Valami körül forog

A gondolataink mindig valami körül forognak… Ezt mondjuk és ezt gondoljuk, de értjük is?

Vajon mi körül tudnak forogni gondolatok és miért forognak valami körül olyan dolgok amik biztosan nem tudnak forogni? Hacsak nem a gondolatok gravitációs vonzásáról van szó, mikor is egyik gondolat vonzza a másikat, pályát ad neki. A fejünkben komplett univerzum van, mely pillanatról pillanatra változik. Új csillagok és naprendszerek születnek benne, intuitív fekete lyukak és nyugodt területek. Az erősebb vonzással bírók maguk köré gyűjtik a gyengébbeket. Egy erőset csak egy másik, még erősebb képes kioltani, a gyengék pedig kötelezően és törvényszerűen csak forognak az erősebbek körül…

A félelem az egyik legerősebb fekete lyuk, mely iszonyatos erővel szippantja be a körülötte álló gondolatokat. Már a félelem létrejöttéhez is kell valami nagy tömegű gondolat, mely magába roskadva létrehozza ezt az erős vonzást. Az ilyen roskadás előtt születik meg és erősödik fel vörös óriássá a ragaszkodás, mely a félelem későbbi táplálékát, erejét szolgáltatja. Tárgyiasult szükséglet nélkül nincs ragaszkodás, ragaszkodás nélkül nincs félelem. Minél nagyobb a tárgyiasult szükséglet elképzelt értéke, annál nagyobb a félelem tömege és ereje. Nem csak kis dolgoknak lehet nagy az elképzelt értéke, hanem nagy dolgoknak is lehet kicsi. Ezt is más gondolatok vonzása határozza meg, minden szükségszerűen valami körül forog, nem tud egyedül lenni.

Mikor az emberek gondolatai a félelem körül forognak, elkezdik megvalósítani azt az állapotot amitől félnek. Olyan erővel képes ez az érzés befolyásolni az összes gondolatot – és ezáltal a tettet is – hogy rendkívül nehéz ellene tenni. Ha háborút szeretnél kirobbantani, érd el, hogy az emberek féljenek tőle. Ha azt szeretnéd, hogy a népedet, fajodat baj érje, érd el, hogy aggódjanak a sorsuk miatt. Az idevágó eredmények szépen kiolvashatók a történelemkönyvekből…

De miért olyan nehéz az ilyen nagy tömegűre hízott gondolatokat kiverni a fejünkből? Hogyan lehet egy még nagyobb tömegű valamit létrehozni, ami kioltja az ilyen erős vonzást?

Ezekre a kérdésekre nem hiszem, hogy lehet általános, örök érvényű választ adni, már csak azért sem, mert az is lehet, hogy a megközelítés rossz. Meg akarunk oldani egy problémát, amit mi magunk hoztunk létre. Mindig létre lehet hozni megoldhatatlan problémákat, ez viszonylag egyszerűen megy bárkinek. Inkább az a kérdés, hogy kell-e nekem a probléma, azaz akarok-e a megoldásával foglalkozni. Ha akarok – kalandvágyból, mazochizmusból, vagy csak azért hogy mások figyelmét magamra vonjam – akkor uccu neki, legyen. De ha nem akarok és tudom azt is, hogy nem vagyok képes úrrá lenni rajta, hát ne hozzam létre. Nem kell mindig megfogni a vasaló talpát, hogy megégesse a kezünket.

Jó döntés

Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy ha jó – pontosabban számomra kedvező eredményt adó – döntést szeretnék hozni egy olyan témában, amihez nem értek, akkor kérdezzek meg róla 10-20 ember, majd tegyem pont az ellenkezőjét annak amit őt javasolnak.

Ugyan ez akkor pénzügyi témában került elő, de időnként azt hiszem, szinte minden esetre működhet. Elég csak körülnézni és elégedett, boldog embereket keresni…

Hanyatt fekve

Spontanitás

Egyre inkább érzem azt, hogy az ember értéke, ereje a spontanitásában rejlik.

A spontán reakciók felvállalása, az intuíció feldolgozó képesség a szellemi, értelmi, gondolati evolúcióban fontosabb lehet, mint az testi evolúcióban egy alkalmazkodó változás. Az alkalmazkodás lassú, időigényes folyamat, kiszámítható eredménnyel (túlélés, vagy kihalás) és az állapot konzerválásával. Ezzel szemben a spontán, intuitív dolgok azonnali, gyökeres változásokat képesek létrehozni az egyes ember, vagy akár a társadalom teljes szintjén is.

A XX. században az ilyen változásokra – tudományos eredmények, társadalmi átalakulások, hihetetlen gyorsaságú gazdasági sikerek, stb. – igen szép példákat láthattunk és azt is észre kell venni, hogy ezek a változások egyre sűrűbben jelentkeznek. Életre kelt a másodszülött generáció…

A másodszülött gyermekekben valahogy sokkal tovább megmarad, sokkal erősebb a spontán viselkedés, a természetes, a valódi, a rájuk jellemző megjelenés. Gondolatokban, szavakban és tettekben is. Érdemes kicsit körülnézni a saját ismeretségi körünkben és megfigyelni ezt a két generációt. Külsőben és belsőben is nagyon mások. Az első gyereket a felnőttek végtelen energiával és figyelemmel programozzák a maguk képére, vagy valami olyan képre, amiről azt hiszik, hogy jó. Az ilyen elsőszülöttek talán egész életükben frusztráltak lesznek ezért, folyamatosan keresni fognak valamit, viszont a társadalom szempontjából ők a jó, a jól kiképzett utódok. Ők hasonlítanak legjobban az előző generációra, hasonlóan gondolkoznak, kiszámíthatóak, ezért megbízhatóak.

Talán a jelenlegi társadalomban még dominálnak az elsőszülöttek, de amilyen gyorsan történnek a dolgok az utóbbi évtizedekben, ez már nem tarthat sokáig. Az emberiség történelmét továbbra is az egyes emberek gondolatai fogják befolyásolni, de ezek a gondolatok egyre meghökkentőbb irányokat fognak kijelölni. Nagyobb ötletek és cégek fognak születni mint a Google, gyorsabban fognak felnőni és jobban át fogják alakítani az ipart, mint azt elképzelhetnénk. Néhány éven belül a tömegek hatékony irányítására képes új Hitler-ek és Gandhi-k fognak jönni, akiket a tömegek szeretni és tisztelni fognak. Ezek a politikusok nem lesznek kiszámíthatóak, olyan célokat és megoldásokat fognak kijelölni, amikre az elsőszülött generációs ellenfeleik nincsenek felkészülve, nincsenek rá válaszaik. És mindezekre már nem kell generációkat várni, hiszen ez MOST és ITT történik…

Most az elsőszülöttek feladata a tanulás, hogy képesek legyenek megérteni a másodszülöttek viselkedését és gondolatait.

Problémám van, de mégis kinek?

Szinte állandóan azt halljuk mindenhonnan, hogy problémám, bajom van, nem tudom megoldani, minden összeesküdött ellenem és ráadásul mindenki hülye. Gőzerővel megy a problémagyártás és természetesen a hozzá tartozó elméletek, indokok és magyarázatok gyártása is.

Tegnap végeztem Ramés Sz. Balszékar, A JELENSÉGVILÁGON TÚL című könyvével, mely egy indiai ember, Srí Niszargadatta Mahárádzs 40 éven át hangoztatott gondolatait írja le. Valójában a könyv teljesen véletlenül – már amennyiben valaki hisz a véletlenekben – került a kezembe, ajándékba vettem, azt hittem könnyed olvasmány lesz. Hát nem az, nagyon nem az. Azt hiszem – azzal együtt, hogy a benne megfogalmazott gondolatok elférnek egy oldalon – az egyik legnehezebben felfogható és megérthető dolog amivel eddig találkoztam. Talán pontosan azért, mert a megértéséhez a megértéshez használt gondolatok között kell szétcsapni, azaz a meglévő tudás adta kereteket kell eltávolítani. Enélkül nem fog menni, nem a szavak mennyisége és minősége itt a lényeg…

Ahogy néhány hónappal ezelőtt Gribbin könyve alapján – kiegészítve még néhány hasznos, bár sokkal nehezebben emészthető olvasmánnyal – sikerült megérteni a kvantummechanika elvét és alapjait, ugyanaz a hideg futkosott a hátamon, mint mikor a fenti könyv derekára értem és elkezdtem megérteni a mondanivalóját. Azért kellett közel kétszáz oldalt elolvasnom belőle, mert próbáltam értelmezni a szavakat, a mondatok jelentését, nehéz volt, nehezebb mint képleteket megérteni, pedig egyszerűek – így utólag…

Természetesen – vajon miért is lenne ez természetellenes, azaz miért is írom ide ezt az előjelet? – nem teljesen értek egyet azzal amit Niszargadatta mond, ugyanis szerinte semmilyen ráhatásunk nincs arra, hogy milyen szerepet játszunk a globális színdarabban. Lehet, hogy nem értettem meg teljesen amit közölni szeretett volna, de úgy érzem, hogy pontosan az ő általa közölt elmélet jelenti a ráhatás szükségességét. A kérdésekre adott válaszaiban filozófiai úton levezeti a koppenhágai modellben definiált téziseket és állapotokat, a szuperpozíciótól kezdve az egységes kvantumtérig, persze nagyon más szavakkal. Definiálja az ember, vagy ahogy magunkat nevezzük az Én “newton-i” részét, illetve rámutat arra is, hogy létezik egy újabb szint, amelyre más szabályok érvényesek, illetve megpróbálja definiálni a két szint kapcsolatát is. Kísértetiesen emlékeztet a kvantumfizikai modellekre, ahogy kezdtem megérteni a mondanivalóját szinten mindennek lett neve is.

De egyelőre nem szeretnék bővebben írni, ismertetőt, vagy kedvcsinálót adni a könyvhöz, mert még túl friss az információ, még sokat kell rajta gondolkozni ahhoz, hogy interpretálni tudjam…

Visszatérve a címadó gondolatra, a könyvben szereplő, Bombay-i padlásszobájában üldögélő Mahárádzs alapvetően visszadobná a labdát, ha valaki azzal keresné meg, hogy “problémája van”… “Kinek is van problémája?” – ezen tessék elgondolkozni és válaszolni a kérdésre, hogy legyen értelme a válasz keresésének is. Az emberi testnek van problémája, vagy a gondolatok között van olyan amelyik sírdogál? Ha a gondolatok között van, akkor az még a newton-i szint, és szinte biztos az is, hogy ez a gondolat egy programozott, valaki (akár saját magunk, pontosabban saját gondolataink által kitalált), vagy valami által betanított, egy kőtáblába vésett és az agyunk belső falára felakasztott definíció. Azaz a problémát jelző gondolatot is mi hoztuk létre és azt szeretnénk, ha ezt valaki, vagy valami megoldaná nekünk. Amint képesek vagyunk felismerni azt, hogy a valódi “ÉN” (hasonlatosan a newton-i és a szubatomi fizika adta egységesen értelmezhető, de határozott elválasztó vonallal rendelkező rendszerhez) és a gondolataink által létrehozott ön- és világkép nem teljesen ugyanaz, nagyon léptünk előre a megértés irányába.

Ha sikerül kívülről ránézni arra a valamire (nagyon jó meglátásnak gondolom, hogy a valami és valaki kerüljön elválasztásra) amiről azt gondoljuk, hogy Én, érdekes képet fog mutatni. Van egy test, ami érzékelhető (van színe, alakja, íze, szaga, érzete) és teljesen egyedinek tűnik, gondoljunk csak az ujjlenyomatra, vagy a retinára. Vannak továbbá gondolataink, amelyek szintén egyedinek tűnnek, hiszen milliárdnyit termelünk belőle életünk során és azonosítjuk is magunkat vele, illetve a kommunikációnk is ezekből fakad, így mások is azonosíthatnak vele minket. Logikusan azt kell mondanunk, hogy mi ezek vagyunk, ez az Én-képünk. A társadalmunk is erre épül, a törvényeink is ezek határait jelölik ki, illetve a testet és a gondolatokat szankcionálják.

Ezt a test-gondolat egységet akkor teremtjük meg, amikor a gyermeknek nevet adunk és a tudtára hozzuk, hogy neki ez a neve és ő így néz ki. A programozás első fázisában a gyerek még első szám harmadik személyben beszél magáról, csak így tudja magában összehozni a mi erőszakos alakító tevékenységünket és a tudatában lejátszódó dolgokat. Azt szoktuk mondani, hogy a gyermekek fejében még nem válik szét a “valóság” és a “mesevilág”… Ha egy kicsit jobban belegondolunk, a két definíció pontosan fordítva van, amit mi valóságként tuszkolunk be az újszülött emberke elméjébe, agyának tárolóiba és összehasonlító rendszerébe az egy mesevilág, hiszen mesélünk neki a valóságról anélkül, hogy tudnánk mi az, anélkül, hogy ellenőriztük volna a mi fejünkbe programozott definíciók érvényességét. Az a mesevilág pedig, ami a gyermekek “tiszta”, programozás előtti, spontán megnyilvánulásokkal és reakciókkal feltöltött tudatában létezik bizonyára közelebb áll a valósághoz, mint azt képzelnénk. Az utódok programozásával klónokat hozunk létre, benne a testünk és a gondolataink, ezáltal a viselkedésünk másolataival.

Tehát az Én, az 98%-ban a külső valamik és valakik által belénk programozott gondolatok, és talán még 1% olyan gondolatok és viselkedés formák elegye, amit a mások által beleprogramozott adatokból analízis után létrehoztunk. (A maradék 1%-ot hagyjuk meg a nem-tudom kategóriának) Azaz ennek az Én-nek van problémája, és ez az Én várja azt el, hogy megoldódjon a problémája, megszabadulhasson valamitől, megszerezhessen valamit, azaz kielégíthesse valamilyen szükségletét. Azt a szükségletet, amit szintén beleprogramoztak, vagy beleprogramozott saját magába…

Tudni kell, hogy minden probléma, amelyet problémának érzünk azt mi alkottuk – legalábbis sajátunknak érezzük – így arra is megvan a lehetőségünk, hogy bármikor átalakítsuk. Tudományosan ezt pszichiátriának hívják, lehet belőle diplomát is szerezni, egyesek komolyan is veszik, sokan fizetnek is ezért a tevékenységért. Ez a tevékenység – hasonlóan a gyógyítás többi ágához – abból indul ki, hogy az ember túl gyenge ahhoz, hogy saját gondolatait uralni tudja, kell hozzá neki egy “isten”, vagy más hiteles entitás, aki ezt megteszi helyette, pontosabban megteteti vele.

De mit jelent a gondolatok feletti uralom? Ez a világon a legegyszerűbben – hiszen ott vagyunk a saját fejünkben azt gondolunk, amit akarunk – és egyben a legnehezebben megvalósítható tevékenység is egyben. Azért egyszerű, mert ha képesek vagyunk egy kétdimenziós, pontszerű állapotot egy harmadik dimenzióból szemlélni és rámutatni az állapotára, adhatunk neki térbeli kiterjedést, mozoghat immár föl és le is – ezáltal kiemeljük a saját környezetéből és eltávolítjuk a problémájától. Ez valójában azt jelenti, hogy a problémánkat “magunknak” mondjuk el és megpróbáljuk “nem magunk” megérteni – talán az a részünk, aki apró gyermek korunkban töltötte ki, alkotta meg az első gondolatainkat, még az programozás előtti időkben. Külső szemlélőként, ahogy más látná, magunk számára mégis hitelesen. Itt jön a végtelenül nehéz rész, hiszen a kétdimenziós, pontszerű valami – azaz a sok-sok éve programozott gondolataink alkotta tudatunk – számára a harmadik dimenzió – azaz egy spontán, egy nem-programozott gondolat, vagy tudati állapot – felfoghatatlan valami… De esetünkben a pontszerű részünknek ezt csak egyszer kell megértenie, ahogy megtanultunk egyszer biciklizni is, noha pontosan – tudatosan – tudtuk, hogy az a kétkerekű vasparipa feldől ha nem támasztja meg semmi. Ha egyszer megértette, képes lesz másodjára is…

És miért is olyan nagyon fontosak ezek a gondolatok? Mert MINDENT, minden jót és minden rosszat (sőt a jó és rossz definícióját is) gondolatok hoznak létre, minden tettet, minden kimondott szót megelőz egy gondolat! Lehet siránkozni a világ, a társadalom, az ország, vagy a család sorsán, de azt a sorsot is gondolatok hozták létre és kizárólag gondolatok képesek megváltoztatni is. Amíg azt gondolom, hogy van ellenségem addig én is ellenség vagyok, a saját gondolataim által teremtett ellenségem ellensége…

Írástudatlan istenségek?

Minap, egy érdekes könyvet olvasva merült fel bennem a kérdés, hogy a nagy vallások kiemelt alakjai, főszereplői miért nem írták le azt, amit át akartak adni az embereknek?

Mohamed “biztosan” nem volt írástudó, talán Jézus korában sem minden ács fia tudott írni, de Sziddhártha herceg szinte biztosan tudott, akkor miért nem vetette papírra, vagy kőre azt a néhány fontos mondatot, amit a tanításaiból le lehet szűrni? Ha ők maguk nem is tudtak, vagy nem akartak írni, biztosan találtak volna olyan embert, aki tudott, sőt egy írástudó találta volna meg őket, hiszen neki pont az volt a hivatása, hogy megörökítse a történelmet. Mindkét történet első publikációjára generációkat kellett várni. Olyan időkben, mikor folyamatos háborúk és járványok rövidítették meg a generációk életidejét és ezáltal az információk hordozóiét is.

Bizonyára a vallások mai szószólói jó magyarázatokkal bírnak erre az apró hiányosságra, de azt hiszem ez a magyarázat számomra mindenképpen sántítani fog. Képzeljünk el egy különleges, jóval az általános emberi szint fölötti értelemmel bíró személyt, aki számára a világ már teljesen más képet mutat, mint a megvilágosodása, a tudásának megszerzése előtt. Mindkét világképet ismeri, pontosan látja a különbséget. Képes rámutatni ezen különbségekre és az azokat okozó dolgokra is, sőt össze tudja foglalni mindenki számára érthető módon ezeket az információkat. Ennek tudatában elindul, hogy szóban – ami köztudottan a leghatékonyabb, de az információ pontossága és tartóssága tekintetében a leginkább veszélyeztetett – adja át a tudását nála sokkal képzetlenebb embereknek. Évekig járja az akkori világot és csak beszél, próbálja átadni a tudását, ahelyett, hogy leírná – hiszen emberfölötti tudással bír a történetek szerint -, belevésné egy hegy oldalára, öles betűkkel, vagy belevarázsolná a történetírók gondolataiban a mondanivalóját.

Képzeljük el Einsteint, ahogy a múlt század elején odamegy az utca emberéhez és elkezdi neki magyarázni a fotoelektromos hatást, vagy a későbbi relativitás elméleteit. Esetleg Dawint, ahogy bőszen, átélve a mondanivalóját, magyarázza a bigottan vallásos embereknek az élőlények isteni beavatkozás nélkül létrejött és működő evolúcióját – amit nem is mert megtenni sok-sok évig, csak a fióknak publikált, de publikált, mert a tudás az olyan, hogy publikáltatja magát. Bizonyára a két, vagy több generáció múlva ezek alapján, szóban átadott leírt információn alapuló elméletért, képletekért senki se kapott volna Nobel díjat…

Számomra nagyon nehéz azt elképzelni, hogy egy új világkép, egy mindent megváltoztató tudás megszületését bármelyik ember – még ha olyan különleges adottságokkal is ruházzák fel mint a fenti lényeket – is képes lenne úgy elrejteni a világ elől, hogy csak szóban adja át. Még az ősemberek is publikáltak, vadászatok képeit, állatok vonulását, ami annak idején legalább akkora jelentőséggel bírt, mint a későbbi naptárak megjelenítése, az egyiptomi piramisok, vagy korunk elektronikus információ-birodalma.

Csak az istenségek nem publikáltak?

Nem akarták kőbe vésetni azt a néhány mondatot, ami tanításuk képletét tartalmazza? Minden vallás, minden értékrend összefoglalható néhány mondatban, akár egy palatáblán is elfér. Bizonyára nem lesz mindenki számára érthető, de a Tudás publikálható, leírható, megörökíthető. Ha az arra hivatottak nem örökítették meg, annak sok oka lehet, de ez már dualizmushoz vezetne…

Talán fontosabb kérdés, hogy az utánuk jövők milyen céllal és milyen hivatkozási alappal vetették papírra a történeteket és mi alapján szűrték és rendszerezték az információkat. Nem tudományos értelemben, hanem elsősorban a cél alapján lehetne fontos ez a válasz. Bár, ha jobban belegondolok, egyáltalán nem is érdekel a válasz, mert az csak valami ügyefogyott teória lehet, ami annyit sem ér számomra mint a ma információnak nevezett hírfolyamok adta “tudás”.

Távirányító

Napi több óra, hetente több nap, évente hónapok.

A “felvilágosult”, modern ember legnagyobb kincse az IDŐ, a saját gondolatokra szánt figyelem – ennek látványos pazarlása vetekszik az energia, vagy a víz pazarlásával.

Minden egyes gombnyomásod a TV távirányítóján újabb szöget ver a valóságérzeted koporsójába.

Minél többet pazarolsz el ebből a számodra véges erőforrásból, annál boldogtalanabbnak fogod érezni magad…

Újszülött tudat

Vajon hogyan érezheti magát a Tudat egy újszülött gyermek testében? Talán úgy mint az az egyszerű szerkezetlakatos aki egy Concorde utasszállító vezetőfülkéjében ébred másnaposan, húszezer méter magasan, hangsebességgel rohanva a világ körül.

X-PLANE9Körbetekint maga körül, csupa ismeretlen tárgy, fény és hang veszi körül. Ha kinyitja a szemét és kinéz az ablakon, végtelen fényesség kápráztatja el jobbról, fehér felhőket lát alant és még lejjebb a makett-szerű táj zöldjei, szürkéi és kékjei váltakoznak. Tudja, vonzza valami lefelé, oda, ahol elvileg a hozzá hasonló élőlények többsége van, de ilyen magasról ez számára hihetetlenül valótlannak tűnik.

Az első percekben képtelen bármire is összpontosítani, ez túl sok rendezetlen információ, ráadásul minden folyamatosan változik.

Keresnie kell egy biztos pontot, leül az egyik fotelba. Ezáltal a 360 fokból 180-at kizár a látómezőjéből, továbbá a lábát sem kell egyensúlyozásra használnia, egy méterrel közelebb került a mozgó fedélzethez. Egyszerűsödik a kép, de az előtte mozgó mutató-erdővel továbbra sem tud mit kezdeni. Csupa olyan adatot közölnek vele, amit nem ért, nem tudja ki és miért akarja ezeket vele közölni és annak sem látja értelmét amit ez az adat számszerűen jelent. Ragaszkodik a székéhez, kapaszkodik a karfába. Újabb biztos pontot keres, az ablakon kívül. Ott minden lassabban változik, pedig hangsebesség felett már egy puskagolyó sem tűnik olyan gyorsnak.

A szék adta stabilitás illúziója után most a változatlannak tűnő környezet, a táj illúziójába kapaszkodik. Ha nem lenne olyan másnapos, azt hinné magáról, hogy ő Munchausen báró, aki hajánál fogva emelte fel magát, majd egy ágyúgolyón lovagolva halad a célja felé. Azzal az apró különbséggel, hogy neki fogalma sincs arról, hogy mi a célja, itt ébredt fel ebben a száguldó, információt öntő kabinban és minden történik vele, anélkül, hogy bármit is tehetne ellene. A robotpilóta vezet helyette, ha kell kanyarodik, ha kell emelkedni, vagy süllyedni kezd.

Időbe telik, amíg megérti, hogy a sok műszer azért van, hogy a környezetéről, annak állapotáról tájékoztassa, a kormány és a vezérlő gombok azért, hogy változtathasson a helyzetén. De ehhez meg kell értenie azt, hogy a közvetlen környezete is ő maga, a számára most felfogható dualitásból egységet kell teremtenie azért, hogy később újra létrehozhassa a dualitást, de ekkor már a repülőgép és ő egy lesz – a kinti világ meg egy másik valami. Szorult helyzetében megteremti magának az ÉN illúzióját, hogy később ez az illúzió tarthassa rabságban.

Az újszülött Tudata – legyen az inkarnáció, vagy bármely ok miatt kapcsolatban az őt körülvevő Testtel – minden bizonnyal létezik, talán már a fogantatás pillanatában. Ha nem így van, akkor ki kell alakulnia valami hatására, de akkor is végig kell járnia az alkalmazkodás útját. A csöppség már pár naposan is mosolyog álmában, sokkal előbb és sokkal többször mint éber állapotban. Nem biztos hogy azért, mert többet van alvási mint ébrenléti állapotban, egyszerűen ilyenkor az általa vezetett repülőgép ablakain nem szűrődik be a fény és a műszerek sem mutatnak semmi fölöslegeset számára. Azért boldog, mert ebben az állapotban a teste nélkül is létezik, a bölcsek szerint ilyenkor az őt körülvevő, hozzá hasonló angyalokkal játszik…