Gazdag papa, szegény papa

Vannak olyan információk, amelyek csak lassan érlelődve tudnak eljutni a tudatomig – de azt is meg kell állapítanom, hogy sok esetben a tudatalattimba való eljutásukig szerencsére nem kell sokat várni. Bizonyára egy ilyen profilba tartozom, nekem ilyen bonyolult a megértési procedúrám.

Még a tavalyi év elején olvastam Robert T. Kiyosaki Gazdag papa, szegény papa című könyvét, akkor azt hittem, hogy sikerült megértenem a mondanivalóját. Ma már tudom azt is, hogy akkor nem – vagy csak részben – sikerült, ehhez is el kellett telni sok-sok időnek és be kellett következni bizonyos eseményeknek. A megértést úgy szoktam ellenőrizni magamon, hogy össze tudom-e foglalni az adott témát, könyvet, előadást egy mondatban, vagy nem tudom. Ha nem tudom összefoglalni, akkor nem sikerült tudatosan megértenem, de ez nem zárja ki azt, hogy a feldolgozása már tudatalatti szinten gőzerővel folyik.

Nos, a fenti könyv mondanivalójának magvas, egy mondatos összefoglalója benne van a szövegben, csak ki kellett hogy emelkedjen onnan:

Az anyagi gondok elsőrendű oka az, hogy az emberek nem tudnak különbséget tenni eszköz és forrás között.

Az eszköz és a forrás mint szó szinte mindenki számára felfogható, de a fenti kontextusban ez már nem megy mindenkinek. Sőt – saját példámból kiindulva – ez ilyen egyszerű megállapításokon, melyek további definíciókra hivatkoznak könnyen átsiklik az ember, teszi ezt elsősorban lustaságból. Lusta megérteni a fogalmakat, ezáltal a definíció, majd a mondanivaló is érthetetlen marad számára.

Számviteli definíció:
Eszköz: a vállalkozás működéséhez szükséges erőforrások
Forrás: az eszközök beszerzéséhez és fenntartásához szükséges javak keletkezésének helye, azaz származása

(forrás: Pénzügyi intelligencia blog)

Egyszerűbben megfogalmazva az eszköz pénzt termel, pénzt juttat a zsebünkben, míg a forrás pénzt vesz ki a zsebünkből. Azaz pont az ellenkező irányba húzzák a szekeret. Ez úgy gondolom elég egyszerű definíció ahhoz, hogy a fenti kulcsmondatból levezethessük a következőt:

A gazdagok eszközöket vesznek, a szegények és a középosztálybeliek forrásokat.

Akinek sok pénztermelő eszköze van, az gazdag, akinek sok pénzt felemésztő forrása van az szegény. Itt fontos megemlíteni, hogy számomra a “gazdag” és a “szegény” között nem a pénzösszeg mennyisége a kérdés, hanem a tendencia. Akinek van 10.000.000 Ft a bakszámláján és nincs tartozása az ugyanannyira gazdag, mint akinek 100.000.000 Ft-ja van. Aki pedig havonta 10.000 Ft-ot fizet be csekken a banknak hiteltörlesztés gyanánt – számára luxuscikkekért – az ugyanolyan szegény, mint aki 100.000 Ft-ot. Ugyanis a tízezerből előbb utóbb százezer lesz, ahogy a tízmillióból is százmillió, csak más-más előjellel. Azért gondolom azt, hogy ez így lesz, mert hiszek a kulcsmondatban található megállapításban, nem elméleti, hanem gyakorlati, tapasztalati okok által.

Az ilyen egyszerű információk, összefüggések ismerete nélkül a jelen korban ugyanolyan veszélyben van az ember, mint a vadnyugaton volt pisztoly és ló nélkül. A családok jelentős részében még mindig feudalizmusból örökölt “tudás” átadása folyik, legyen földed – manapság ingatlan tulajdonnak hívják, melynek megszerzése a “minden áron” kategóriába tartozik -, akkor nem halsz éhen, és nem fagysz meg. Csak csöndesen jegyezném meg ehhez, hogy de, akkor is éhen halsz és megfagysz, ha nem tudod megművelni és felépíteni – mai szóval fenntartani. Sokan tapasztalják ezt manapság a saját bőrükön. A hitelből megvásárolt – ezáltal számukra luxus – saját használatú ingatlanról azt hiszik, hogy az egy eszköz, ami pénzt termel (hiszen nem kell lakbért fizetni, állítólag hosszú távon növekszik az ingatlan értéke a piacon). Mivel generikusan ők szegények, bizonyára rosszul gondolják és valójában forrást vettek, ami viszi a pénzüket folyamatosan – elég csak ránézni az ingatlanhoz kapcsolódó kiadásokra…

A bevezetőben írtam, hogy sok esetben sikerül dolgokat megértenem úgy, hogy valójában nem is értem azokat. Ezt onnan veszem észre, hogy egy szituációban tudom miként kéne az aktuális információim alapján döntenem, de mégsem hozom meg a döntést. Ha ezek az “akadályozók” programozott – mely programok jelentős részét továbbra is rossznak tartok – gondolatok volnának, akkor jó sok sikertelen tranzakció birtokosa lennék. Mivel nem így van, azaz az eredmény nem az örökölt programom szerint elvárható eredményt adja, másra kell gondolnom. Ezek a – jókor és jól – blokkoló gondolatok idővel érthetővé válnak és mindnek megtalálom a forrását is. Ezáltal bízok is bennük, bár elég kritikus vagyok ahhoz, hogy vita nélkül elfogadjam őket.

Ha igaznak tekintjük azt a mondást, hogy “a szegénység szegénységet szül”, akkor azt is igaznak tekinthetjük, hogy a szegényt szegény szüli és az utód szegénységéért a szegényt szülő a felelős. Azaz a gyermekem szegénységéért én vagyok a felelős, nem az én szüleim. Ők az én szegénységemért felelősek. Ha ezt tudom és megértem, akkor az olyan – a gyermek tudásának növelésével kapcsolatosan születő – tartalmú mondatokat, mint “öreg vagyok már ehhez, hogy megtanuljam”, “nem értek hozzá”, “tanuld meg magad, én nem értem”, “nincs rá lehetőségünk”, “nincs pénzünk rá” száműzni kell jó messzire. Ezek a gondolatok biztosítják a klónozást, a szegénység megszülését, biztos átörököltetését a következő generációba. Csak a folyamatos tanulás, a saját tudás bővítése lehet követendő példa, minden más arra szolgál, hogy a mások által belénk programozott “tudást” adjuk át, ellenőrizetlenül, sokszor előre tudott eredménnyel.

Azt hiszem, egy egész generáció mondhatja el magáról, döbben rá idővel, hogy üres zsebbel, üres fejjel és üres szívvel eresztették útjára. Már csak az a kérdés számomra, hogy lehet-e ebben a sorsban komoly változtatást tenni egy generáció alatt, vagy el kell fogadni a klónok programozott életciklusának megváltoztathatatlanságát…