A sors

Ha bajban vagyunk, milyen jó indokokat adhat a sors mindarra, ami a bajba belesodort minket! De nézzük meg, mit is nevezünk mi sorsnak és próbáljuk azt is megérteni, hogy miért csak a bajban vesszük elő ezt a definíciót, noha a balsors – mely régen tép – mellett létezhetne jósors is, de nekünk csak a “jobb sorsra” van általánosan használt kifejezésünk…

Amikor rosszra fordulnak a dolgok, azonnal sorsszerűséget vélünk felfedezni benne és igyekszünk is megmagyarázni az állapotokat ezzel az egyszerű képlettel. Bármily furcsának is tűnik, de van ebben igazság, nem is kevés! De – mint megszokhattuk, ha kicsit jobban a dolgok mögé nézünk – az igazság egyáltalán nem valami földöntúli, értelemmel nehezen felfogható dolog mint például a karma, hanem egy jól meghatározható, a körülményeinket létrehozó folyamat. Az a folyamat, amit az elején mi magunk definiáltunk és természetesen mi magunk tettük meg az összes lépést is, amely elvezetett a rossznak bélyegzett állapotig.

Nem az embernek, hanem a szónak és tettnek van sorsa.

A fenti kijelentést – definíciót – szánt szándékkal formáltam régiesre… Ugyanis a jelen történései mindig egy régebbi folyamat eredményei, esetenként nagyon-nagyon régi folyamatoké. Jó lenne azt hinni és biztosan tudni, hogy létezik emberi sors, melyet nem lehet befolyásolni, hogy egy felsőbb intelligencia által megírt forgatókönyv szerint zajlik minden. Méghozzá olyan indokkal és céllal, mely az ember számára fel sem fogható. Ez egy gyönyörű környezet, illetve ok az életünk minőségéért való saját felelősségünktől való megszabaduláshoz. Azt hihetnénk, hogy ez a vallással átitatott évszázadok világképe, pedig csak a felsőbb intelligencia neve változik időről időre, az ember a rossz sorsáért mindig másokat tesz felelőssé. Jelenleg a politika és a pénz a fő bűnös, régebben volt az ördög, meg a játékos, gonosz istenek.

Véleményem szerint az embernek nincs meghatározott sorsa – noha a fentiek miatt nagyon megkönnyítené a körülményeink magyarázatát – de a gondolatainak, szavainak, tetteinek már van. A tetteket és a szavakat kivétel nélkül, minden esetben gondolatok hozzák létre, a gondolatokat pedig agyunk és tudatunk tárházából húzzuk elő. Ebbe a tárházba pedig az ébren és tudatosan töltött évek folyamán, a tanulás és megértés segítségével kerül be, nagyrészt mások által és ellenőrizetlen tartalommal. Tehát minden tettnek és szónak megvan a forrása: mások tettei és szavai. Ez a tettek és szavak sorsa, nem azé az emberé, aki teszi és kimondja őket, hanem azé, aki belé táplálta, akibe szintén beletáplálta valaki.

Az ember akkor veszi magára a tettek és szavak sorsát, ha szintén kontroll nélkül adja tovább – teszi, vagy kimondja ezeket-, azaz annyira magáénak érzi, hogy elválaszthatatlanul hozzákapcsolja az énjéhez. Vesz magának egy sorsot, egy ideig akaratlanul, de felnőtt korától kezdve már akaratlagosan. A gyermeknek még nincs ereje ahhoz, hogy megkülönböztesse a saját és mások szavait, mert életének első 5-6 évében a szülei teljesen a maguk képére formálják. Ebben az állapotban nem érezheti, hogy mi a különbség a szülei és közte, mert nem elválaszthatók.

A felnőtt embernek már kell hogy legyen rálátása a vele történő dolgokra, látnia kell, hogy számtalan esetben egyezik meg az ő élete a szülei és testvérei életével mind a jó, mind a rossz események tekintetében. Ez igaz egzisztenciálisan – vagyon, biztonság, elégedettség, pénzhez való viszony -, párkapcsolat esetén és a munkához, illetve a törvényekhez való viszonyában is. Ha valakinek a szülei – vagyok azok egyike – elváltak, rá is ez a sors vár, ha börtönben voltak, akkor neki is fel kell készülnie a törvénnyel való összeütközésre. Ha a szülei szegények voltak, ő is az lesz, ha iskolázatlanok, akkor neki is nehezen fog menni a tanulás. Ez alól természetesen mindig vannak kivételek, de a kivételekhez minden esetben szükséges a programozott gondolatoktól való elszakadás, szándékosan, vagy kényszerből.

Teljes népek voltak képesek balsorsot programozni az utódaikba, míg mások azt, hogy néhány évszázadonként más népek kötelezően üldözni és kiirtani szándékoznak őket.

Ez a forgatókönyv nem azért van, nem azért történik meg az egyes emberrel, mert genetikailag örökölt valamit, hanem azért mert a gondolatai ilyenre formálták a szavait és a tetteit. A más emberektől érkező impulzusokra ugyanolyan reakciókat ad, mint az, aki a gondolatokat beletáplálta, ezáltal ugyanolyan eredményre számíthat. A sok-sok efféle reakcióra érkező válasz pedig megerősíti benne a programozott valóságot, hiszen azt kapja ami elvárt.

Az embernek felnőtt korban rá kell jönnie erre az összefüggésre és ha rájött eldöntheti mit tart meg a programjai közül. Ha mindent megtart, akkor borítékolhatja magának az elkövetkezendő éveinek történéseit, megjósolhatja a saját jövőjét is igen nagy pontossággal, csak fel kell elevenítenie a közvetlen környezetében elő, rá nagy hatással lévő emberek életének pillanatait, állomásait.

Nézzük azt az esetet, ha az ember olyan helyzetbe került, ahol kénytelen felismerni a fenti összefüggést. Valójában nagyon nehéz ezt felismerni, egyedül szinte sosem sikerül, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyszerűbb a környezetet, a körülményeket vádolni, okolni, mint az embernek magába nézni. Pedig ha sikerül magába néznie – anélkül, hogy szabadon engedné a gondolatait amelyek ebbe a helyzetbe juttatták -, villámcsapásként fogja érni az a felismerés, hogy minden ami VELE történik annak Ő az oka. Közvetve, vagy közvetlenül, de mindig ő az oka.

Itt van az első komoly mérföldkő, ugyanis ezt a felismerést fel is kell dolgozni. Erről a pontról nagyon könnyű visszaesni az eredeti állapotba, megerősítve a körülmények okolását, esetleg önsajnálattal kibővítve. Ha sikerül nem visszaesni, akkor egy óriási lépést tett az ember a probléma – számára pozitív kimenetelű – megoldása felé.

A felismerés birtokában – miszerint minden ami velem történik annak én vagyok az oka – el kell kezdenie saját kezébe vennie az irányítást. A lehető leggyorsabban – azonnal – időt kell szakítania a gondolatainak vizsgálatára, anélkül, hogy a körülményeket összekapcsolná a gondolataival. Meg kell szüntetnie minden fölösleges külső információ forrást – elsősorban a TV-től, pontosabban az abban látható, gondolattalan, számára haszontalan műsoroktól kell megszabadulnia néhány hónapra – ami akadályozhatja abban, hogy megbeszélhesse magával a helyzetét. A csönd a legjobb barát ilyenkor, csöndhöz és nyugalomhoz kell jutni minden áron.

A magával való beszélgetés legfontosabb állomása a két szereplő létrehozása. Minden ember szokott beszélgetni magával, megvitatjuk a dolgainkat, több szempontból is igyekszünk látni, magunkkal láttatni ezeket. Kritikus esetben viszont az emberből valahogy eltűnik a beszélgetőtárs és marad a hangos egyedüli beszélő, aki hajszolja az embert a végkifejletig. Ezt a hiányzó, vagy nagyon csöndes beszélgetőtársat kell felhangosítani, aki képes más aspektusból nézni a hangosabb által mondottakat. Minden hangos, erős gondolatnál meg kell vizsgálnia, hogy azt a gondolatot vajon hol és miért gondolták eredetileg. Fel kell tenni a kérdést, hogy;

Ezt a gondolatot az apám mondja a fejemben, az anyám, a férjem, vagy a feleségem, esetleg a főnököm, vagy egy filmben hangzott el?

Ha megvan a gondolat forrása, akkor meg kell vizsgálni, hogy mire vezetett a kimondása annál, akitől hallottuk. Ezek a gondolatok általában rendkívül sablonosak, buták és magukban hordozzák a rossz végkifejletet:

“Ide be nem teszed a lábad többé!”, “Ha megcsaltál, sose jöhetsz már vissza!”, “Nem fogok megalázkodni!”

Számtalan ilyen mondatot lehet felfedezni a tanulatlan, boldogtalan emberek diskurzusaiban – a kibeszélő műsorokban ez kiválóan tetten érhető -, talán nem véletlenül.

Érdemes feltenni ekkor a kérdést a józanabb magunknak, hogy megéri-e neki ezt gondolni – majd kimondani és tenni – akkor is, ha ő (azaz én) fog rosszul járni a végén?

Azt hiszem a fenti mondatok közül egyet sem érdemes kimondani és az emberek a számukra kritikusnak ítélt helyzetben mégis csupa ilyen sablonos mondatokat vágnak egymás fejéhez…

A legfontosabb feladat ezeknek a gondolatoknak az elcsöndesítése, más, normális, lehetőleg saját gondolatokkal való behelyettesítése. Ez nem egy gyors folyamat, mert sok ilyen program dolgozik a fejünkben, illetve ezek helyére nem könnyű új gondolatokat betáplálni, hiszen ezek a programok alkotják – szerinte és ezáltal szerintünk is – az énünket.

Ha azt gondolom, hogy “Nehogy már én tegyem meg az első lépést!” akkor hogyan tudom mégis rávenni magam, hogy megtegyem? Hát úgy, hogy meghatározom, kitől származik ez az elmés gondolat, megnézem azt is, hogy ő mikor és hogyan adta át nekem és ellenőrzöm, hogy mire vitte az életben… Biztos vagyok benne, hogy nagyrészt a boldogtalanság dominál az életében, de az még biztosabb, hogy mikor ezt kimondta, rosszul járt! Ennek tudatában adhatom meg magamnak a választ, hiszen tudom, hogy ki és mikor gondolta, mondta és azt is tudom, hogy mit okozott magának vele. Ne legyen kétségem affelől, hogy az én esetemben is ugyanaz fog történni…

Ez a “gondolattalanító”, vagy átprogramozó tevékenység az, amit a pszichiáterek végeznek, de ezt csinálják a GI Joe kiképzésen is. Meg kell érteni, hogy a gondolataink nincsenek kőbe vésve, ezáltal a sorsunk sem. Ha más sorsot szeretnénk, mint ami adott a jelenlegi gondolataink által, akkor meg kell változtatni a gondolatainkat! Az a szép benne, hogy semmi mást nem kell megváltoztatni, se átfesteni, vagy átrendezni a szobát, se elköltözni, vagy férjet cserélni…

Ahogy megváltoznak a gondolataink, megváltoznak a kimondott szavaink is, majd a tetteink, ezáltal a sorsunk is. Semmilyen más lehetőségünk nincs a rosszat jó irányba fordítani és ez a lehetőség mindenki számára, feltétel nélkül adott, csak el kell fogadni.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *