Recseg, ropog egy dualista világ

Ha nagy jólétünkben, vagy éppen ínségünkben az az elvárásunk a körülöttünk észlelhető világ felé, hogy az recsegjen, ropogjon, hát az recsegni és ropogni is fog.

A jóslatok nagyon erősek. Talán genetikusan vagyunk fogékonyak a jóslatokra, csodavárásra, a mesére. A mese nem csak gyerekkorban fontos, a mese különbözteti meg az embert az állatoktól. A mese alkotásának lehetősége és tudása. Napról napra alkotunk ilyen meséket, akár igazat mondunk, akár hazudunk valamit. Ki kisebb, ki nagyobb meséket. Van aki saját maga szórakoztatására teszi és van aki azért, hogy mások figyeljenek rá. Mindenki mesél. Ébren és álmában is. Mást sem teszünk, napról napra, születésünktől halálunkig.

A mese létrehozása ösztönös. A mesékben való szereplés szintúgy. Szükségünk van mesélőkre, társadalomtól, korszaktól és civilizációtól függetlenül. Megteremtjük a saját mesélőinket, színpadot adunk alájuk és szócsövet eléjük, hogy láthassuk és hallhassuk őket. Ők meg felmennek a színpadra és mesélnek. Olyan mesét mondanak, amit hallani szeretnénk és olyat amiről ők azt gondolják, hogy mi hallani szeretnénk. Olyan mese sajnos nincs, amit mindenki hallani szeretne, ezért a mesébe bele kell szőni azt, hogy “mi” és azt is, hogy “ők”. A dualizmus minden mese és történet alapja és érdekessége. A dualizmus talán kalandvágyból jött létre, meg azért, hogy odafigyeljenek a mesére. Az olyan mesékre, amelyekben mindenki jó, vagy mindenki rossz nem vesz jegyet senki. Legyenek jók – lehetőleg “mi” – és legyenek rosszak – mindenki más – is benne, ez a bevált recept.

A mesélők mindig jósolnak nekünk valamit. A dualizmusban sajnos nincsenek pozitív jóslatok, csak olyanok, melyektől félni lehet és félni is kell. Ha mint szereplő belekerülünk a mesébe, akkor a másik oldaltól félni kell, ellene küzdeni kell, mert ők is küzdenek ellenünk – ez a szerepük, ez a funkciójuk. Ezek ilyen mesék. Ezeket ilyen mesélők mesélik, ilyen hallgatóknak mint mi. Évezredek óta és most is csak erre van kereslet a piacon. A gondolatok piacán, ahol a kofák a mesélők, a tátott szájú nép meg tódul a standokra az olcsó de félelmetes mesékért.

Ha nem tetszik a mese, ha tényleg nem akarsz részt venni benne, akkor ne menj ki a piacra. Ha mégis kimész, ha mégis lesed mások mit mondanak a kofákról, meg az ő történeteikről, akkor neked is tetszik, még akkor is ha nem akarod hogy így legyen. Nehéz dolog nem odafigyelni, mert sok a mesélő és mindenki szereti a mesét. Mindenhonnan érkezik, folyamatosan jelen van. Talán érdemes lenne kihasználni a gondolat szabadságát, amíg létezik, amíg el tudjuk hinni, hogy létezik olyan…

Halálkultusz – élmény

Úgy gondolom, hogy amikor az ember meghal – értsük ez alatt most az általánosan elfogadott és értett definíciót – akkor valami jó dolog kell hogy történjen “vele”.

Mármint azzal, aki észleli a halált, a teste halálát. Azt hiszem mindenkinek van olyan élménye még életében, amikor elszakadt a testétől – ez az élmény azt hiszem semmiképpen nem nevezhető rossznak, sőt! Megtörténhet ez egy kritikus élethelyzetben, akár egy baleset során, mikor is az észlelt világ megváltozik, az ember nem a testének korlátaival érzékel, hanem valahogy máshogy. Az, hogy ennek milyen élettani magyarázata van, most teljesen lényegtelen, hiszen az élmény nem szorul magyarázatra.

Az elalvás-közeli illetve meditatív állapotokban hasonló a helyzet, a test-nélküliség állapota különleges, jó érzés. Milliók állítják maguknak elő ezt naponta különféle vegyi és növényi anyagok felhasználásával, vélhetőleg nem azért, hogy rossz legyen nekik. Ezek az állapotok szabadságot jelentenek, egy testi-fizikai észleléstől való elszabadulást. Rászabadíthatunk erre bármilyen inkvizíciót, az emberben az effajta élmény utáni vágy nem győzhető le, bár erőszakkal tompítható.

Nos, talán az is valóságos lehet, hogy a halálnak nevezett testi állapotváltozás is ilyen tapasztalás, melyben az élmény végtelen – vagy éppen nulla, de adott helyzetben e között a két érték között már nem lehet különbséget tenni – ideig tart. Ebben az esetben viszont az élmény résztvevőjét a legkevésbé sem kell sajnálnunk, vagy éppen aggódnunk érte. Gyászolni meg végkép nem, hiszen az ő által megtapasztalt élmény és az abban foglalt világ az, amire mi élők is csak vágyakozunk. Ennek az élménynek az időtartama pedig csak a mi világunkban lényeges, csak innen tűnhet rövidnek vagy hosszúnak. Az idő relatív fogalom. Az ébrenlét és az álom között is nagyságrenddel tér el az észlelése, megtörténhet ugyanez a halál állapotában is.

Egy, tíz, száz, vagy egy, száz, tízezer. Egy perc, vagy száz perc, egy perc, vagy tízezer perc. Esetleg végtelen. Talán nem is lényeges, hiszen ezek a számok csak az élve és ébren tapasztalók világában fontosak. Álmunkban már annyira nem, halálunk megélésének pillanatában pedig végképp lényegtelenné válhatnak. Elméletek, melyekhez hitre van szükség. Hinni pedig azért akarunk valamiben, hogy ne féljünk. Félelem nélkül talán nincs is szükség hitre.

Társadalmunk aktuális halálkultusza szerint egy kötelező szertartásba csomagolva kell a halott ember utolsó adóit beszedni az – adott hitvilághoz tartozó – egyház és a állam képviselői által. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a halott ember hozzátartozóit és ismerőseit szemlére “kötelezzük”, összegyűjtjük és látványos sajnálatra kötelezzük. A társadalomnak így adózik a halott ember, a örökösei által sajnálva, gyászolva és fekete könnyekbe bugyolálva. De miért így? A halott embert már nem kell sajnálni, hiszen erre semmi oka sincs az őt sajnáló embereknek. A gyászolók viszont saját magukat sajnálhatják, hiszen a halott embertől kaphattak volna még sok mindent, szerintük és a társadalom, az aktuális halálkultusz szerint. De ki tudja, ez olyan mint sajnálkozni egy meg-nem-született gyermek jövőjét illetően. Minden véges és minden változó – csak a folyamatos változás a biztos. Ennek elfogadása talán a legnehezebb feladat, pedig ha ezt megértjük sok mindent könnyebb lesz elfogadni és megérteni. A halál tényét és szükségszerűségét, illetve csöndben írom hozzá, hogy nagyszerűségét is.

Fontos lenne megérteni azt is, hogy az aktuális társadalom, vallás, halálkultusz is egy folyamatos változás egyik állomása. Kétezer évvel ezelőtt minden máshogy volt és kétezer – vagyis a felgyorsult változások miatt talán kétszáz – év múlva minden máshogy lesz. A jó és a rossz csak hit kérdése.

Álmod legyen és mindened lesz!

Talán a legnagyobb hiba, amit a tudatra ébredt ember elkövethet és ami miatt egész élete során bánkódhat, nyafoghat az az álmainak hiánya. Nem az apró, közhelyes, vagy maszatolt álmokról, mint gazdagnak, egészségesnek, sikeresnek lenni, hanem konkrét, kivetíthető, a jövőt létrehozó álmokról van szó…

A gyermekkor az álmodozásról szól, mesevilágból mesevilágba kapva telnek az órák, a napok, az évek – egészen addig, míg a társadalom ezt tolerálni képes. Sajnos ez a természetes állapot nem tart sokáig, mert minden kis emberkének be kell állnia a sorba. Évről évre, majd napról napra kevesebb idő jut a saját álmokra, maradnak a készre gyártott, mások által papírra és képernyőre vetett történetek. Csak ezekbe van lehetőség kapaszkodni, ha a kis – majd később a nagy – ember elfogadja a rá kiszabott társadalmi ítéletet. Márpedig elfogadja, mert nem tehet mást… Vagy tehet? Képes tenni mást egyedül? Elég körülnézni, tapasztalni az emberek viselkedését és látható az kérdésre adandó aktuális válasz. Nagyrészt nem képes, se gyermekként, se felnőttként. Az óvoda, az iskola, majd a szívtelenül, kényszerből végzett munka nagyon erős de-motivációra képes. Álomtalan jelenre és álomtalan jövőre ítél.

Ebben az állapotban az álmok – amelyek előre definiálják a jövőt – hiánya az éberség, a naprakészség és a tudás illúzióját adják. Mindenki tudja és szinte senki sem képes felfogni, interpretálni a saját világába, hogy minden általa irigyelt embernek volt egy álma melyhez ragaszkodott, melyet az álom megszületésének pillanatától valóságnak tekintett.

Álom, képzelet nélkül nincs fejlődés, nincsen zene, nincsenek versek, szobrok, festmények, de még autók, épületek és energia sem. Nincs olyan eredménye az emberi társadalomnak, kultúrának, tudománynak, melyet ne előzött volna meg egy álom. Egy valódi álom, melyet nem a jólét, vagy a szegénység szült, hanem a fantázia. Az álom nem kerül pénzbe, de még csak időbe sem, csak hit kell hozzá, hinni kell az álom és a valóság kapcsolatában.

Sokat gondolkoztam azon, hogy mit adhat egy szülő a gyermekének, azon felül hogy életben tartja és felkészíti az adott társadalomban rá váró lehetséges eseményekre… Mit adhat egy gazdag szülő, mit egy okos, mit egy buta, mit egy szegény (hiszen mindannyian ezen stációk között mozgunk) – mi az ami mindenkinek van és nem szükséges hozzá előfeltétel. Van-e egyetemes átadandó, van-e olyan dolog, amivel biztosan adunk valamit. Talán van, talán ez pontosan az álmok és a jövő kapcsolatának ismerete.

A gyermekkori, fiatalkori, majd a bátrabbaknál a felnőtt kori álmok hozzák létre a jövőt, azaz aminek most valóságként tudsz örülni, valóságként tudod megtapasztalni naponta többször, az lesz a jövőd. Nem a véletlenek kusza játéka, nem is a sors előre leírt forgatókönyve, hanem a fejedben megfogalmazott és sajátnak, valódinak érzett élmények alakítják a jövődet. Ne legyenek kis álmaid, csak nagyokat szabad álmodni. Ne elmenni akarj valahonnan, hanem eljutni valahova!

Boldog XIII. születésnapot! :)

Mandala

Ha egy munka során elragad a flow-élmény, majd a munka eredményét egy pillanat alatt szétfújhatja a “szél”, eltűnhet és megsemmisülhet, akkor valójában mandala készül. Homokból, hangból, vagy bitből, egyre megy.

Erről szól a mi “egyeket” és “nullákat” érdekes, új formákba pakoló munkánk, az IT-szerzetesek meditatív, időtlennek érzett tevékenysége. A formák alakulnak, sok-sok óra, sok-sok ember apró színes pontjaiból elevenedik meg a kép, majd pár pillanat és eltűnik az egész. Pont annyira valóságos mint virtuális, csak egy pillanatig van jelen egy pontszerű pozícióban. Vajon ki emlékszik már az 5-10 évvel ezelőtti munkáinkra, amelyekbe szintén beleadtuk minden időnket és minden tudásunkat? Talán kevesebben mint egy szépen kihomokozott mandalára – és talán ez így is van jól.

A mandalának pont ez a lényege, készítőinek élvezetet ad az elkészítése, a szemlélők számára élvezetes a megjelenése, majd bizonyítja a változás természetességét és eltűnik. Leginkább azért, hogy egy újabbnak adjon helyt.

Jelenből a jövőbe – adni, vagy kapni?

A jelenem – amit ezekben a percekben is próbálok felfogni, megérteni – a múltban megfogalmazott jövőbeli vízióm, ábrándjaim, vágyaim megvalósulása. Egy kis önmagunkra való odafigyeléssel ez az állítás könnyen bizonyítható. Nade’ mit jelent ez a mostani jelenre vonatkozóan?

BúgócsigaSzámomra azt, hogy a jövőben még többet szeretnék ADNI mint most. Adni azt jelenti, hogy van miből és van kinek. Nekem ez bőven elég egy nagyszabású tervhez. Sok emberrel sikerül beszélgetnem és majd’ mindenki azt várja a jövőjétől, hogy KAPNI, szerezni, birtokolni fog. Azt várja, hogy valaki/valami majd betölt valamivel valamiféle űrt az ő életében. Azaz valójában űrre, hiányra vágyik és vélhetőleg azt is fogja kapni. Nem rossz vízió, nem fog unatkozni…

Ahogy sikerül egyre kevesebb információt feldolgoznom, úgy sikerül egyre több, mások számára értéktelennek számító információra, csöndes tapasztalatra szert tennem. Azt látom, hogy az emberek végtelen méretű űrt csinálnak magukban. Napról napra növelik ezt az űrt, várják, hogy majd jön a jótündér, a lottóötös, az álomállás, a legjobbcsaj, meg minden. Ez olyan mint az egyszeri macska esete volt a farkánál fogva pörgetéssel – örült szegény nagyon, mikor abbamaradt. Az űrcsinálók is pörögnek a farkuknál rögzítve, szép, szabályos elliptikus pályán és várják, hogy odaérjenek a céljukhoz. Persze mire odaérnek, kiderül, hogy már annyira nem is fontos a vágy tárgya, jön az újabb hiányteremtés és az újabb pörgés.

Azért félre ne értődjek, így-úgy-amúgy, vélet-lenül – vágyakozni, álmodozni kell, mert a jövőbeli sors a jelenben íródik, bárki bármit is mondjon erről… Csak az a randa aspektus, csak az fog hiányozni.

Memetika

Mennyi időt szánunk a gondolatainkra, mások gondolataira, ezek megértésére, értelmezésére, az értelmük kitalálására és továbbfejlesztésére? Az életünk kétharmadánál is több időt.

A mémekre épülő “evolúciós” elmélet megértése olyan messze lökheti az értelmezőjét az eddig megértettnek hitt képzetektől (pl.: vallások, filozófiák, stb.), mint a kvantumfizika lökheti Newton almájától. A csoda az egyszerűségében rejlik és rendkívül nehezen lehet rajta fogást találni. Változatosság, szelekció és öröklődés. Mindenhol ez történik, folyamatos változás, az információk kiválasztása, csoportosulás, majd az eredmények továbbadása. Az élőlények fogantatása is ilyen. Ez a genetikai rész, szépen érthető, levezethető, csak meseszerű vallások szövegeivel cáfolható. Azokkal a szövegekkel, amelyeket mémek találtak ki (változatosság), megmaradt közülük néhány (szelekció) és adtak tovább (öröklődés).

De mi történik akkor, ha egy mémekkel “fertőzött” létforma (lehet ez akár egy molekula is, ami kötelezően ugyanazt teszi, esetenként fejlődve, módosulva, másokhoz kapcsolódva, vagy feloldódva ha az szükséges) ráébred arra, hogy ő mémekkel fertőzött létforma és amit eddig gondolt magáról – már ha tudatos, és érdekli ez a téma egyáltalán -, az nem fér össze a felismeréséből adódó dolgokkal? Egyáltalán “ki” az az entitás aki ráébredhet “valamire” egy ilyen környezetben? Gondolhat-e ez az entitás bármi olyat, amit nem egy mém tárol és közvetít benne? De ez már Niszargadatta Mahárádzs gondolataihoz vezet és az az érdekes, hogy nemhogy cáfolná, sokkal inkább megerősíti az azokban foglaltakat…

Én hiszek a spontanitásban, a “tiszta” tudatban, mert kellett, kell hogy legyen egy olyan állapot, ami a mémek előtti világot rejti a tudatban. Ez egy nagyon pici szelet, rendkívül ritkán bukkan elő, ezért végtelenül értékes. Talán el sem tudjuk képzelni mennyire. Ez az az állapot, ahol a genetika (kémia és fizika) adta gépben fellobban az első tudatos szikra. Egy apró ember-gyerek még tudja, számára ez a természetes, programozás-előtti állapot, mikor még a valóság az, aminek ő akarja látni. De ez a teljesen tiszta állapot csak napokig tarthat, talán már a születés előtt megkezdődik a mémek terjedése. Hangokat adunk ki, mosolygunk, mozgunk, fényeket hozunk létre és szüntetünk meg, azzal a céllal, hogy az új mém-gép mihamarabb üzembe állhasson. Néhány rövid év és felkészült a továbbiakra, hiszen kommunikál, mozog és viselkedik, pontosan úgy, ahogy programoztuk, hihetetlen hatékonysággal.

A mémek beszélnek, zagyválnak egyfolytában, be nem áll a szájuk. Ha tőlük, pontosabban az általuk létrehozott gondolatoktól akarunk megszabadulni, akkor valahogy csöndet kell csinálni a fejünkben. Erre találták ki néhány ezer éve a meditációt. Talán nem sokkal azután, hogy az ember “technikai” fejlődése elkezdődött, azaz a beszéd után rajzolni és írni is kezdett. A második fázisban – lásd Susan Blackmore előadását – szelekció nem volt tökéletes, nem halt ki teljesen minden előző állapot, ezt hordozhatja a mémektől való megszabadulás utáni vágy és annak átörökített módszertana. Persze az is előfordulhat, hogy ez is a mémek műve, adnak egy hihető alternatívát, ami valójában nem is létezik. Ha nem így van, akkor miért volt szükség a meditációra?

A flow állapotban talán megfordulnak a szerepek, mert a mémek adta információkat egy saját állapot kezdi el felhasználni. Vagy éppen ellenkezőleg, ekkor tapasztalhatjuk meg a mémek igazi valóját, ekkor csak ők vannak jelen, a szimbiózis a tudati szinten megszűnik, hiszen nincs test-érzet, ezáltal az idő és a tér is megszűnik létezni. Ha így van, akkor ez az állapot lehet majd a következő fázisban az általános.

Szó mi szó, egy ilyen “fertőzött”, tudatos környezetben természetszerű a filozófia és a vallások létrejötte, mert ezek jelentenek a fertőzött egyedek számára virtuális “megszabadulást” a valódi állapotból. Melyik tudomány, vallás, vagy filozófia képes “másolás” nélkül fennmaradni?

Susan Blackmore mémeket tanulmányoz: Fogalmakat, amelyek a vírusokhoz hasonlóan viselkedve, átmásolják magukat, agyból – agyba. Egy merész új érveléssel rukkol elő: Az emberiség egy újfajta mémet hozott létre, a témet, amely a technológia segítségével terjed – és talál újabb lehetőségeket, hogy fennmaradjon.

Egy nagyon élvezetes előadás a hölgytől: