Sváb kitelepítés – 1946

A médiából – beleértve az újságokat és a mozit is – folyamatosan ránk zúduló “zsidó holokauszt” történetek elnyomnak szinte minden olyan történést, olyan eseményt, amire emlékeznünk kellene a közelmúlt történelméből. A történelem folyamán már minden népnek volt legalább egyszer holokausztja, volt aki népként túlélte, volt aki nem.

Az európai népek kiirtották az amerikai őslakosságot, az amerikaiak jelenleg Afganisztánban és Irakban irtanak, de irtottak már Vietnámban, Szerbiában és sok más helyen is. Az oroszok saját népük egy jelentős részét pusztították el, a németek egy teljes magyar hadsereget és egy ország felnőtt, munkaképes lakosságának jelentős részét küldték a biztos halálba, a tatárok a kárpát medence lakosait, a hunok a rómaiakat, a zsidók a palesztinokat. Ez a felsorolás talán soha nem lehet teljes, ezek az események ma is történnek…

Talán az efféle történetekben is érdemes lentről építkezni, megnézni mi történt a családban, majd szűkebb lakókörnyezetünkben. Az ilyen szemlélet azt hiszem sokkal közelebb áll az emberi valósághoz, mint a kollektív bűnösség és a kollektív áldozatiság.

A mi korosztályunk nagyszüleinek életét az I. és II. világháború, illetve az 1956-os harcok tették valóban nehézzé. A XX. század első fele szinte semmiben nem különbözött az azt megelőző évszázadok történelmétől, a menetrendszerűen érkező háborúk alakították. A szüleink az első békében elő generáció és mi – és remélhetőleg gyermekeink is – a háborút már csak a TV-ben látjuk. Ezért hálásnak is kell lennünk, mert jó helyen vagyunk és jó időben. Nem máson múlik, csak ezen…

A magyarországi svábok – akik az 1700-as évek elejétől jelentek meg a török hódoltság után elnéptelenedett magyar területeken – számára 1946 a szégyenletes kitelepítés, tulajdontól és élettől, illetve egy élet, több generáció munkájától és eredményeitől való etnikai alapú megfosztás éve.

A kitelepítést irányító miniszteri biztosnak a gyors lebonyolítás, a vagyonok elidegenítésének megakadályozása, a közrend és közbiztonság fenntartása érdekében jogában állt különleges rendszabályok bevezetésére. Élve ezzel a jogával a Budapest környéki községekben már a végrehajtás előtt teljes zárlatot rendelt el. Korlátozta a községekben lakók szabad mozgását – kijárási és lakhelyelhagyási tilalom -, a gyülekezést és a szeszfogyasztást. A településeken idegen személy engedély nélkül nem tartózkodhatott, és onnan tilos volt bármit is kivinni, vagy a kitelepítendőktől bármit elfogadni. Az egyes községekben elrendelt ‘rendkívüli állapot’ sokszor több hétig eltartott, mert a kitelepítések koordinálatlansága, a szervezetlenség és egyéb okok – pl. vagonhiány – miatt a tervek betartása lehetetlennek bizonyult. Ez azonban a szétzilált és egyébként is visszaesett mezőgazdasági termelést tovább csökkentette. – Kis Újság, 1946. január 29.

A háború utáni Európa az utórezgéseket az effajta perverz népvándoroltatásban élte ki, melyben élen járt a keleti országokat megszálló szovjet birodalom, illetve az azt kiszolgáló magyar politikus elit is.

A budaörsi kitelepítésnél tapasztalt visszásságok mintegy előrevetítették az egész telepítési tevékenység főbb jellemzőit. A kitelepítések valójában minden egyes faluban másként és másként zajlottak – aszerint, hogy milyen volt a helyi önkormányzat és a kitelepítési biztos viszonya, a falu pártpolitikai megosztottsága, az ország éppen aktuális belpolitikai helyzete, vagy a szállítási lehetőség -, ennek ellenére temészetesen mégis összegezhető sajátságokkal, jellemzőkkel bírtak. Az előkészítetlenség, a törvényi szabályozás nagyvonalúsága és a kitelepítési szervek ellenőrizetlen tevékenysége mindvégig gond maradt.

Péter Gábor a budaörsi tapasztalatok teljes kudarcát alapul véve, a végrehajtás módosítását sürgette a kommunista pártvezetésnél. A kudarc okaként az előkészítés hiányát, az erélytelen és tervszerűtlen lebonyolítást, és a ‘karhatalom sajnálatos’ viselkedését jelölte meg. Elképzelése szerint az országot a németek elhelyezkedése szerint kitelepítési zónákra kellene felosztani. – PIL. 274.f. 10.cs. 35.ö.e.

Talán érdemes megemlíteni és tudni azt is, hogy ezek a sváb – akkor még német – emberek az országba érkezésüktől kezdve építették az országot, azt az országot, melyet előtte a törökök több generáción átívelő kifosztó és népirtó tevékenységükkel visszalöktek a sötét középkorba. Amint gyökeret vertek, építkezésbe és termelésbe fogtak és a gyermekeik és unokáik már magyarnak érezték magukat – és tették ezt évszázadokon keresztül. Érdemes megnézni azokat a településeket, melyekről a kitelepítések megindultak (Budaörs, Budakeszi, …), mind virágzó falvak és kisvárosok.

Azt hiszem ez ma sincs másképpen, a sváb emberekre a magyarságnak egyetlen szó panasza sem lehet és azt hiszem nincs is. Ők továbbra is építenek, magyarabbak a magyarnál és büszkék arra akik generációkon keresztül voltak és lehettek. Sajnálatos, hogy közös történelmünk jó időszakaira a fenti eseménynek kell árnyékot vetnie, de mindenképpen fontosnak tartom – és ők is fontosnak tartják – hogy ezek az események ne legyenek felejtve.

Néhány megrázó korabeli fotó zenei aláfestéssel:

2013. márciusában készült dokumentumfilm:

A témával kapcsolatosan találtam egy érdekes írást Galassy Katalin tollából:

Gallasy Katalin: Budakeszi svábság és virágszőnyeg

Úrnapján mindig különleges virágszőnyeg veszi körül a budakeszi templomot. Sokan jönnek is nézni, fotózni. A szőnyeget főleg a keszi sváb családok készítik, hagyományosan ők. Vajon miért?

Érdeklődésem kétfelől indult. Tanulmányaim felől az identitáskutatás, kisebbségkutatás problematikái és a hozzá kötődő kulturális antropológiai kérdésfelvetések, valamint az oral history gyűjtések eredményei és a kollektív emlékezetre vonatkozó vizsgálatok voltak azok, amelyek vonzottak. Másfelől, a gyakorlatban az az antropológiai terep vonzott, amelyhez közel kerültem, amikor nyolc éve Budakeszire költöztem. A Hagyományőrző körhöz csatlakoztam – nem svábként -, és sok időt töltve közöttük sok mindenre felfigyeltem. A Hagyományőrző kör a sváb hagyományokat őrzi. Ezt Budakeszin ki sem kell jelenteni. Itt egyértelmű, hogy a “hagyomány” – az sváb.

Csoportnak tekintem a dolgozatban a budakeszi svábságot, bár egyetértek azzal, hogy a társadalmi és etnikai csoportok kategóriájának alkalmazhatósága megkérdőjelezhető, és maga a “csoport” léte jórészt a közbeszéd és a köznyelv ilyen megfogalmazásainak következménye. És nem csupán megkérdőjelezhető, de bizonyosnak tekinthető az, hogy a keszi sváb csoport is átmenetiséggel jellemezhető, a sváb csoporthoz tartozás idővel többféle okból fellazul, a sváb származástudat halványul, a csoporthatárok módosulnak.

Módszerem a résztvevő megfigyelés és az interjúkészítés. Narratív interjú technikával dolgoztam, és spontán beszélgetések alapján is. A résztvevő megfigyelést Budakeszi eseményein, ünnepségein több évig végeztem, emellett hosszú ideig tagja voltam a sváb Hagyományőrző Tánccsoportnak. A történelmi vonatkozásokról sok háttéranyagot megtudhattam a budakeszi helytörténeti könyv (Merkl, 2001) megbízható adataiból.

A fel-felidézett történelmet az interjúalanyok szavai alapján közvetítettem. Igyekeztem kívül maradni, és tartózkodni az állásfoglalástól. A svábok megítélése, az együttérzés vagy ellenérzés így nem került bele írásomba, azaz csak annyiban jelenik meg és olyan módon, ahogy az interjúalanyok előhozzák. Nem a történelmi hitelesség megközelítésére törekedtem tehát, hanem – a kulturális antropológia relativista módszerének megfelelően – a svábok tudatában megjelenő, valamint a szóbeli hagyományaikban körvonalazódó történeti emlékezet bemutatására (természetesen a választott téma – az identitás megtartásának eszközei – vonatkozásában). A kollektív történelem érdekelt, vagy még inkább: az individualizált kollektív emlékezet, Pierre Nora szavaival: “a megélt kötődés”, mely “az általa összeforró közösségből fakad” (Nora, 1999, 2).

“Nem szekérrel jöttek” – a betelepítés emlékezete

Az első svábok bejövetele élénken él a budakeszi sváb szóbeli hagyományban. Időnként felelevenítik, kérdéseimre is, de maguk között is, például a farsangi báljukon, kisebb-nagyobb összejöveteleken. A történetet egymáshoz hasonló módon mesélik el, érezhetően tartalmilag is egységesült módon, a szövegformálás tekintetében is közel egységessé csiszoltan.

“Nem szekérrel jöttek, akik ide betelepültek annak idején. Úgy mondják, ulmerschachtellel. Ulmban beszálltak egy kis bárkaszerű valamibe. Ulmban ki is van állítva a Zentral múzeumban. Olyan, mint egy csónak, csak van egy teteje, mint egy háznak. Olyan bárkaféle. És azzal csorogtak le a Dunán, és különféle helyeken kiszálltak, ahol mondták, hogy kellenek emberek. Ezért vannak a Duna mentén túlnyomórészt a svábok. Óbuda is tiszta sváb volt régen. Budakeszi nincs olyan messze a Dunától.”

Az interjúkban a betelepítés ideje nem konkretizálódik (néha Mária Terézia neve azonban meg-megjelenik), elbeszéléseikből általában nem tudható, hogy a századokat is átlépő betelepülések közül melyik időszakra gondolnak. Úgy tűnik, egységessé, egyetlen idejűvé vált emlékezetükben a folyamat, ez lett “a betelepülés”. Az ilyen egybemosódás az oral history sajátsága. A történelemtudomány a következő változásokat ismeri.

A svábok akkor jöttek Budakeszire, amikor az teljesen elnéptelenedett. Ugyanis Budakeszi magyar lakossága Buda visszafoglalásakor elpusztult. Később több bevándorlási hullám során települt be. Az 1739-ben pusztító pestis 536 ember életét követelte a faluban, ezért a 18. század negyvenes éveiben újabb telepítéssel igyekeztek a munkaerőhiányt pótolni. A betelepülők a német nyelvterületnek különböző részeiről érkeztek. Nem sváb földről, mégis itt így nevezték el őket. Ennek a fiatalabb nemzedékből is többen tudatában vannak:

“A Magyarországra legelőször bekerült németeket sváboknak hívták, mert ők tényleg sváb földről érkeztek. Utána a következő generáció, aki jött, ők nem. Budakeszin is a svábok csak a nevükben svábok. Jöttek ide sváb földről is, de ők tovább mentek Ukrajnába, Beregdédára. Ott már magyaroknak hívták őket.”

Mivel a svábok egy teljesen elnéptelenedett faluba érkeztek, így ez a körülmény meghatározta a sváb és a magyar hagyományok viszonyát a kezdetekben. Ez azt jelenti, hogy a sváb hagyományok közül azok, amelyeket Németországból hoztak magukkal, folytatódhattak itt. Magyar hagyományok közvetlenül nem befolyásolhatták ezt. Nemcsak gazdaságilag, de kultúrájuk terén is az volt a kényszerszülte feladatuk, hogy “csináljanak valamit a semmiből”. Nincs arról adat, hogy a kettősközség akár egyetlen élő hagyományhulláma is részt vett volna az új német település kialakulásában.

“Valami borzasztó dolog” – a kitelepítés emlékezete

Budakeszi sváb lakossága számára kiemelkedően meghatározó esemény a XX. századi kitelepítés. Ettől kezdve megváltozik a falu lakosságának összetétele is, mert a lakosság nagy része kicserélődik, a keszi svábok legalább négyötödének el kellett hagynia az országot. A svábok kitelepítését követően újabb, többféle helyről történő betelepítések következnek, és így erősen vegyes lakosságúvá válik Budakeszi. A sváb családok emlékezetében élénken él a kitelepítés, annak minden részlete, az egyes családok tovább hagyományozzák ezeket. Egyes részletek legendaszerűekké váltak.

“Azért ez a kitelepítés igen bestiális dolog volt, mert a svábok nem úgy jöttek ide, hogy valakit leigáztak, és elzavarták a földjéről. Hanem behívták őket. Hogy csináljanak valamit a semmiből. És amikor virágzóvá tették ezt a települést, nem csak ezt, hanem máshol is, akkor elzavarták őket szépen ötven kilóval fejenként… ennyi motyót vihettek.”

“Valami borzasztó dolog volt a kitelepítés, ahogy így elmondják. Mert én három éves voltam, én nem sokra emlékszem, csak ahogy elmondják, hogy körülzárták a falut, és akkor se ki, se be. Föl a kocsira… és szanaszét volt minden, állatok… bőgtek, éhesek voltak. Aki itt maradt, nem mert sehova se bemenni, mert hogy nem szabad.”

“Mondta az Anyukám, hogy a velünk szemben lévőt is kitelepítették. A kapufélfát szorította, nem akarta elengedni. Mindene ott van, az égvilágon! Amit egy életen át megszerzett magának.”

A kitelepítés elmesélése, gondolatai, fordulatai – mint már szó volt róla – több elbeszélőnél hasonlók, ez nemcsak a valóságból táplálkozik, hanem a többszöri elmesélés afféle családi legendává, afféle “keszi-sváb legendává” formálódik. Három motívum emelkedik ki: az elszakadás, szétszakítás drámája; a svábság “nem bűn” gondolatával reflektálás a történésekre, és harmadikként erős szálnak mutatkozik az elbeszélésekben a magyarsághoz, Magyarországhoz való tartozás motívuma, a “De magyar ruhában voltunk és magyarul tanultunk!”

Sváb fánk, úrnapi virágszőnyeg – azonosságtudat és a hagyományok

A sváb identitástudat minden történelmi körülmény ellenére Keszin mindmáig fennmaradt. Fennmaradásában két különböző dolognak van jelentősége. Az egyik a világi hagyományok köre, ünneptartások, rítusok. Ilyenek az utóbbi évtizedben is élő sváb bálok, főzőversenyek, táncos összejövetelek és műsorok. A sváb bálokon kiemelkedő szerepe van az úgynevezett sváb fánk készítésének, kínálgatásának, fogyasztásának. Emlékezetükben ma is fontos helyet foglal el, éppen ezért etnikai-kohéziós szimbólumnak tekinthető. Az azonosságtudat fenntartásának másik fontos köre a vallásossághoz kötődik.

A sváb identitástudat fenntartása a budakeszi sváb lakosság életében, történetében – nem kizárólagosan ugyan, de jellemzően – azáltal valósulhatott meg, sőt, erősödhetett fel az utóbbi időkben, hogy a sváb vagy svábnak tartott szokások egybeolvadtak vagy szorosan összekapcsolódtak a katolikus egyházi élet, kivált az ünnepek szertartásaival. Jelképezheti ezt az úrnapi virágszőnyeg, melyet régtől, talán ittlétük kezdetétől fogva elkészítenek a sváb családok, részfeladataiban is rögzült rítusként. A katolikus ünnepek központjában áll még a szintén Budakeszin kívül is ismertté vált Kálvária-járás. Már a sváb kitelepítés előtt is a szokásaik szerves részei voltak ezek. Mára megújultak, megerősödtek a szertartások, főleg a sváb családok közreműködése révén. Az interjúk szerint mindez részben a tudatos sváb identitásőrzés következménye.

“A virágszőnyeg-készítésbe most már kezdenek bekapcsolódni magyar családok is. Így a svábok, magyarok aránya fele-fele. A legutóbbi népszámláláskor, amikor a vallásra rákérdeztek, hatezer ember vallotta magát katolikusnak, háromezer protestánsnak, a többi meg semmilyennek a tizenkét és fél ezerből. A svábok olyan kis létszámmal maradtak meg… Tehát az, hogy a virágszőnyeg készítésnél fele-fele a svábok és magyarok aránya, az azt mutatja, hogy ez még az ő privilégiumuk. Ha jön egy új család, ő is bekapcsolódhat a virágszőnyeg készítésbe, van mindig gazdátlan terület, oda beállítják. A négy oltár, az azt hiszem kihalásos rendben megy. Megvan, hogy melyiket melyik család csinálja.”

Az úrnapi körmenet maga a réges-régi német hagyományok folytatása, és egyúttal a régi (egyébként római eredetű) keresztény szertartások fennmaradása. Az újkori, s máig érő budakeszi úrnapi körmenet külsőségei és szertartásai ugyanazokat a jellegzetes elemeket tartalmazzák. Megvannak a sátrak, és megvan a virágszőnyeg elkészítése és szertartásbeli kiemelt szerepe. Szimbóluma lehet ez a németség és a (katolikus) kereszténység összefonódásának a budakeszi sváb életben, illetőleg az összefonódás funkciójának, jelentőségének a hagyomány- és identitásőrzésben.

“A virágszőnyeg-készítésnek megvannak a maga hagyományai, hogy ki melyik szakaszt csinálja, ki melyik oltárt csinálja, és a motívumok is megvannak. Ezek íratlan szabályok, íratlan törvények, hogy hogy csinálják. Virágmotívumok és ilyen vallásos szimbólumok. Kis virágok, mint a sváb népviseletben: nem volt nagyon tiri-tarka.”

“Egy hagyományos régi minta, a lósóska. Úgy mondják a svábok, hogy “putapleisn”. Apró kis lencse nagyságú levelei vannak”. “A régi templom, ez is egy hagyományos minta… akkor épült, amikor bejöttek a svábok. Ez van benne a címerben is. Ott volt, ahol a romok vannak, a katolikus templom mellett.”

Hagyományos sváb fúvószenekar is csatlakozott az úrnapi körmenet szertartásaihoz – a szőnyegkészítés folyamatosan fenntartott szokása mellé revival jelleggel csatlakozott a zenei hagyomány, felújított formában. A fúvószenekar megújult, sok fiatal is csatlakozott hozzájuk. “Most azt is beszerveztük, hogy legyen egy fúvószenekar, egy helyi, fiatalokból álló fúvós zenekar. Itt a városháza mögött a zeneiskolából. És akkor azok jönnek és játszanak. Négy számot, és énekelünk! Nagyon szép most már…”

A fúvószenekarhoz csatlakozó fiatalok között sok nem-sváb fiatal is van. Ez a jelenség más vonatkozásban is folyamatnak látszik: a virágszőnyeg-készítésében részt vesznek már magyar családok is, és a Hagyományőrző Tánccsoport tagjai is “vegyesek”. Hogy mi motiválja a magyar családokat abban, hogy beszálljanak a sváb hagyományok őrzésébe, és mennyire érzik magukénak, ezt további kutatások tárhatják fel.

Jegyzetek:
Nora, Pierre: Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája. 1999.
K. Merkl Hilda szerk.: Budakeszi évszázadai a harmadik évezred kezdetéig. Budakeszi, 2001.

Forrás: KisTáska Társad a társadalomban, 54. szám, 2007. december 13.

6 thoughts on “Sváb kitelepítés – 1946”

  1. Mergitur, non submergitur – Lackner Kristóf, egykori soproni polgármester híres mondata áll a németek kitelepítési emlékművén és a kitelepítés éve: 1946. Az emlékművet ma leplezték le az evangélikus templom melletti téren.

  2. http://hirmondo.budakeszi.hu/budakeszi-hirek/kultura-oktatas/2053-emleknap-lett-januar-19

    Tavaly decemberben az Országgyűlés 333 igen szavazattal, 7 tartózkodás mellett január 19-ét a magyarországi németek elhurcolásának emléknapjává nyilvánította. 1946. január 19-én indult el az első vagon Budaörsről, ezzel vette kezdetét a magyarországi svábok kitelepítése. A parlament a határozat szerint „tisztelettel adózik mindazok előtt, akik a megaláztatások, elhurcolások áldozatai voltak”.

    Kereszténydemokrata és fideszes képviselők kezdeményezték, hogy január 19-e, a németek elhurcolásának kezdete legyen a magyarországi németek elhurcolásának emléknapja.

    A kisebbik kormánypárt az MTI-hez eljuttatott közleményében felidézte, hogy 1946. január 19-én indult el az a vonat, amelyik a „kitelepített” németek első csoportját szállította. A magyarországi német nemzetiségieket a kollektív bűnösség igaztalan vádjával üldözték, kisemmizték, majd hazájuk elhagyására kényszerítették – írták.

    A javaslatot indokolva kifejtették: az emléknapról szóló – négy KDNP-s és három fideszes politikus által jegyzett indítvány – a magyarok és az itt élő nemzetiségek egymást gazdagító együttélésének fontosságára hívja fel a figyelmet.

    „Az igazság – akár ismételt – kimondása, a meghurcoltaknak és elűzötteknek járó tiszteletadás minden nemzetnek feladata és kötelessége. Különösen igaz ez a többségi nemzet és a nemzetiségek közösségei kapcsolatára. Ezek hozzájárulnak a nemzetiségi önismeret és a nemzetiségek önbecsülésének kialakításához, megerősítéséhez.”

    Budakeszi Hírmondó/MTI/Vörösvári Újság

  3. üdvözlöm!
    Én kovacs istvan aziránt érdeklődöm,hogy lehetséges.e csatlakozni a rehabilitációs lehetőséghez,ha lehet miként tehetem?
    Miként az én anyámat is kitelepítették annak idején
    baranyából.
    A neve schaffer Katalin volt!
    Üdvözlettel:Istvan.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *