Problémám van, de mégis kinek?

Szinte állandóan azt halljuk mindenhonnan, hogy problémám, bajom van, nem tudom megoldani, minden összeesküdött ellenem és ráadásul mindenki hülye. Gőzerővel megy a problémagyártás és természetesen a hozzá tartozó elméletek, indokok és magyarázatok gyártása is.

Tegnap végeztem Ramés Sz. Balszékar, A JELENSÉGVILÁGON TÚL című könyvével, mely egy indiai ember, Srí Niszargadatta Mahárádzs 40 éven át hangoztatott gondolatait írja le. Valójában a könyv teljesen véletlenül – már amennyiben valaki hisz a véletlenekben – került a kezembe, ajándékba vettem, azt hittem könnyed olvasmány lesz. Hát nem az, nagyon nem az. Azt hiszem – azzal együtt, hogy a benne megfogalmazott gondolatok elférnek egy oldalon – az egyik legnehezebben felfogható és megérthető dolog amivel eddig találkoztam. Talán pontosan azért, mert a megértéséhez a megértéshez használt gondolatok között kell szétcsapni, azaz a meglévő tudás adta kereteket kell eltávolítani. Enélkül nem fog menni, nem a szavak mennyisége és minősége itt a lényeg…

Ahogy néhány hónappal ezelőtt Gribbin könyve alapján – kiegészítve még néhány hasznos, bár sokkal nehezebben emészthető olvasmánnyal – sikerült megérteni a kvantummechanika elvét és alapjait, ugyanaz a hideg futkosott a hátamon, mint mikor a fenti könyv derekára értem és elkezdtem megérteni a mondanivalóját. Azért kellett közel kétszáz oldalt elolvasnom belőle, mert próbáltam értelmezni a szavakat, a mondatok jelentését, nehéz volt, nehezebb mint képleteket megérteni, pedig egyszerűek – így utólag…

Természetesen – vajon miért is lenne ez természetellenes, azaz miért is írom ide ezt az előjelet? – nem teljesen értek egyet azzal amit Niszargadatta mond, ugyanis szerinte semmilyen ráhatásunk nincs arra, hogy milyen szerepet játszunk a globális színdarabban. Lehet, hogy nem értettem meg teljesen amit közölni szeretett volna, de úgy érzem, hogy pontosan az ő általa közölt elmélet jelenti a ráhatás szükségességét. A kérdésekre adott válaszaiban filozófiai úton levezeti a koppenhágai modellben definiált téziseket és állapotokat, a szuperpozíciótól kezdve az egységes kvantumtérig, persze nagyon más szavakkal. Definiálja az ember, vagy ahogy magunkat nevezzük az Én “newton-i” részét, illetve rámutat arra is, hogy létezik egy újabb szint, amelyre más szabályok érvényesek, illetve megpróbálja definiálni a két szint kapcsolatát is. Kísértetiesen emlékeztet a kvantumfizikai modellekre, ahogy kezdtem megérteni a mondanivalóját szinten mindennek lett neve is.

De egyelőre nem szeretnék bővebben írni, ismertetőt, vagy kedvcsinálót adni a könyvhöz, mert még túl friss az információ, még sokat kell rajta gondolkozni ahhoz, hogy interpretálni tudjam…

Visszatérve a címadó gondolatra, a könyvben szereplő, Bombay-i padlásszobájában üldögélő Mahárádzs alapvetően visszadobná a labdát, ha valaki azzal keresné meg, hogy “problémája van”… “Kinek is van problémája?” – ezen tessék elgondolkozni és válaszolni a kérdésre, hogy legyen értelme a válasz keresésének is. Az emberi testnek van problémája, vagy a gondolatok között van olyan amelyik sírdogál? Ha a gondolatok között van, akkor az még a newton-i szint, és szinte biztos az is, hogy ez a gondolat egy programozott, valaki (akár saját magunk, pontosabban saját gondolataink által kitalált), vagy valami által betanított, egy kőtáblába vésett és az agyunk belső falára felakasztott definíció. Azaz a problémát jelző gondolatot is mi hoztuk létre és azt szeretnénk, ha ezt valaki, vagy valami megoldaná nekünk. Amint képesek vagyunk felismerni azt, hogy a valódi “ÉN” (hasonlatosan a newton-i és a szubatomi fizika adta egységesen értelmezhető, de határozott elválasztó vonallal rendelkező rendszerhez) és a gondolataink által létrehozott ön- és világkép nem teljesen ugyanaz, nagyon léptünk előre a megértés irányába.

Ha sikerül kívülről ránézni arra a valamire (nagyon jó meglátásnak gondolom, hogy a valami és valaki kerüljön elválasztásra) amiről azt gondoljuk, hogy Én, érdekes képet fog mutatni. Van egy test, ami érzékelhető (van színe, alakja, íze, szaga, érzete) és teljesen egyedinek tűnik, gondoljunk csak az ujjlenyomatra, vagy a retinára. Vannak továbbá gondolataink, amelyek szintén egyedinek tűnnek, hiszen milliárdnyit termelünk belőle életünk során és azonosítjuk is magunkat vele, illetve a kommunikációnk is ezekből fakad, így mások is azonosíthatnak vele minket. Logikusan azt kell mondanunk, hogy mi ezek vagyunk, ez az Én-képünk. A társadalmunk is erre épül, a törvényeink is ezek határait jelölik ki, illetve a testet és a gondolatokat szankcionálják.

Ezt a test-gondolat egységet akkor teremtjük meg, amikor a gyermeknek nevet adunk és a tudtára hozzuk, hogy neki ez a neve és ő így néz ki. A programozás első fázisában a gyerek még első szám harmadik személyben beszél magáról, csak így tudja magában összehozni a mi erőszakos alakító tevékenységünket és a tudatában lejátszódó dolgokat. Azt szoktuk mondani, hogy a gyermekek fejében még nem válik szét a “valóság” és a “mesevilág”… Ha egy kicsit jobban belegondolunk, a két definíció pontosan fordítva van, amit mi valóságként tuszkolunk be az újszülött emberke elméjébe, agyának tárolóiba és összehasonlító rendszerébe az egy mesevilág, hiszen mesélünk neki a valóságról anélkül, hogy tudnánk mi az, anélkül, hogy ellenőriztük volna a mi fejünkbe programozott definíciók érvényességét. Az a mesevilág pedig, ami a gyermekek “tiszta”, programozás előtti, spontán megnyilvánulásokkal és reakciókkal feltöltött tudatában létezik bizonyára közelebb áll a valósághoz, mint azt képzelnénk. Az utódok programozásával klónokat hozunk létre, benne a testünk és a gondolataink, ezáltal a viselkedésünk másolataival.

Tehát az Én, az 98%-ban a külső valamik és valakik által belénk programozott gondolatok, és talán még 1% olyan gondolatok és viselkedés formák elegye, amit a mások által beleprogramozott adatokból analízis után létrehoztunk. (A maradék 1%-ot hagyjuk meg a nem-tudom kategóriának) Azaz ennek az Én-nek van problémája, és ez az Én várja azt el, hogy megoldódjon a problémája, megszabadulhasson valamitől, megszerezhessen valamit, azaz kielégíthesse valamilyen szükségletét. Azt a szükségletet, amit szintén beleprogramoztak, vagy beleprogramozott saját magába…

Tudni kell, hogy minden probléma, amelyet problémának érzünk azt mi alkottuk – legalábbis sajátunknak érezzük – így arra is megvan a lehetőségünk, hogy bármikor átalakítsuk. Tudományosan ezt pszichiátriának hívják, lehet belőle diplomát is szerezni, egyesek komolyan is veszik, sokan fizetnek is ezért a tevékenységért. Ez a tevékenység – hasonlóan a gyógyítás többi ágához – abból indul ki, hogy az ember túl gyenge ahhoz, hogy saját gondolatait uralni tudja, kell hozzá neki egy “isten”, vagy más hiteles entitás, aki ezt megteszi helyette, pontosabban megteteti vele.

De mit jelent a gondolatok feletti uralom? Ez a világon a legegyszerűbben – hiszen ott vagyunk a saját fejünkben azt gondolunk, amit akarunk – és egyben a legnehezebben megvalósítható tevékenység is egyben. Azért egyszerű, mert ha képesek vagyunk egy kétdimenziós, pontszerű állapotot egy harmadik dimenzióból szemlélni és rámutatni az állapotára, adhatunk neki térbeli kiterjedést, mozoghat immár föl és le is – ezáltal kiemeljük a saját környezetéből és eltávolítjuk a problémájától. Ez valójában azt jelenti, hogy a problémánkat “magunknak” mondjuk el és megpróbáljuk “nem magunk” megérteni – talán az a részünk, aki apró gyermek korunkban töltötte ki, alkotta meg az első gondolatainkat, még az programozás előtti időkben. Külső szemlélőként, ahogy más látná, magunk számára mégis hitelesen. Itt jön a végtelenül nehéz rész, hiszen a kétdimenziós, pontszerű valami – azaz a sok-sok éve programozott gondolataink alkotta tudatunk – számára a harmadik dimenzió – azaz egy spontán, egy nem-programozott gondolat, vagy tudati állapot – felfoghatatlan valami… De esetünkben a pontszerű részünknek ezt csak egyszer kell megértenie, ahogy megtanultunk egyszer biciklizni is, noha pontosan – tudatosan – tudtuk, hogy az a kétkerekű vasparipa feldől ha nem támasztja meg semmi. Ha egyszer megértette, képes lesz másodjára is…

És miért is olyan nagyon fontosak ezek a gondolatok? Mert MINDENT, minden jót és minden rosszat (sőt a jó és rossz definícióját is) gondolatok hoznak létre, minden tettet, minden kimondott szót megelőz egy gondolat! Lehet siránkozni a világ, a társadalom, az ország, vagy a család sorsán, de azt a sorsot is gondolatok hozták létre és kizárólag gondolatok képesek megváltoztatni is. Amíg azt gondolom, hogy van ellenségem addig én is ellenség vagyok, a saját gondolataim által teremtett ellenségem ellensége…

One thought on “Problémám van, de mégis kinek?”

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *