Terv a következő ezer évre

Mi, akik maradtunk ebben a kis kárpát-medencei faluban, ezer évnyi boldogtalan keresztény-paraszti mémet hurcolunk magunkkal… Talán ezt a bejegyzést is ezek a mémek íratják velem…

Azt sajnos nem tudjuk, hogy mi volt, milyenek voltunk kétezer, háromezer évvel ezelőtt, de az utóbbi ezer évünk viszonylag jól dokumentált. Miről is szólt, miről is szólhatott ez az ezer év az őseinknek, a Te szüleid szüleinek, az én őseimnek, a szomszédénak – generációkon keresztül? Elsősorban a szenvedésről, a nélkülözésről és a félelemről szólt. Röghöz kötve, egy félelem-alapú, monoteista vallási béklyóval a lelken. Így volt ez ezer, ötszáz és száz éve is. Az ország lakosságának túlnyomó többsége földművelésből élt, rabszolgaként a saját, vagy bérelt területén. Generációkon keresztül átadva ezt a tudást és élményt. Az ősünk nem látott ki a portájáról, sose hagyta el a faluját – hacsak nem egy háborúba vitték golyófogónak. Magasztos hitet és országot meséltek neki, amiben hinnie és élnie, halnia kellett. De leginkább maradnia, egy helyben és csöndben.

Ma is ebből a világból táplálkozunk, ebből kell főznünk a jelent, kár szépíteni és ideálissá festeni. Erről szólnak a meséink, mondáink, népdalaink. Erről szólnak a gondolataink, a tudatalatti világunk.

Hol az iga, hova hajthatnám be a fejem. Hol a földesúr, hova tartsam a másik orcámat is. Hol a pokol, amitől retteghetek. Hogyan tudok kibújni mindezek alól.

Mindent tudunk erről az oldalról és semmit a másikról. Talán nincs is másik oldal – sőt biztosan nincs abban a világban. Azt a világot más céllal hozták, más céllal hoztuk létre. Azt a világot a boldogtalanság irányította. Nem a szegénység, nem a nélkülözés volt az ok, nem a test boldogtalansága, hanem a léleké. A boldogtalan lelket könnyű irányítani és a boldogtalanságot könnyű fenntartani – ez egy jól működő modell.

Más világokban is éltek, élnek szegény, földművelő emberek. Nem törvényszerű a boldogtalanság. Természetszerűen talán minden ember – kimondva, vagy kimondatlanul – a boldogságra törekszik. Nézzünk csak a gyerekekre, két-három éves korig csak a boldogságot hajszolják, akár hormonális a tevékenységük, akár nem. Aztán megtanítjuk nekik szépen lassan a boldogtalansághoz vezető fájdalmas utat, meg is tanulják, mert a mémek nagyon jól terjednek emberi közegben. Választunk nekik egy társadalmat, egy hitet, aztán indul a reprodukció. Nem a testi, azon gyorsan túlesnek a sejtek, hanem a gondolati, a tudatos és a tudatalatti világkép reprodukciója.

Minden ember azt mondja, hogy jobbat szeretne az utódainak, mint amit magának meg kellett élnie… Lehet, hogy egzisztenciálisan, oktatásban, kényelemben erre képesek is vagyunk – köszönhetően az utóbbi évek gazdasági változásainak – de szellemileg nem igazán hiszem. Ahhoz, hogy magunknál boldogabb utódaink legyenek, először magunkat kell boldogabbá tenni és az ahhoz szükséges tudást örökíteni. Vagy ha ez nem is sikerül, legalább rá kell mutatnunk valahogy a már átörökített boldogtalanság okaira, előzményeire, történelmére. Egy generációnak talán már ez is igen komoly eredmény lehet, ezer évnyi káros kódtól nem könnyű gyorsan megszabadulni. A lényeg, hogy mindenkinek meg kell tenni az első lépést ahhoz, hogy a következő ezer évre szóló terv megvalósulhasson.