Túl gyors a flow

Valahogy lassítani kellene az időn, mert így nem lehet gondolkodni, pedig szeretnék írni, ahhoz meg gondolatok kellenek, magvasak.

Minden nap újra, meg újra reggel lesz, felkelek, teszem a dolgom és már dél van, aztán pár pillanat és ismét este, mert visz a “flow-élmény“. Ez az élmény nem mindig jó, nem igazán kellemes turbón tolni a napokat. Nagyon kicsi az észlelhető idő a felkelés és a lefekvés között, ahogy fordítva is. Ezért nem is érzem a tevékenységek eredményét, egy időtlen állapotból kéne a tér-időbe materializálni valamit. Sikeres sikertelenség.

A programozók – mint más, kreatív, állandó ötletelésen és tanuláson alapuló szakmák képviselői – az ébrenléti idejük jelentős részét ebben az állapotban élik, folyamatosan offline-ban a többi ember számára észlelt valóságtól. Az évek alatt hozzászokunk ehhez, függőség a javából, és nincs, meg nem is kell ellenszer az eltüntetésére. Az sem biztos, hogy a valóság az, ami az előbbi állapoton kívül van, talán az elmén belüli, időtlen állapot az igazi valóság. A tudat számára bizonyosan az. A fizikai, testhez kötött észlelésen alapúló világ pedig olyan, amilyet kalandvágyból teremtünk magunknak. Teremtünk gyorsan időt is hozzá, meg három dimenziót a kiterjedéshez.

Szóval, van már jó psziho’ magyarázat a kocka-agy alapú emberek viselkedésre is. A TED-en látható Csíkszentmihályi Mihály – nem túl élvezetes – előadása erről a flow dologról:

Négy elem

Ősemberként körülnézek és itt van nekem a Föld, a Víz, a Levegő, és a Tűz. Évezredek múlva már úgy gondolom, hogy vannak az energiák, van vonzás és taszítás. Aztán felfedezem, hogy vannak apró és óriási dolgok – és én itt vagyok valahol középúton, mindig abban reménykedve, hogy bármit is megérthetek abból, aminek a része vagyok.

A tudomány mindig egy hiten, egy képzeten alapuló tevékenység, abban is hinni kell, annak is vannak prófétái. Esetenként lehetnek jobbak és gonoszabbak is mint a vallási vezetők. Az emberek gondolatait mindig ezek a hitrendszerek befolyásolják, vagy inkább azok, akik ezeket képviselik. Mert hinni kell valamiben, legyen az tudományos, vagy tudománytalan, kézzel fogható, vagy meseszerű.

Az “őszinte” mosolyokhoz és a négy elemhez tartozó tulajdonságok külön-külön; a hő (Tűz), a szilárdság (Föld), a terjeszkedés vagy rezgés (Levegő) és a kohézió (Víz). Eszerint vajon ki-kicsoda, Te kit választanál?

A négy elem egyben talán élvezhetőbb lenne, mint így, darabokban…

A változás évei

Ezen a Föld nevű bolygón néhány évvel ezelőtt valahol meghasadt egy mag és elindult egy fura láncreakció. Egy nagyon apró mag, nem olyan nagy mint egy atom, inkább csak egy szubatomi lélekmag hasadt ketté valahol, valakiben és elkezdte átformálni a világot maga körül.

Fura dolog ez, érdemes visszanézni magunkban, csöndben. Ezek a lelkek szépen, szinte maguktól, dogmák, vallások és inkvizíció nélkül formálták, formálják magukat egy új alakra. Nem kis változást tesznek, hanem óriásit, csöndesen vedlik le az addigi életük során rájuk ragadt képzeteket. Ezeket a változási folyamatokat valami elindította, ha érdekel minket mi volt az, akkor valami olyat kell keresnünk ami pont ellentéte a kialakulónak. Bizonyára meg is lesz, valami olyan, kézzelfogható dolog, amitől el lehet rugaszkodni fölfelé, mert az már nagyon lent van. Ez már csak így szokott lenni, a fent után lent és a lent után mindig a fent jön – kinek melyik mit jelent. A folyamatos változás nélkül nincs semmi, se jó, se rossz, se szép, se csúnya, se fönt, se lent. Nehéz definiálni az ellentéteket, a jót és a rosszat, mert ez is csak az adott rendszerben értelmezhető, hogy melyik melyiknek a hiánya az igencsak nehezen megválaszolható kérdés.

Azt hiszem az átalakulás már nem csak bent, hanem kint is érződik. Messze van ez a mindenki által tapasztalt az idióta TV-műsorok, politikusok és hírek által vezérelt világtól és az abban hívők világától. Ez a világ a szivárványon túl van, de még a tudaton innen. Sok új felfedező van születőben, mert ezek a felfedezők lesznek azok, akik képesek meglátni és megkülönböztetni a továbbadandó és elfelejtendő információkat. Túl sok már a felejtendő, a generációk óta magunkkal hordozott gondolat, félelem és hiedelem. Már megszületett illetve hamarosan megfogan az az új generáció, amely tagjainak nem kell tovább hordozniuk a “feudalizmus” – és a rátelepedő tanítások – ezeréves lélekromboló, az élvezhető valóságtól jó messzire taszító igáját. Az anyagi, technológiai aranykor elhozza a szellemi aranykor lehetőségét is, ahogy tette eddig is a történelemben sokszor. Csak apránként megy ez, a hatvanas évek forradalmai óta eltelt megint negyven év, új generációs állapot született. Függetlenül világnézettől, világrendtől és politikától. Ez egy másik mese, egy párhuzamos univerzum párhuzamos valósága. Sok kis messiás és buddha kapaszkodik most felfelé, egyik másik már ránk is mosolyog.

Mindenhol felismerhetők azok az emberek, akiket elért a változás szellője – ez a kívülről gyengének tűnő, de óriási hatású fuvallat. Vagy azért változnak meg éppen most, mert olyan helyzetbe kerültek, hogy el kellett gondolkozniuk a “sorsukon“, az állapotukhoz vezető okok és okozatok láncolatán, vagy csak azért mert jobban akarják érezni magukat. Egyre többen vannak ilyenek szerencsére, akik nem a tulajdonban és a felhalmozásban látják a továbblépés lehetőségét, hanem önmagukban. Hiába megy a világban a riogatás, a félelemkeltés, egyre többen vannak azok, akik nem félnek, mert kezdik érteni azt, hogy mi és miért történik velük. És azt is, hogy ami velük történik az nem véletlenek kiszámíthatatlan képletének eredménye, hanem jól érthető és igény szerint befolyásolható történet. Egy JÓ történet és nem egy elviselendő, egy fájdalmas sors. Ezt nem könnyű megérteni és elfogadni, de ha sikerül, akkor új mese kezdődik el, új szereplőkkel, környezettel és fordulatokkal. Ha azt gondolod, hogy a most tapasztalt és megértett világ a valóságos, akkor számodra mindenképpen meséről van szó. Azt hiszem, minden jó dolgot egy rossznak kell megelőzni ahhoz, hogy a JÓ valódi értelmet kapjon.

Lehet jobb annál, mint ami most van? Ki tudja… Szeretnél visszakerülni a tíz évvel ezelőtti állapotodba?

A fejben-változás nagyon nehéz folyamat, nehezebb mint bármi amit eddig tettél. Valójában nem kell változtatnod semmin, ha elégedett vagy azzal amit őszintén gondolsz magadról. Magadról és nem a körülményeidről, a tárgyaid csak egy állapotot jeleznek, régebben nem voltak, egy idő után már nem lesznek – mikor neked még mindig hallgatnod kell a gondolataidat a fejedben.

Ülj le valahol egyedül és csöndben, beszélgess magaddal tíz percig, győződj meg róla, hogy érzed magad. Kérdezz és felelj, őszintén, a saját hangodon. Majd rájössz milyen hosszú az a tíz perc… Nézz helyette inkább reklámot, ha gyenge vagy.

Figyeld meg magadat kívülről, miközben beszélgetsz magaddal, válaszd szét a hazugságot az őszinteségtől. Érted egyáltalán, hogy mit jelent a hazugság a gondolataidon belül? Újabb nehéz feladat, add fel gyorsan, hiszen te sosem hazudsz magadnak. Egyszerűbb kibontani egy sört, vagy a távkapcsoló után nyúlni.

Az “őszinte” részed nagyon csöndes, majd meglátod, a “hazug” meg folyton kárál és osztja a tennivalókat, megmondja miről mit gondolj. Kérdezd meg az őszinte részedtől, hogy honnan tudja a hazug, hogy mikor mit mondjon? Kitől tanulta, miért ilyen biztos a dolgában? Meglesz a kérdésekre a válasz, de csak apránként, egyesével. Nehéz ügy, de menni fog ha akarod, ha szükséged van rá. Ha gyenge vagy, akkor várd meg, míg eljön az a – számodra sorsfordító, kegyetlen és kritikus – helyzet, mikor kénytelen leszel számot vetni önmagaddal. Mert előbb-utóbb “bajba”, vagy változási kényszerbe fogsz kerülni, az biztos, ahogy eddig is belekerültél többször. Nem véletlenül, hanem számodra sorsszerűen kerülsz majd bajba, úgy ahogy a hazug részed, ahogy a “sorsod” diktálja. Mert ő diktál, abban biztos lehetsz.

Ha megérted, hogy ebben a felismerésben nincs semmi félelmetes és rossz számodra, akkor számodra – és ami legalább olyan fontos, a körülötted élők számára – is elkezdődik a felfedezések kora. Életed során eddig is változtattál már a gondolataidon, felnövő kisgyerekként elhitted, hogy a mesevilág nem létezik, kamaszként azt, hogy nem az vagy, akinek eddig gondoltad magad, az iskolában a sok tudás ismét új világot – és világnézetet – adott, felnőttként pénzt termelsz és költesz, ezért odaadod cserébe az idődet, stb. Ezek sem nagyobb változások mint az amitől most félsz… Csak ezeknél nem volt időd félni, változnod kellett azonnal.

The Man from Earth

Az Ember a földről, Richard Schenkman filozofikus tartalmú sci-fi – ha nem az lenne hivatalosan is, biztosan blaszfémia vádját kapná odaát egy pillanat alatt – filmjéről van szó, melyhez a hazai forgalmazónak kemény munkával sikerült kibrénsztormingolni az “Az őslakó” címet.

The Man from EarthAz egész film egy helyszínen játszódik, inkább tudnám elképzelni színházban mint a vásznon. Egy helyszín, egy világ, egy élőhely. Amerikai filmről van szó, de érdemes megnézni, akkor is ha a vallástanárnő sipákolása itt az öreg kontinensen nagyon idegennek tűnik. Egyelőre. Érdemes felülemelkedni a történet konkrétumain, azokra a nézhetőség miatt van szükség. A mondanivalója – számomra – sokkal inkább az új aspektus, ami az emberi történelemre való rálátásra vonatkozik. Két nagyságrenddel nagyobb léptékben nézve a történelmet, biztosan más képet fest minden. Főleg azért, mert a történelem nagy része mese, a győztesek mesélik el benne hőstetteiket. Talán nem sokban különbözik a írott része a mesék és mondák adta valóságtól. Ahogy az író (Jerome Bixby) is szépen kimazsolázta a hindu vallás egyik, a keresztények számára talán legérdekesebb, legvitatottabb részét – miszerint Jézus fiatalkorában jógiktól tanult keleten és ő is azzá vált mielőtt saját tanításait megkezdte volna -, úgy a mesékből is mindig megtalálja a hallgató a számára érdekes, felfogható részeket.

A végletes – nagyon jó, nagyon rossz – dolgokra könnyű emlékezni, azokban könnyű hinni.

A főhős két nagyságrenddel tovább él mint azok akikkel beszélget, próbálják megérteni a bizonyítható és a bizonyíthatatlan közötti azonosságot. A vallásos, pontosabban a monoteista vallások tanításaiban hívő emberek mindig azt mondják, hogy miért kéne az ő istenük létét bizonyítani, hiszen tudható, hogy van. Le is van írva. Minden más hazugság. Azt nehezen veszik észre, hogy ez az állítás magában hordozza a kizárást, ezáltal automatikusan azt is, hogy az állítás valótlan. A hit fontos dolog, de mindig a tárgyával és a liturgiával van a gond. Amint tárgyiasul egy hit, kilép a tudat(alatti) szintről és a tárgyakhoz tartozó, azok marketingjét támogató mesévé válik. A tárgyak mérete, színe és valósága attól függ, milyen mesét írunk hozzá és attól, hogy milyen stratégiát alkalmazunk a mesemondás során.

Azt hiszem, azoknak is érdemes megnézni ezt a filmet, akik számára a hitük és annak tárgya szent és sérthetetlen. Nézzék úgy mint egy mesét, ami az ő valóságuk (hitük) aspektusából nézve hihetetlennek, valótlannak tűnik. Ellenőrizhetik magukat, mennyire függnek a hitük tárgyától, mennyire van nyitva, vagy csukva a szemük…

A tárgyak fogságában

Bármekkora is a lakásunk, egy idő után mindig megtelik tárgyakkal, ahogy a fejünk is mindig megtelik gondolatokkal, akarva, vagy akaratlanul…

Nem csak az tűnik pontos definíciónak, hogy hónapról-hónapra mindig annyit költünk el amennyit keresünk, hanem az is, hogy négyzetmétertől és szobaszámtól függetlenül minden teret megtöltünk a kacatjainkkal. Talán ez a két dolog össze is függ valamiképpen. Erre a cselekvésre vagyunk kondicionálva, nem tudatosan tesszük amit teszünk, ez valami sokkal erősebb program.

A tárgyak lassan mindent ellepnek, minden pillantásunk elé bekerül egy, minden gondolatunkat irányítani tudja valamelyik – egy tárgy: egy emlék. A tárgyak tömege nem okoz boldogságot, de még csak jó érzést sem – gondot okoz. Vágyunk a rendre, de nem tudjuk megteremteni, mert túl sok a tárgyunk. Nagyobb helyre költözünk, ahova visszük a tárgyainkat és a fennmaradó helyet újra betöltjük újakkal. A frusztráció pedig megmarad, azt is visszük magunkkal a tárgyainkban elrejtve. A rendet, mint a vágyott állapotot pedig csak tudat alatt értjük meg igazán, ez az állapot az, amikor nincs teher a gondolatainkon, a külvilág ad és nem elvesz. Ez nem csak a tárgyak elrendezésén, hanem számosságán is múlik. Van az a mennyiség, ami fölött már képtelenség a rendet létrehozni. Ezen a mennyiségen már sokszorosan túlléptünk. Azt hiszem ez igaz a külvilágra és a belső világunkra is.

Nem szeretem a tárgyakat, azt hiszem sosem ragaszkodtam hozzájuk egy-két kivételtől eltekintve. Ilyen tárgy volt a csizmám és az Amigá(i)m, de ezeket bármikor magammal tudtam vinni. Sokkal többet nem is tudok felsorolni, bár csizmám még van, amigám már nincs, helyette egy lélektelen masina ad lehetőséget a pénzkeresetre. Nagyjából ennyi is a kapcsolatunk, elviseljük egymást. Egy időben voltak még az autóim, az Alfa Romeo-k, melyekhez ragaszkodtam mindig egy ideig, de aztán jött az újabb és akkor ahhoz. Ennek úgy négy éve vége szakadt, már egyáltalán nem érdekelnek ezek a masinák, fölösleges luxuscikknek tartom őket.

A mi kis családunkra is érvényes a fenti megállapítás, miszerint bármekkora teret képesek vagyunk megtölteni a tárgyainkkal. Laktunk már nagyon kis helyen és nagyon nagy házban is, mindenhol érvényes és igaz volt. Ez három kisgyerek esetén talán nem is meglepő, de nem csak nekik vannak tárgyaik. Nekünk is, a felnőtteknek, a sok év alatt felhalmozott kacaterdő. Időnként rádöbbenünk arra, hogy mindenhonnan kipottyan valami, minden alatt, fölött és mögött ott van egy másik bigyó. Mindnek története van, valahogyan idekerült, azért mert kaptuk, vagy mert meg kellett vennünk. De így, egy nagy halomban ezek már nem különálló entitások, hanem egy helyzabáló szörnyeteg részelemei. Ha egyet veszünk szemügyre, máris azt mondjuk, hogy nem tudunk, vagy nem akarunk megszabadulni tőle. Ha a szörnyet nézzük – azaz egyben az egészet – akkor nagyon szívesen kitennénk a szűrét. Ragaszkodunk ahhoz, hogy fenntartsuk a rendetlenség okát a külső és belső világunkban egyaránt. Nem önként ragaszkodunk hozzá, ragaszkodnunk kell. Ezt mondja a fejünkben az a valami, ami mindig ott van és mindig mindent jobban tud.

Érdemes azon elgondolkozni, miért van az, hogy a gyerekeink nem azt a mesét szeretik legjobban, ami DVD-ről megy, számtalan színben és sokcsatornás hanggal pompázik, hanem azt, amit én mesélek nekik, amiben ők mondják meg hogy kik legyenek a szereplők. Ezek a gyerkőcök nem a méregdrága játékaikkal játszanak a legjobbakat, hanem egymással, vagy más gyerekekkel lent az udvaron. A fejben lejátszott mese és a tárgyak nélkül, a fejben lejátszott játék a valóságos. A tárgyak nem valódiak, csak arra jók, hogy elvonják a figyelmünket a gondolatainkról, irányítsák azokat és frusztrációt okozzanak. Azt hiszem a régen megromlott barátságom ezekkel a tárgyakkal napról napra tovább romlik.

Azokra a tárgyakra, amiket nem tudsz bepakolni egy hátizsákba, biztosan nincs szükséged. Csak a pillanatnyi, a körülményeknek való megfelelés miatt hazudod azt, hogy szükséged van rájuk, majd a következő pillanatban már tudod is, hogy újabb terhet vettél a nyakadba általuk. Esetleg más tárgyaknak van rájuk szükségük, de biztosan nem neked. Ez a tárgyakból felépített szörny egy nagy-nagy kő az ember szívén – pontosabban a gondolatain – melyet így vagy úgy le kell gördíteni onnan. Előbb vagy utóbb le kell, mert egyre nagyobb és egyre nehezebb. Ennyi tárgy, ekkora tulajdon még egyik ősünknek sem jutott, nem is tudunk mit kezdeni vele, erre nincs programunk. Ezért csak hordozzuk, gurítjuk felfelé magunk előtt mint Sziszüphosz király az idők végeztéig…

Gazdag papa, szegény papa

Vannak olyan információk, amelyek csak lassan érlelődve tudnak eljutni a tudatomig – de azt is meg kell állapítanom, hogy sok esetben a tudatalattimba való eljutásukig szerencsére nem kell sokat várni. Bizonyára egy ilyen profilba tartozom, nekem ilyen bonyolult a megértési procedúrám.

Még a tavalyi év elején olvastam Robert T. Kiyosaki Gazdag papa, szegény papa című könyvét, akkor azt hittem, hogy sikerült megértenem a mondanivalóját. Ma már tudom azt is, hogy akkor nem – vagy csak részben – sikerült, ehhez is el kellett telni sok-sok időnek és be kellett következni bizonyos eseményeknek. A megértést úgy szoktam ellenőrizni magamon, hogy össze tudom-e foglalni az adott témát, könyvet, előadást egy mondatban, vagy nem tudom. Ha nem tudom összefoglalni, akkor nem sikerült tudatosan megértenem, de ez nem zárja ki azt, hogy a feldolgozása már tudatalatti szinten gőzerővel folyik.

Nos, a fenti könyv mondanivalójának magvas, egy mondatos összefoglalója benne van a szövegben, csak ki kellett hogy emelkedjen onnan:

Az anyagi gondok elsőrendű oka az, hogy az emberek nem tudnak különbséget tenni eszköz és forrás között.

Az eszköz és a forrás mint szó szinte mindenki számára felfogható, de a fenti kontextusban ez már nem megy mindenkinek. Sőt – saját példámból kiindulva – ez ilyen egyszerű megállapításokon, melyek további definíciókra hivatkoznak könnyen átsiklik az ember, teszi ezt elsősorban lustaságból. Lusta megérteni a fogalmakat, ezáltal a definíció, majd a mondanivaló is érthetetlen marad számára.

Számviteli definíció:
Eszköz: a vállalkozás működéséhez szükséges erőforrások
Forrás: az eszközök beszerzéséhez és fenntartásához szükséges javak keletkezésének helye, azaz származása

(forrás: Pénzügyi intelligencia blog)

Egyszerűbben megfogalmazva az eszköz pénzt termel, pénzt juttat a zsebünkben, míg a forrás pénzt vesz ki a zsebünkből. Azaz pont az ellenkező irányba húzzák a szekeret. Ez úgy gondolom elég egyszerű definíció ahhoz, hogy a fenti kulcsmondatból levezethessük a következőt:

A gazdagok eszközöket vesznek, a szegények és a középosztálybeliek forrásokat.

Akinek sok pénztermelő eszköze van, az gazdag, akinek sok pénzt felemésztő forrása van az szegény. Itt fontos megemlíteni, hogy számomra a “gazdag” és a “szegény” között nem a pénzösszeg mennyisége a kérdés, hanem a tendencia. Akinek van 10.000.000 Ft a bakszámláján és nincs tartozása az ugyanannyira gazdag, mint akinek 100.000.000 Ft-ja van. Aki pedig havonta 10.000 Ft-ot fizet be csekken a banknak hiteltörlesztés gyanánt – számára luxuscikkekért – az ugyanolyan szegény, mint aki 100.000 Ft-ot. Ugyanis a tízezerből előbb utóbb százezer lesz, ahogy a tízmillióból is százmillió, csak más-más előjellel. Azért gondolom azt, hogy ez így lesz, mert hiszek a kulcsmondatban található megállapításban, nem elméleti, hanem gyakorlati, tapasztalati okok által.

Az ilyen egyszerű információk, összefüggések ismerete nélkül a jelen korban ugyanolyan veszélyben van az ember, mint a vadnyugaton volt pisztoly és ló nélkül. A családok jelentős részében még mindig feudalizmusból örökölt “tudás” átadása folyik, legyen földed – manapság ingatlan tulajdonnak hívják, melynek megszerzése a “minden áron” kategóriába tartozik -, akkor nem halsz éhen, és nem fagysz meg. Csak csöndesen jegyezném meg ehhez, hogy de, akkor is éhen halsz és megfagysz, ha nem tudod megművelni és felépíteni – mai szóval fenntartani. Sokan tapasztalják ezt manapság a saját bőrükön. A hitelből megvásárolt – ezáltal számukra luxus – saját használatú ingatlanról azt hiszik, hogy az egy eszköz, ami pénzt termel (hiszen nem kell lakbért fizetni, állítólag hosszú távon növekszik az ingatlan értéke a piacon). Mivel generikusan ők szegények, bizonyára rosszul gondolják és valójában forrást vettek, ami viszi a pénzüket folyamatosan – elég csak ránézni az ingatlanhoz kapcsolódó kiadásokra…

A bevezetőben írtam, hogy sok esetben sikerül dolgokat megértenem úgy, hogy valójában nem is értem azokat. Ezt onnan veszem észre, hogy egy szituációban tudom miként kéne az aktuális információim alapján döntenem, de mégsem hozom meg a döntést. Ha ezek az “akadályozók” programozott – mely programok jelentős részét továbbra is rossznak tartok – gondolatok volnának, akkor jó sok sikertelen tranzakció birtokosa lennék. Mivel nem így van, azaz az eredmény nem az örökölt programom szerint elvárható eredményt adja, másra kell gondolnom. Ezek a – jókor és jól – blokkoló gondolatok idővel érthetővé válnak és mindnek megtalálom a forrását is. Ezáltal bízok is bennük, bár elég kritikus vagyok ahhoz, hogy vita nélkül elfogadjam őket.

Ha igaznak tekintjük azt a mondást, hogy “a szegénység szegénységet szül”, akkor azt is igaznak tekinthetjük, hogy a szegényt szegény szüli és az utód szegénységéért a szegényt szülő a felelős. Azaz a gyermekem szegénységéért én vagyok a felelős, nem az én szüleim. Ők az én szegénységemért felelősek. Ha ezt tudom és megértem, akkor az olyan – a gyermek tudásának növelésével kapcsolatosan születő – tartalmú mondatokat, mint “öreg vagyok már ehhez, hogy megtanuljam”, “nem értek hozzá”, “tanuld meg magad, én nem értem”, “nincs rá lehetőségünk”, “nincs pénzünk rá” száműzni kell jó messzire. Ezek a gondolatok biztosítják a klónozást, a szegénység megszülését, biztos átörököltetését a következő generációba. Csak a folyamatos tanulás, a saját tudás bővítése lehet követendő példa, minden más arra szolgál, hogy a mások által belénk programozott “tudást” adjuk át, ellenőrizetlenül, sokszor előre tudott eredménnyel.

Azt hiszem, egy egész generáció mondhatja el magáról, döbben rá idővel, hogy üres zsebbel, üres fejjel és üres szívvel eresztették útjára. Már csak az a kérdés számomra, hogy lehet-e ebben a sorsban komoly változtatást tenni egy generáció alatt, vagy el kell fogadni a klónok programozott életciklusának megváltoztathatatlanságát…

Bölcsesség

Egy bölcs ember bölcsességét csak egy bölcs képes megérteni.

Pusztába kiáltott szó a bölcs szava, ha nincs aki megértse azt, amit mondani szeretne. Ha valaki megérti ezt a szót, akkor már maga is bölcs, hiszen nem elfogadja a másik bölcsességét – mint állapotát leíró tényt -, hanem maga is megtapasztalja. Ez pedig csak egyféleképpen lehetséges…

A sors

Ha bajban vagyunk, milyen jó indokokat adhat a sors mindarra, ami a bajba belesodort minket! De nézzük meg, mit is nevezünk mi sorsnak és próbáljuk azt is megérteni, hogy miért csak a bajban vesszük elő ezt a definíciót, noha a balsors – mely régen tép – mellett létezhetne jósors is, de nekünk csak a “jobb sorsra” van általánosan használt kifejezésünk…

Amikor rosszra fordulnak a dolgok, azonnal sorsszerűséget vélünk felfedezni benne és igyekszünk is megmagyarázni az állapotokat ezzel az egyszerű képlettel. Bármily furcsának is tűnik, de van ebben igazság, nem is kevés! De – mint megszokhattuk, ha kicsit jobban a dolgok mögé nézünk – az igazság egyáltalán nem valami földöntúli, értelemmel nehezen felfogható dolog mint például a karma, hanem egy jól meghatározható, a körülményeinket létrehozó folyamat. Az a folyamat, amit az elején mi magunk definiáltunk és természetesen mi magunk tettük meg az összes lépést is, amely elvezetett a rossznak bélyegzett állapotig.

Nem az embernek, hanem a szónak és tettnek van sorsa.

A fenti kijelentést – definíciót – szánt szándékkal formáltam régiesre… Ugyanis a jelen történései mindig egy régebbi folyamat eredményei, esetenként nagyon-nagyon régi folyamatoké. Jó lenne azt hinni és biztosan tudni, hogy létezik emberi sors, melyet nem lehet befolyásolni, hogy egy felsőbb intelligencia által megírt forgatókönyv szerint zajlik minden. Méghozzá olyan indokkal és céllal, mely az ember számára fel sem fogható. Ez egy gyönyörű környezet, illetve ok az életünk minőségéért való saját felelősségünktől való megszabaduláshoz. Azt hihetnénk, hogy ez a vallással átitatott évszázadok világképe, pedig csak a felsőbb intelligencia neve változik időről időre, az ember a rossz sorsáért mindig másokat tesz felelőssé. Jelenleg a politika és a pénz a fő bűnös, régebben volt az ördög, meg a játékos, gonosz istenek.

Véleményem szerint az embernek nincs meghatározott sorsa – noha a fentiek miatt nagyon megkönnyítené a körülményeink magyarázatát – de a gondolatainak, szavainak, tetteinek már van. A tetteket és a szavakat kivétel nélkül, minden esetben gondolatok hozzák létre, a gondolatokat pedig agyunk és tudatunk tárházából húzzuk elő. Ebbe a tárházba pedig az ébren és tudatosan töltött évek folyamán, a tanulás és megértés segítségével kerül be, nagyrészt mások által és ellenőrizetlen tartalommal. Tehát minden tettnek és szónak megvan a forrása: mások tettei és szavai. Ez a tettek és szavak sorsa, nem azé az emberé, aki teszi és kimondja őket, hanem azé, aki belé táplálta, akibe szintén beletáplálta valaki.

Az ember akkor veszi magára a tettek és szavak sorsát, ha szintén kontroll nélkül adja tovább – teszi, vagy kimondja ezeket-, azaz annyira magáénak érzi, hogy elválaszthatatlanul hozzákapcsolja az énjéhez. Vesz magának egy sorsot, egy ideig akaratlanul, de felnőtt korától kezdve már akaratlagosan. A gyermeknek még nincs ereje ahhoz, hogy megkülönböztesse a saját és mások szavait, mert életének első 5-6 évében a szülei teljesen a maguk képére formálják. Ebben az állapotban nem érezheti, hogy mi a különbség a szülei és közte, mert nem elválaszthatók.

A felnőtt embernek már kell hogy legyen rálátása a vele történő dolgokra, látnia kell, hogy számtalan esetben egyezik meg az ő élete a szülei és testvérei életével mind a jó, mind a rossz események tekintetében. Ez igaz egzisztenciálisan – vagyon, biztonság, elégedettség, pénzhez való viszony -, párkapcsolat esetén és a munkához, illetve a törvényekhez való viszonyában is. Ha valakinek a szülei – vagyok azok egyike – elváltak, rá is ez a sors vár, ha börtönben voltak, akkor neki is fel kell készülnie a törvénnyel való összeütközésre. Ha a szülei szegények voltak, ő is az lesz, ha iskolázatlanok, akkor neki is nehezen fog menni a tanulás. Ez alól természetesen mindig vannak kivételek, de a kivételekhez minden esetben szükséges a programozott gondolatoktól való elszakadás, szándékosan, vagy kényszerből.

Teljes népek voltak képesek balsorsot programozni az utódaikba, míg mások azt, hogy néhány évszázadonként más népek kötelezően üldözni és kiirtani szándékoznak őket.

Ez a forgatókönyv nem azért van, nem azért történik meg az egyes emberrel, mert genetikailag örökölt valamit, hanem azért mert a gondolatai ilyenre formálták a szavait és a tetteit. A más emberektől érkező impulzusokra ugyanolyan reakciókat ad, mint az, aki a gondolatokat beletáplálta, ezáltal ugyanolyan eredményre számíthat. A sok-sok efféle reakcióra érkező válasz pedig megerősíti benne a programozott valóságot, hiszen azt kapja ami elvárt.

Az embernek felnőtt korban rá kell jönnie erre az összefüggésre és ha rájött eldöntheti mit tart meg a programjai közül. Ha mindent megtart, akkor borítékolhatja magának az elkövetkezendő éveinek történéseit, megjósolhatja a saját jövőjét is igen nagy pontossággal, csak fel kell elevenítenie a közvetlen környezetében elő, rá nagy hatással lévő emberek életének pillanatait, állomásait.

Nézzük azt az esetet, ha az ember olyan helyzetbe került, ahol kénytelen felismerni a fenti összefüggést. Valójában nagyon nehéz ezt felismerni, egyedül szinte sosem sikerül, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyszerűbb a környezetet, a körülményeket vádolni, okolni, mint az embernek magába nézni. Pedig ha sikerül magába néznie – anélkül, hogy szabadon engedné a gondolatait amelyek ebbe a helyzetbe juttatták -, villámcsapásként fogja érni az a felismerés, hogy minden ami VELE történik annak Ő az oka. Közvetve, vagy közvetlenül, de mindig ő az oka.

Itt van az első komoly mérföldkő, ugyanis ezt a felismerést fel is kell dolgozni. Erről a pontról nagyon könnyű visszaesni az eredeti állapotba, megerősítve a körülmények okolását, esetleg önsajnálattal kibővítve. Ha sikerül nem visszaesni, akkor egy óriási lépést tett az ember a probléma – számára pozitív kimenetelű – megoldása felé.

A felismerés birtokában – miszerint minden ami velem történik annak én vagyok az oka – el kell kezdenie saját kezébe vennie az irányítást. A lehető leggyorsabban – azonnal – időt kell szakítania a gondolatainak vizsgálatára, anélkül, hogy a körülményeket összekapcsolná a gondolataival. Meg kell szüntetnie minden fölösleges külső információ forrást – elsősorban a TV-től, pontosabban az abban látható, gondolattalan, számára haszontalan műsoroktól kell megszabadulnia néhány hónapra – ami akadályozhatja abban, hogy megbeszélhesse magával a helyzetét. A csönd a legjobb barát ilyenkor, csöndhöz és nyugalomhoz kell jutni minden áron.

A magával való beszélgetés legfontosabb állomása a két szereplő létrehozása. Minden ember szokott beszélgetni magával, megvitatjuk a dolgainkat, több szempontból is igyekszünk látni, magunkkal láttatni ezeket. Kritikus esetben viszont az emberből valahogy eltűnik a beszélgetőtárs és marad a hangos egyedüli beszélő, aki hajszolja az embert a végkifejletig. Ezt a hiányzó, vagy nagyon csöndes beszélgetőtársat kell felhangosítani, aki képes más aspektusból nézni a hangosabb által mondottakat. Minden hangos, erős gondolatnál meg kell vizsgálnia, hogy azt a gondolatot vajon hol és miért gondolták eredetileg. Fel kell tenni a kérdést, hogy;

Ezt a gondolatot az apám mondja a fejemben, az anyám, a férjem, vagy a feleségem, esetleg a főnököm, vagy egy filmben hangzott el?

Ha megvan a gondolat forrása, akkor meg kell vizsgálni, hogy mire vezetett a kimondása annál, akitől hallottuk. Ezek a gondolatok általában rendkívül sablonosak, buták és magukban hordozzák a rossz végkifejletet:

“Ide be nem teszed a lábad többé!”, “Ha megcsaltál, sose jöhetsz már vissza!”, “Nem fogok megalázkodni!”

Számtalan ilyen mondatot lehet felfedezni a tanulatlan, boldogtalan emberek diskurzusaiban – a kibeszélő műsorokban ez kiválóan tetten érhető -, talán nem véletlenül.

Érdemes feltenni ekkor a kérdést a józanabb magunknak, hogy megéri-e neki ezt gondolni – majd kimondani és tenni – akkor is, ha ő (azaz én) fog rosszul járni a végén?

Azt hiszem a fenti mondatok közül egyet sem érdemes kimondani és az emberek a számukra kritikusnak ítélt helyzetben mégis csupa ilyen sablonos mondatokat vágnak egymás fejéhez…

A legfontosabb feladat ezeknek a gondolatoknak az elcsöndesítése, más, normális, lehetőleg saját gondolatokkal való behelyettesítése. Ez nem egy gyors folyamat, mert sok ilyen program dolgozik a fejünkben, illetve ezek helyére nem könnyű új gondolatokat betáplálni, hiszen ezek a programok alkotják – szerinte és ezáltal szerintünk is – az énünket.

Ha azt gondolom, hogy “Nehogy már én tegyem meg az első lépést!” akkor hogyan tudom mégis rávenni magam, hogy megtegyem? Hát úgy, hogy meghatározom, kitől származik ez az elmés gondolat, megnézem azt is, hogy ő mikor és hogyan adta át nekem és ellenőrzöm, hogy mire vitte az életben… Biztos vagyok benne, hogy nagyrészt a boldogtalanság dominál az életében, de az még biztosabb, hogy mikor ezt kimondta, rosszul járt! Ennek tudatában adhatom meg magamnak a választ, hiszen tudom, hogy ki és mikor gondolta, mondta és azt is tudom, hogy mit okozott magának vele. Ne legyen kétségem affelől, hogy az én esetemben is ugyanaz fog történni…

Ez a “gondolattalanító”, vagy átprogramozó tevékenység az, amit a pszichiáterek végeznek, de ezt csinálják a GI Joe kiképzésen is. Meg kell érteni, hogy a gondolataink nincsenek kőbe vésve, ezáltal a sorsunk sem. Ha más sorsot szeretnénk, mint ami adott a jelenlegi gondolataink által, akkor meg kell változtatni a gondolatainkat! Az a szép benne, hogy semmi mást nem kell megváltoztatni, se átfesteni, vagy átrendezni a szobát, se elköltözni, vagy férjet cserélni…

Ahogy megváltoznak a gondolataink, megváltoznak a kimondott szavaink is, majd a tetteink, ezáltal a sorsunk is. Semmilyen más lehetőségünk nincs a rosszat jó irányba fordítani és ez a lehetőség mindenki számára, feltétel nélkül adott, csak el kell fogadni.