munkáinkra, amelyekbe szintén beleadtuk minden időnket és minden tudásunkat? Talán kevesebben mint egy szépen kihomokozott mandalára – és talán ez így is van jól.

A mandalának pont ez a lényege, készítőinek élvezetet ad az elkészítése, a szemlélők számára élvezetes a megjelenése, majd bizonyítja a változás természetességét és eltűnik. Leginkább azért, hogy egy újabbnak adjon helyt.

Összeesküvés!

Csak tudnám, hogy a titkos, összeesküvés-elméletes, világmegváltós “titkok” miért “derülnek ki” minduntalan – hetente legalább egy-kettő – és miért kell nekem is tudni róluk?

Vajh’ miért kell ezeket vadászni és publikálni ellenőrizetlenül bele a világba… Olyan jó szenvedni valamitől? Az csak hab a tortán, hogy nagy részéről (mindről?) majd kiderül hogy hoax, de az már senkit nem érdekel, mert közben már véres szemmel vadássza az újat. Ami titok és létezik, az – remélem – titok is marad és nem néhány agyament post-olgatja meg küldözgeti körlevélben. (ezennel gyorsan elnézést is kérek azoktól, akiket megsértettem az agyamenttel)

Sajnos nem értem, hogy ezek az “információk” miért jutnak el hozzám? Mi a fenét kellene kezdjek velük? Még ha valamelyiknek lenne igazságtartalma, akkor is mihez kezdjek vele? Fura dolgok ezek. Jódolgunkban azt se tudjuk, mit csináljunk az időnkkel és az idegrendszerünkkel. Lehet, hogy ezek az események kapcsolódnak egy előző gondolatomhoz

Sokkal érdekesebb és fontosabb, hogy japán barátaim jól vannak.

Kopaszkutya

Tegnap este valami véletlen folytán Somjas György Kopaszkutya című filmjét sodorta a képernyőnkre a sors. A rendező nevét a Roncsfilm miatt jegyeztem meg…

A filmből nekem a következő két dolog maradt meg;

  • Nem emlékszem egyetlen mosolyra sem, senki nem vidám, senki nem szomorú. Senki sem látszik kívülről.
  • Deák Bill Gyulán kívül egyik szereplő sem sugároz egyéniséget. Vagy tökéletesen sikerült a rendezőnek és a színészeknek megjeleníteni egy ilyen társaságot, vagy pedig akkor egyszerűen ez volt a látható helyzet.

Talán a nyolcvanas évek pont ilyen volt, ahogy a Roncsfilm és a Nyugattól keletre is tökéletesen tudja ábrázolni a kilencvenes éveket. A nyolcvanas évek emberei talán a feudalizmus unokái, ahol mindenki egyéniségre vágyott de senki nem volt képes levetkőzni a generációkon át belé nevelt alsóbbrendűséget. Kommunikáció tőmondatokban, a közhelyek uralma szóban és gondolatban, állandóan robbanásig feszült helyzet.

Sajnos nekem a nyolcvanas évek elejéről nincs sok emlékem, de ami van, az nem nagyon más, mint amit a filmből így utólag kiéreztem. Akkoriban csak néztem ki a fejemből, nem tudtam és nem is mertem részt venni az életemben. Minden történt, ahogy “kellett” neki, elfogad(hat)tam, hogy ennek így kell történnie. Valahogy semmilyen élethelyzetben nem volt természetes, nem volt elfogadható, hogy az ember jól érezze magát. A filmben megkérdezi az egyik lány, hogy “Nem baj hogy eltört a lábam?” – hát azt hiszem, hogy baj. Ahogy Pajor mondta egy valódinak tűnő pillanatában “Mindenkinek jól érezni magát, az kötelesség!” – no itt szakadt szét valami a korok között. El kellett telnie 20-30 évnek, hogy elkezdjük megérteni azt, hogy ha valami jó érzést kelt bennünk az nem bűnös/gonosz/rossz dolog. A Kopaszkutyában pedig minden dialógus inkább monológ, ami arról szól, hogy amit teszek azt nem azért teszem, mert nekem jó, hanem valami másért. Még ha el is tört a lábam…

Betegség

Azt hiszem, a világ gazdagabbik felén – azaz mifelénk is – a betegségeket az emberek bizonyos életkorban, élethelyzetben kalandvágyból szerzik maguknak. A szegényebbik felén talán inkább az egészséggel teszik ugyanezt…

Réz elefántA kaland pedig ott kezdődik, ahol a betegség következtében az emberrel foglalkoznak és a technológia legjobbja áll rendelkezésére ahhoz, hogy törődjenek vele. A kényelmes élet nem jelent tartalmas, érdekes életet. A bámult műsorok viszont szövik a mesét, napról napra, csak nézni kell. Lehet az ember hős nyomozó, vagy bátor tűzoltó – de ezekhez ki kell mozdulni a fotelből és komoly erőkifejtést és tudást is igényelnek. Szerencsére van alternatíva, a kórházas sorozatok arról szólnak, hogy milyen figyelem, milyen gondoskodás is a betegek jussa. Ehhez nem kell sokat tenni, csak vágyakozni kell erre az állapotra. Az agy pedig teszi a dolgát.

Ennek beismerését persze nem lehet elvárni, senki sem vállalja, hogy azért beteg, mert beteg akart lenni. Ez ki sem mutatható, ezek a filmek a fejekben forognak. A valódi betegességhez szükség van a hitelességre, a betegség csak jött – az áldozat a beteg. Dehogyis akarta ő ezt az állapotot. Ő csak egészséges akart lenni. Bizonyára. Az egészség nem a betegség ellentéte. Az “egész” az testből és tudatból (lélekből) áll, a betegségnek ismert dolog a test egy állapota a sok közül. Az egészség pedig nem függ a test állapotától, lehet valaki egész nyomorékan, vagy rákosan is. És milyen sok beteg ember van az egészségesek között – máshogy fogalmazva; milyen kevés boldog ember van az egészségesek között… Egyes csoportokban akkora érdem egy betegség – és a hozzá tartozó procedúra – tulajdonlása, mint háborús veteránok között a sérülések és a sérülések megszerzésének eseményei. Csakhogy ez utóbbiért kitüntetés is jár, míg az előbbiért csak a szenvedés.

Valamelyik nap láttam egy szórólapot, a fejlécén nagy betűkkel; “Újra itt van az influenza!” – mintha csak a Mikulás, vagy a Húsvéti Nyúl érkezéséről lenne szó. Már úgy vártuk, hogy jöjjön és végre megérkezett. Lehet a kasszához fáradni. Ha valaki lázas, már lehet is rémüldözni, pedig csak arról van szó, hogy működik az immunrendszere, ezért inkább hálásnak kéne lenni. Csak hálásnak lenni az olyan nehéz, egyszerűbb bevenni valamit. Ha az embernek folyik az orra, vagy köhög az is egy reakció valamire. Nem akció, reakció. Az immunrendszer reakciója, azt ordítja, hogy MŰKÖDÖK, NE AGGÓDJ!

Ez a kor arról szól, hogy a nagy jólétben minden idegen és minden hihetetlen, ami természetes. Hiszen a jólétünk, a jólétünk feltételei nem természetesek. Ezek szerzett javak, profit és kamat eredményei. Mind virtuális dolgok, a realizálásukhoz valamit fel kell adni. Nagyon fontos a betegségek, a tünetek gyógyítása, de ezek mind okozatok. A természetes folyamatban viszont mindig kell lennie egy oknak is, talán az is van olyan fontos, mint az okozat. Bár ez a kor az okozatok okká minősítésének a kora is, azaz nincs könnyű helyzetben az, aki próbál objektív maradni.

Egy szimpatikus filozófia szerint a testi és lelki betegségek mind-mind a fejben születnek, ezért ha nem akarunk fölöslegesen betegek lenni, akkor kezeljük eképpen a dolgot. Nem kerül egy fillérbe se, csak gondolatokba. A gondolat, az érzés és a vágy a legjobb placebo. Ha csak egy kicsit is komolyan vennénk a placebo-hatást, nagyon megválogatnánk ezirányú gondolatainkat. Merthogy a placebo nem csak egyirányú, nem csak gyógyításra jó…

Kompánia: Karnevál-Lakodalom

A ma esti előadás után nem érzem jogosnak Kovács Bálint kritikáját a Kompánia Társulat darabjáról… Ugyan a beharangozóban leírt finnugor részt nem értem, de talán az nem is olyan fontos.

A Szkéné színházban a tér tökéletesen megfelelt ehhez a darabhoz, beleértve a színpad elhelyezkedését és a nézőszámot is. A hangzással sem volt semmi probléma, a hangszerek és a szereplők hangja szépen, tisztán, telten szólt – ami nem utolsó ebben a darabban.

A darab tele van jobbnál jobb ötletekkel és nekem a megvalósítással sincs semmi problémám. Ez egy szórakoztató, két órás káosz, csönddel és zajjal, sötétséggel és világossággal. A darab egyik csúcspontja a Doors “Alabama Song” című számának feldolgozása, mind a ritmus, mind a szöveg nagyon jól illik az adott szituációhoz. A bőrönd-színház, a meztelen gitáros, a szájból porlasztott folyadék, vagy az égből drótkötélen leereszkedő Titánia és Oberon jelenete teszi egyedivé, érdekessé az előadást. Nyoma sincs a 2008-as kritikában említett céltalan káromkodásnak és boáknak, van helyette por és lódenkabát.

Az előadás végén a szereplők egy része mosolygott, másik része fáradtan nézett maga elé, de azt hiszem a nézők mind mosolyogva távoztak a vastaps után…