Probléma megosztás

Ha valaki megkeres, megtisztel minket azzal, hogy elmondja a problémáját, akkor két iránya lehet az együttműködésnek, az egyik egy azonosulás, a másik egy alternatíva mutatás.

buddha_faceMás ember problémájával azonosulni nagyon veszélyes dolog, mégis sok embert ismerünk, aki ezt hivatásszerűen műveli. Elég elmenni egy kórházi váróba, ahol két ismeretlen – vagy csak felületesen egymást ismerő – ember szóba elegyedik, hamarosan egymás betegségeivel azonosulnak. Teszik mindezt ahelyett, hogy rámutatnának valamiféle reményre, alternatívára, pozitív előjelű dologra. Talán ezt nehezebb megtenniük, talán azt hiszik, hogy nem elég empatikus a viselkedésük és nem az elvártnak megfelelő reakciót adják.

Furcsa kontraszt, hogy a váróból bekerülve a rendelőbe már ismét más embernek kell elmondaniuk a problémájukat, akinek viszont esze ágában sincs azonosulni azzal, ő a megoldást fogja keresni. Méghozzá a vegyi, vagy fizikai megoldások Mikulás-zsákjában keresi a problémához legjobban illő gyógymódot, majd magabiztosan előhúzza és átadja a csomagot az arra áhítozó ügyfélnek. Van benne virgács, meg szaloncukor is, továbbá a csomagolására sem lehet panasz – el lehet vonulni a kasszához, a probléma megoldása megtörtént. Már csak hinnie kell benne az ügyfélnek, hogy a kockacukor tényleg hasson.

Ha alternatívát szeretnénk felvillantani a problémával küszködő ember számára, akkor sokkal felkészültebbnek kell lennünk, mintha azonosulni szeretnénk vele. Ez a nehezebb pálya, viszont talán ez az egyetlen értelmes irány is egyben. A depressziós embert egy másik depressziós nehezen tudja kikezelni, két alkoholista is könnyebben talál rá közös nevezőként egy bizonyos ital nevére, mint arra, hogy tehetnének mást is az önsajnálat és a gurgulázás helyett.

Az alternatíva egy lehetséges kiút, egy új aspektus, ami a változás lehetőségét rejti magában. Ha valaki megosztja velem a problémáját, nem feltételezem, hogy nekem akarja adni, hogy hordozzam én is. Azt gondolom ilyenkor, hogy valami változást szeretne elérni, de egyedül nem megy neki. Egyedül nehéz is változtatni, nagyon nehéz. A két dimenzióban mozgolódó pontszerű valaminek nehéz rájönnie arra, hogy három dimenzióban ő több irányba is mozoghatna. Márpedig a komoly problémák szinte minden esetben dimenzió-vesztéssel, látásmód-beszűküléssel járnak. Rosszabb esetben már a probléma lesz maga a dimenzió, a megélt valóság és azon kívül már csak elérhetetlen mesevilág, fölösleges képzelgés van – legalábbis a probléma hordozója számára. Innen pedig egyedül, önerőből csak valami kritikus esetben, vagy különlegesen erős tudatos viselkedés esetén lehet kimozdulni. Ekkor a probléma hordozója maga mutat rá az alternatívára, arra amire ezen szint elérése előtt képtelen volt ráismerni.

buddhaMásik aspektusból vizsgálva egy eltúlzott azonosulás lehet alternatíva is, hiszen a hallgató azonosulva a problémával azt kiegészíti a sajátjával, így a problémás ember számára a sajátja kisebbnek tűnhet. Csakhogy egy ilyen hallgatói viselkedés természetszerűen magával vonja a problémás azonosulását is, azaz mindkét fél egy jóval nagyobb problémával rendelkezik a beszélgetés végén, mint azelőtt.

Buddha beszédei: AZ INDULATOK MEGSEMMISÍTÉSE [MADDZSHUMA-NIKÁJA 2.]

– Szerzetesek, mondom nektek, az indulatokat az tudja kiirtani, aki ismeri őket, látja őket, nem pedig az, aki nem ismeri őket, nem látja őket. Ám aki ismeri őket, aki látja őket, kiirtásukat megkísérelheti okos elgondolással, vagy oktalan elgondolással. Aki oktalan elgondolással kíséreli meg, abban feltámadnak a még fel nem támadt indulatok, a már feltámadt indulatok pedig erősödnek. Aki viszont okos elgondolással kíséreli meg, abban nem támadnak fel a még fel nem támadt indulatok, a már feltámadt indulatok pedig megsemmisülnek.

A problémához, annak környezetéhez szorosan kapcsolódó “tudás” sok esetben nem oldja meg, hanem konverzálja, mutációra kényszeríti a problémát…

Szerelemgyerek

A következő gondolatokat a ma esti esemény szülte, melyért hálás vagyok magunknak.
Nagy_Alma_Dalma
Ha valami természetesen jön létre, ha valaki meg akar születni, azt okkal teszi, ezt el kell fogadni. Ad egy új esélyt magának és mindenkinek aki körülötte van, akit mágnesként vonz, akinek a sorsát innentől kezdve befolyásolni fogja. Nem volt szükség általunk megfogalmazható és megérthető tervekre, mert a terv már réges-régen megszületett valahol. Valahol ott, ahol a ma délután beindított LHC keresi a valóság rezdüléseit.
Üdv itthon apróság!

Az ember életében vajon hány alkalom adódik arra, hogy a gyermekével életfogytig tartó jó viszonyt, valódi családi kapcsolatot alakítson ki?

Ha sikerül azt elérnem, hogy a gyermekeim az életük során adódó komoly problémáik esetén elsőként mindig hozzám forduljanak, akkor jól szerepeltem. Ha nem hozzám fognak fordulni, vagy gondolkoznak azon, hogy hozzám fordulhatnak-e, akkor valamit nagyon elrontottam és várni fogom az új esélyt arra, hogy kijavíthassam a hibámat. Mert a hibát itt csak én követhetem el…

Az első ilyen alkalom a gyermek megszületése, az azzal járó öröm és fájdalom, az ösztönös elfogadás, természetes öröm mindkét oldalon. Ez általában mindenkinek menni szokott, minden anyának a világ legszebb gyermeke adatik meg. Ebben az állapotban egy végtelenül erős vonzás alakul ki az anya és a gyermeke között, ilyen szoros kapcsolatra soha többé nem számíthatnak. Valahol itt kellene megfogalmazni a fenti kérdésre adandó választ, mert később az egyre bonyolultabbá váló kapcsolatrendszer miatt már nagyon nehéz lesz…

A következő alkalom a gyermek valódi öntudatra ébredése, mikor is rájön, hogy ő nem azonos az anyjával, egyedül van a világban, de vannak segítői. Talán ez lehet a második születése, érzelmileg sokkal nehezebb feldolgoznia, mint az fizikai születés okozta elválást. Ugyanis ebben az elválásban nincs elég érdekesség, újdonság ahhoz képest, hogy mit veszít el. Elveszíti a mesevilág egy nagy szeletét. Ilyenkor a család egysége komoly veszélybe kerül, még akkor is ha egy 3-4 éves gyermekről, mint veszélyforrásról van szó. A tapasztalatom szerint ezt a helyzetet majomszeretettel és végtelen türelemmel, a mesevilág újraélésével lehet kezelni.

Az óvodába és iskolába kerülő gyermeknek újabb elválást kell megélnie, itt már nem csak a lelki, hanem a fizikai távollétet is érzi, hiszen nap mint nap, az ébren töltött idejének nagy részét a szüleitől távol tölti. Ebben a helyzetben a szülő már sokkal nehezebben tud jól dönteni, hiszen egyrészről a társadalom szabályaira kell nevelnie a csemetét, másrészről meg foggal, körömmel ragaszkodik hozzá és nehezen viseli, hogy nélküle is boldogul ez az apró ember. Úgy gondolom, hogy ekkor nem a szülő, hanem a gyermek az, aki megoldja a helyzet adta problémát, otthon úgy viselkedik, ahogy az a szüleinek tetszik, az óvodában, iskolában pedig úgy, ahogy ott elvárja tőle a közösség. Ezt a kettős játékot a gyermekek jól viselik, a szülők már sokkal nehezebben. Megszületik a hazugság, a bizalmatlanság intézménye ott, ahol eddig ezeknek a fogalmaknak nem is volt értelmük.

A kamaszkor a következő veszélyzóna, ekkor a gyermek már önmagától is elválik, nem csak a szinapszisai variálják át a helyüket, hanem az egész értékrendje is a feje tetejére áll. A szülő-gyermek kapcsolatok nagy része itt fut zátonyra, ami a felgyorsult hormonális és a társadalmi változások ismeretében nem is tűnik különösnek. Pedig ez az stáció vizsga, vizsgázik a szülő és a gyermek is, emberségből, elfogadásból, feltétel nélküli szeretni tudásból.

A későbbiekben a szerelem lesz az utolsó csepp a pohárban, legyen az a gyermek szerelme egy – a szülő számára – idegen irányába, vagy éppenséggel a szülő szerelme egy a gyermeke számára idegen ember irányába. Ez a szerelem olyan erős vonzást jelent az új személy irányába, hogy képtelenség ellentartani neki, lehet trükkökkel csillapítani, de az elfogadás az egyetlen módja a túlélésének. A harag és megvetés első számú célpontja az idegen, de ez nem az idegenen csapódik le, ismét a kapcsolat romlása az eredmény. Minden egyes rossz, bántó szó, vagy gondolat egyre messzebbre löki a gyermeket a szülőtől.

Az érzelmi viharok lecsengése után következnek a lokalizációs problémák, a gyermek már nem csak napközben, hanem éjszaka, majd egy idő után minden nap távol van a szüleitől. Ez a gyermek számára nem jelent gondot, neki már saját élete van, de a szülő ilyenkor csak az üres szobákat, a kínzó csöndet érzi. Egy ideig magyarázgatja magának, hogy ennek így kellett történnie, aztán vagy elfogadja a helyzetet, vagy pedig – és sajnos ebből van a több példa – megbántottság, harag gyúl benne és szépen lassan felégeti az összes hidat, amin keresztül a gyermeke jó szívvel visszatérhetne hozzá. Pedig az elfogadás – mint a halál esetében is – egy pozitív, építő elem, semmiképpen sem visszavonulás, vagy megalázkodás. Talán nincs is más megoldás erre az esetre, mint a feltétel nélküli elfogadás, mely pozitív töltése okán újra szerethetővé teszi a szülőt a gyermek számára.

Az idő múlásával új szereplő kerül a játékba, a gyermek gyermeke. Itt azt gondolhatnánk, hogy a történet ugrik az első bekezdésre, de az valójában csak az egyik ága. Van neki egy másik, sokkal érdekesebb ága is, a nagyszülő viszonya az unokájához. A nagyszülő – aki néhány sorral feljebb még szülő volt – újra azt érzi, hogy neki lett gyermeke, talán azért, hogy mint új esélyt foghassa meg! Ez az apróság már egy családhoz tartozik és bónuszként kap még nagyszülőket is, akik igyekeznek neki megadni mindazt, amit a gyermeküknek nem tudtak, nem mertek, vagy nem akartak. Ebből a gyermekük mindössze annyit lát, hogy hoppá, ha velem is így viselkedtek volna, talán nem ilyen lenne a kapcsolatunk. Megerősíti benne azt a véleményét, hogy a szülei nem tettek meg mindent azért, hogy az ő egymáshoz való viszonyuk és ezáltal az életük íve jobb legyen. Ennek általában újabb szakítás lesz a következménye, nem olyan könnyű ezzel a lehetőséggel élni, mint ahogy az ember elsőre gondolná. Sajnos fogalmam sincs, hogy ezt az esetet miként lehetne jól kezelni, talán nincs is erre jó megoldás. Ugyan ez is egy új esély a kapcsolat javítására, de mielőtt megragadnánk, rendbe kell tenni a régi gondolatainkat, új gondolatokat érzéseket tenni a helyükre és új emberként ragadni meg az esélyt. Ha nem így teszünk, jön a papírforma szerinti eredmény…

Ezen események mind-mind egy különleges, sorsfordító időponthoz és történéshez tartoznak, az ember élete során igen sok ilyennel találkozik. A születés mellett a halál is ilyen, ezek ketten párban járnak. Minden halál valaminek a születését okozza és minden születés egy halált hoz magával. Szépen együtt, előítéletek nélkül.

Ebben a sok lehetőségben azt kell felismerni, hogy bármelyik fent említett pillanat – ugyanis ezek tényleg egy pillanatnyi döntés eredményei – egy-egy ÚJ esélyt tartogat, ha egy előzőt sikerült elbaltázni, hát tessék, ha elfogadod, kaphatsz egy újabb esélyt a boldogságra!

Változni tudni kell

Milyen érdekes, hogy az emberek csak rendkívüli nehézségek árán képesek változtatni életükön, magukon. Pedig tudomásul vehetnék, hogy a jelenlegi életük, gondolataik is egy előző változás eredményei!

De miért is van szükség a változásra? Egyáltalán szükség van-e rá?

girl_with_blueErre a kérdésre az egyszerű válasz az, hogy nincsen. Csak abban az esetben van változásra, változtatásra szükség, ha az ember elégedetlen magával, vagy az őt körülvevő dolgokkal. Ezt pedig igen nehéz bevallani saját magunknak, hiszen a világunk, amiben élünk az egy általunk – vagy programunk – által létrehozott világ, a gyermekünk és alkotónk is egyben. Egy alkoholista sem mondogatja őszintén magáról, hogy ő alkoholista és szeretne nagyon megváltozni.

Tehát változni csak akkor érdemes, ha szükségét érezzük. Ez az érzés az első és egyben legnagyobb lépés a változás felé, ezt a legnehezebb megtenni. Sok esetben egyszerűbb megmagyarázni magunknak, hogy az élet ily’ kegyetlen, minden összeesküdött ellenünk, mindenki ellenünk van. Erre vagyunk kondicionálva, azt hazudták nekünk születésünk óta, hogy a világ ilyen, ebben az a feladatunk/sorsunk, hogy szenvedjünk amíg lehet. Nagyon ritka a boldogsághoz való útravaló, szinte minden a boldogtalanság elérését írja le számunkra.

Márpedig ez közösségeken és generációkon át folytatott sors-programozás eredménye, a gyermek sorsa szinten minden esetben kísértetiesen hasonlít a szüleiéhez. Legyen ez a más emberekhez való viszonya, vagy legyen ez a szegénységhez, gazdagsághoz, mások segítéséhez, támogatásához való viszony. A hasonló a hasonlót vonzza, márpedig ha hasonló vagy a szüleidhez, ne csodálkozz, hogy az életed is hasonlóan alakul. Ebben nincs semmi különös, vagy csodaszerű, egyszerűen ilyen a világ, ez a tradíció kell a rasszok létrejöttéhez és folyamatos újratermeléséhez.

Elolvastam a témában néhány könyvet, de talán a sok pszichológiai – ide sorolnám FREUD Álomfejtés című könyvét is, amit elég sokáig rágcsáltam és nem is sikerült végigolvasnom – sületlenség mellett T. HARV EKER, A milliomos elme titkai című könyve volt az, ami segített megérteni ezeket a folyamatokat. Ez a könyv elsősorban a pénzhez való viszonyról szól, de az benne az érdekes, hogy az abból leszűrt tapasztalat az élet többi területén is tökéletesen beválik. Ha ezen még nem gondolkoztál el, és hirtelen kívülről kezded el nézni a saját életed moziját, elég megdöbbentő képet kaphatsz, hirtelen nagyon más színben tud feltűnni a valóság!

Mit hallottál gyerekkorodban a pénzről, a gazdagságról és a gazdagokról? Hallottál-e olyan kijelentéseket, hogy a pénz minden gonoszság forrása; spórolni kell a nehéz időkre; a gazdagok kapzsik; a gazdagok bűnözők; mocskos gazdagok; a pénzért keményen meg kell dolgozni; a pénz nem a fán terem; az ember nem lehet egyszerre gazdag és lelkileg emelkedett; a pénz nem boldogít; a pénz beszél; a gazdagok egyre gazdagabbak lesznek, a szegények egyre szegényednek; a mi fajtánknak nem való; nem mindenki lehet gazdag; sosincs elég; továbbá a hírhedt mondatot: nem engedhetjük meg magunknak? Nálunk, otthon, apám mindig azt üvöltötte, valahányszor pénzt kértem tőle: “Mit gondolsz, nekem a bőröm alatt is pénz van?” Viccesen azt feleltem neki: “Bárcsak úgy lenne. Lenyúznám a bőrödet.” Sosem nevetett. Itt a bökkenő. Mindazok a kijelentések, amelyeket fiatal korunkban hallottunk a pénzről, megmaradnak a tudatalattinkban, és modellként szolgálnak pénzügyeink intézéséhez.

Béna kacsaként tipegünk ugyanazon az úton, amin szüleink és azok szülei. Lehet, hogy ez nem is baj, addig a pontig, amíg ezt vállalhatónak, jónak tartjuk, de utána már egyszerűen mazochizmusnak tűnik!

Ugyanebben a könyvben találtam rá egy érdekes gondolatra, melyet már régóta próbáltam megfogalmazni magamnak is, miszerint azért akar az ember vagyonosabb, gazdagabb lenni, hogy többet adhasson másoknak!

Biztosan hallottad már az “utánozó majom” kifejezést. Nos, az emberek sem sokban különböznek a majmoktól e tekintetben. Gyermekkorunkban mindent utánzással tanulunk meg. Sokan ódzkodnak beismerni, de van némi igazság a mondásban, miszerint “az alma nem esik messze a fájától”. Erről annak az asszonynak a története jut eszembe, aki sonkát főzött vacsorára, és levágta a hús mindkét végét, mondván: “Anyám is így csinálta.” Nos, éppen az anyja jött el hozzá aznap vacsorára. Meg is kérdezte tőle, miért vágta le mindig a sonka két végét. Az anyja azt felelte: “Anyám is így csinálta.” Elhatározták, hogy felhívják a nagymamát, és megkérdik tőle, miért vágta le mindig a sonka két végét. No és mit mondott a nagymama? “Mert túl kicsi volt a lábasom.”

Ez egy apróságnak tűnő, mosolyogtató példa, de az életünk és a gondolataink tele vannak ilyen majmolással, előre kiszámítható pozitív és negatív eredményeket produkálva. Egy pillanat alatt meghozunk olyan döntéseket – kizárólag a belénk tömött program alapján – ami egész későbbi életünket gyökeresen átalakíthatja, befolyásolja. A két legismertebb, mindenkit érintő ilyen dolog a házasság (röghöz kötés) és a lakáshitel (adósrabszolgaság) kérdése.

Szinte nincs olyan család ebben az országban, de talán a világ jelentős részén sem, ahol a szülők ne ragaszkodnának a házasság, a jogszerű – immár hit-telen és vallástalan – együttélés intézményéhez. Nem azért, mert fel tudnának hozni túl sok példát arra, hogy ez miért is jó, vagy mi ennek a haszna, egyszerűen bennük is ez az erős program munkál. Ezáltal a fiatalokat – akik még nem igazán képesek eldönteni ezt a kérdést magukban – folyamatosan bombázzák a cselekvéshez szükséges okossággal, aminek szinte mindig az a vége, hogy huszonévesen házasodnak és szintén huszonévesen válnak is. Ennek minden szépségével és rengeteg bánatával, veszteségével együtt. Egy esküvő kiadásai és az utána következő válás kiadásai sok esetben egy fél élet alatt megtermeledő javakkal érnek fel, a mentális veszteségekről nem is beszélve.

Ehhez nagyon hasonló a kényszeres tulajdonszerzésre – ingatlan tulajdon, nagyösszegű hitel segítségével – való iránymutatás és a hozzá tartozó okosság osztása is. Sajnos a saját környezetemben is vannak többen, akik a mostani eszükkel már nem engedtek volna ennek a demagóg erőszaknak és nem csak azért, mert a mostani pénzügyi válság mindenkit új gondolkodásmódra kényszerít. Egyszerűen azért, mert rájöttek, hogy olyanok adtak nekik tanácsot ebben a kérdésben, akiknek az égvilágon semmi tapasztalatuk nincs benne, sőt szinte kizárólag a saját programjuk adta valóság szerinti szöveget voltak képesek érvként felhozni. Egy olyan pénzügyi döntésre kényszerítették a hozzájuk legközelebb álló személyt – a gyermeküket – amihez nem rendelkezett a megfelelő ismeretekkel, majd hogy ezt a döntést a nekik tetsző módon hozza meg, rásegítettek.

A legcsúnyább eredmény – ebből is láthatunk rengeteget ha kicsit körülnézünk – a huszonéves friss házasok válása és – tulajdon helyett – a közös hitelterhek elosztása a bíróságon. Megfizetve mindent kamatostul, illetékestül, könnyestül… Talán ez a párocska, ha a mai napig egy bérelt lakásban tervezgetné a közös jövőt és a HÁZasságot, mosoly lenne a könny helyett. Ki tudja, ha még időben változtattak volna a gondolkodásukon, más lenne a helyzet.

Azt hiszem a fenti két markáns példa mellé belefér a családtagokhoz való viszony öröklése is. Ha egy családban a gyermek a folyamatos intrikát, egymás lenézését, a háta mögött való szidását látja, miért is gondolkodna máshogy? Miért is lennének barátai, miért is lenne aki felnéz rá, és miért is nézne ő fel valakire. Lehet, hogy a fenti esetben elérhető anyagi veszteség is fájdalmas, de a barátok, szerettek nélküli élet fájdalma mellett ez eltörpül. Márpedig jelenleg a társadalom tele van az effajta családmodell eredményével, az atomizált, bezárkózó, információ-zabáló egyedekkel, akik számára a boldogság egy felfoghatatlan, nemlétező valami, ami csak a brazil szappanoperákban és az amerikai nyál-műsorokban kaphat szót. Természetesen saját gondolatok és valódi gondolkozás nélkül.

A tradíció addig jó, amíg JÓ az azt alkalmazó ember számára és amikor már rossz, akkor nem tradíció, hanem kuruzslás, vakhit, babona. Gúzsba köti az elmét, determinálja a már sokszor végigélt, szenvedéssel és veszteséggel teli eseménysort. Tradicionális depresszió, saját gondolat helyetti majmolás.

A gondolatindító változást szinte mindig valami kritikus helyzet, valami tragédia indukálja. Ez is sorsszerű, programszerű működés. Miért kell megvárni azt a pontot, mikor már csak egy lehetőség marad? Miért kell az utolsó pillanatig ragaszkodni a demagóg tradícióhoz, akkor is ha látjuk, hogy amiatt kerültünk a tragikus helyzetbe?

Azért, mert a változtatás felelősséggel jár, míg a program szerinti működés más felelőssége. Szerintem ennyi az egyszerű magyarázat, minden más tankönyvekbe és tanulmányokba való…

Személy szerint büszke vagyok, hogy még időben – egyesek szerint igen korán – képes voltam meghozni a változást elősegítő döntéseimet és ezentúl sem lesz ez másképp. Ezen döntések eredményei kézzelfoghatók, bizonyítják számomra, hogy a sorsom nincs megírva sehol, sajnos – vagy sokkal inkább szerencsére – ezt a történetet magamnak kell megírni. Márpedig én magamnak nem fogok keserű történetet írni, eddig sem tettem, ezután sem fogom. Aki szeretne ebben a jó hangulatú, a tiszteletre és a szeretetre épülő történetben részt venni, azt szeretettel várom. Azoknak, akiknek ehhez jelenleg meg nem léphető változásra lenne szüksége, erőt és kitartást kívánok hozzá és türelemmel kivárom, míg időszerű nem lesz szereplésük a történetemben. Addig maradjunk egymást nem metsző halmazok egész elemei…

Shunryu Suzuki: A Zen Szellem, Az Örök Kezdők Szelleme

Egy ismerősöm kérésére néhány hete könyv (PDF, E-Book) formátumúra tördeltem – és kicsit javítottam a helyesíráson is benne – a Terebess által publikált Shunryu Suzuki anyagot… Hátha valakinek szintén erre van szüksége, ezennel megosztom.

Shunryu_Suzuki-A_zen_szellem_az_orok_kezdok_szellemeRendesen elolvasni még nem volt alkalmam, de azért feltűnt benne néhány érdekes gondolat:

Semmi rajtatok kívüli nem tud nehézségeket okozni nektek. Saját magatok hozzátok létre a hullámokat szellemetekben. Ha úgy hagyjátok szellemeteket, ahogy van, megnyugszik. Ez a szellem az, amit nagy szellemnek neveznek. Ha szellemetek valami rajta kívülivel áll kapcsolatban, akkor az kicsiny szellem, korlátozott szellem. Ha szellemetek nem valami mással van kapcsolatban, akkor szellemetek tevékenységében nincs dualista felfogás. Szellemetek tevékenységét csupán hullámainak fogjátok fel. A nagy szellem mindent magában tapasztal.

Értitek a különbséget a két szellem között? A mindent magába foglaló szellem és a valamivel kapcsolatban lévő szellem között? A kettő valójában ugyanaz, a felfogás az, ami különböző, és az élettel szembeni magatartásotok is felfogásotok szerint alakul különbözőképpen.

Az, hogy minden a szellemben foglaltatik benne, a szellem lényege. Ennek tapasztalása a vallásos érzület. Még ha keletkeznek is hullámok, szellemetek lényege tiszta, olyan tiszta, mint a hullámzó tiszta víz. A víznek valójában mindig vannak hullámai. A hullámok a víz gyakorlata. Víz nélküli hullámokról vagy hullámok nélküli vízről beszélni: tévedés. A víz és a hullám egy.

Egyénként élsz ezen a világon, de még mielőtt emberi lény alakjában jelensz meg, már itt vagy, mindig itt vagy. Mindig itt vagyunk. Értitek? Azt hiszed, hogy születésed előtt még nem voltál itt. De hogy lehet az, hogy megjelensz ezen a világon, ha nincs te? Mivel már vagy, megjelenhetsz a világban. Ugyanígy, az sem lehetséges, hogy eltűnjön olyasmi, ami nem létezik. Mivel van valami, el is tűnhet az a valami. Lehet, hogy azt hiszitek, hogy ha meghaltok, akkor megszűntök, s már nem léteztek többé. Ha eltűntök is, valami, ami létező, nem lehet nem-létező. Ez varázslat. Mi magunk semmilyen varázslattal sem bűvölhetjük meg a világot. A világ önmaga varázsa. Ha nézünk valamit, el tud tűnni szemünk elől, de ha nem igyekszünk meglátni, az a valami nem tud eltűnni. Mert figyelitek, megszűnhet, de ha senki se figyeli, hogyan szűnhet meg bármi is? Ha figyel valaki, megszökhetsz előle, de ha senki sem figyel, nem tudsz megszökni saját magad elől.

Letöltés: Shunryu Suzuki: A Zen Szellem, Az Örök Kezdők Szelleme

Lelkiismeret

Kicsit továbbgondolva a sapkások történetét, igyekeztem helyet találni a lelkiismeret néven ismert valaminek is.

Mikor is szólal meg a lelkiismeret? Általában akkor, ha nem a kék sapkás emberke által képviselt program szerint teszünk valamit. Valami olyat gondolunk, vagy teszünk, ami szerinte – azaz a belénk kódolt definíciók valamelyike szerint – nem jó, nem megfelelő, vagy éppen hiányzik.

green_hat_girl-cosmogirl.comAz egyik aspektus szerint ez a valami – aminek nevet is adunk és megszólalni is képes a fejünkben – nem más, mint a kék sapkás emberke maga, vagy talán egy skizofrén társa, aki őt figyeli folyamatosan. Informatikai nyelven a program integritásáért felelős másik program, amely állandóan fut és az eredményét folyamatosan közli, azzal a céllal, hogy a figyelt program szerinti működés legyen a preferált.

Máshonnan nézve pedig a lelkiismeret egy olyan szerzet, ami egy külön entitás, amit saját, zöld sapkával kell illetni. Ez a zöld sapkás emberke figyeli a kék sapkás által definiált és elvárt paramétereket, majd a piros sapkás emberke állapotától függően közli az eredményeket, vagy éppen elhallgatja azokat, mert a piros sapkás az adott kérdésben határozott álláspontot képvisel.

Vannak olyan emberek, akikben a lelkiismeret csak nagyon ritkán szólal meg, másokban pedig állandóan ott kárál, képviselve a kék sapkás érdekeit. A nagyon ritka megszólalás lehet azért is, mert a kék sapkásnak nincsenek olyan programjai, ami miatt szólnia kellene – ez jól megfigyelhető egyes népcsoportoknál, bűnözőknél, vallási szekta követőknél. Mindegyik esetben a program – nevezhetjük a társadalom számára is elfogadható értékrendnek – hiánya okozza a lelkiismeret hiányát.

Ha valakiben folyamatosan a lelkiismeret hangja visszhangzik, minden gondolatára azonnal megszületik és közlésre is kerül az integritás ellenőrzés végeredménye, az nincs irigylésre méltó helyzetben. Az ilyen ember nem figyelt és nem is figyel a piros sapkás részére, a kék sapkás teljesen átvette az uralmat az élete felett, kontroll nélkül hajtja végre azokat a programokat, amelyeket belé tápláltak. Ez, eredmény tekintetében nem sokban különbözik az előző csoportnál látható viselkedéstől, mindössze az előjele más. Sajnos nem a hasznosság a mértékegység…

A lelkiismeret definíciója a kislexikon.hu-n:

Az ember saját tevékenységének viszonya az önmagáénak is vallott erkölcsi normákhoz és ezen keresztül munkája, tevékenysége társadalmi hasznosságának önkontrollja. A lelkiismeretben összpontosultan jelenik meg az erkölcsnek az az általános sajátossága, hogy a társadalmi követelményeket a magatartás belső ösztönzőivé változtatja. Egy történelmileg adott társadalmi, osztály, vagy más közösség elismert és a lelkiismeretben belsővé tett normái, követelményei nemcsak ösztönzik, de értékelik is az ember cselekvését, lemérik magatartásának értékét. Negatív értékítélet esetén így alakul ki a lelkiismeretfurdalás. A lelkiismeret hosszú történelmi fejlődés folyamán alakult ki, s az osztálytársadalmakban igen gyakran ellentétbe került az ember valós érdekeivel és cselekvési lehetőségeivel.

További definíciók:

A lelkiismeret egy belső tanú vagy hang, az a képesség, amellyel meglátjuk önmagunkat, ítéletet alkothatunk magunkról, tanúskodhatunk magunkról. A lelkiismeretet úgy is leírják, mint ami a természetes megérzése annak, hogy mi a jó és mi a rossz, mi az igazságos és igazságtalan, mi az erkölcsös és erkölcstelen. Egy érzékeny “belső műszer” amely formálódik a környezetünktől jövő hatásokra, ki lehet iskolázni azonban el is lehet nyomni.

Az egyén viszonya a saját maga által elfogadott, illetve egy csoport által felállított követelményrendszerhez. Amennyiben az így elfogadott normákhoz az egyén jól igazodik, akkor pozitív lelkiismeret érzést él meg, ha jellemzően nem tesz eleget, akkor lelkiismeret furdalásról beszélhetünk.

Piros sapka, kék sapka – gondolati kettősség

Miért van az, hogy egyes történésekre szinte mindig ugyanolyan, automatikus, szinte reflex-szerű reakciót adunk, amin még magunk is meglepődünk? Legyen ez a történés egy egyszerű tevékenység, egy apró ötlet ami hirtelen eszünkbe jut, vagy éppen a sorsunkat gyökeresen megváltoztató eset…

Az agyunkban azonnal megszólal egy hang, hogy mit kell tenni. Ha a kisgyerek lelöki az üvegpoharat az asztalról és az összetörik, már ordítunk is – noha ennek valójában semmi értelme. Szinte mindig, automatikusan levágjuk a kenyér héját, noha nem is égett az alja. Mindig ugyanazon az oldalon megyünk az út melletti járdán, pedig a szemközti oldalon is mehetnénk, mindig ugyanazon az úton visszük a gyereket az iskolába, pedig létezik jópár alternatív útvonal is. Tesszük ezeket, rutinból, vagy valamilyen belső program hatására, aztán meg gondolkodunk rajta, hogy miért is így tettük meg. Naponta sokszor, mindig ismételve, mindig ugyanúgy, egy másik gondolatunkkal rácsodálkozva a tetteinkre és a világunkra…

Az a másik gondolat, aki rácsodálkozik az egyik által adott reakcióra, vagy eredményre általában csöndben van, nagyon ritkán bújik elő. Akkor lehet tudni, hogy előbújt, ha éppen valamiért boldogságot, valódi örömet érzünk, intuíciónk adódik, erős motivációt érzünk és jól érezzük magunkat. Sajnos az emberek jelentős része ezt nagyon ritkán tapasztalja meg, ami nem azért van, mert neki nincs ilyen része, hanem azért mert a fenti program része erősebb és villámgyorsan elnyomja benne.

red_hat_girlValahogy úgy lehet elképzelni ezt a kettősséget, mint egy játszótéren két gyereket. Az egyik gyereknek – hívjuk őt piros sapkásnak – fülig ér a szája, játszik, élvezi az életet, míg a másik, akire kék sapkát adtak, gondterhelten szemléli a környezetét, mindent próbál a már meglévő tudása alapján rangsorolni, előjellel ellátni.

A piros sapkás számára az élet abból áll, hogy szabadon reagál az őt érő ingerekre, az intuíciói alapján szaladgál egyik játéktól a másikhoz, keresi a dolgok valódi szépségét és értelmét. Ezáltal természetesen kockázatosan él, hiszen lecsúszni a magas csúszdáról élvezetesnek tűnik, de baleset is lehet belőle.

girl_with_blue_hat-suzanne_carsonEzzel szemben a kék sapkás emberke úgy tekint a játszótérre, mint egy veszélyforrásra, ami akadályozza őt az alapprogram – túlélés, fajfenntartás, szaporodás – végrehajtásában, azaz arra koncentrál, hogy lehetőleg semmi kockázatot ne kelljen vállalnia. Ez valójában egy hasznos stratégia, az élőlények jelentős részénél tökéletesen működik, évmilliókig működőképes, a faj fenntartásának szempontjából bizonyára nagyon előnyös és nélkülözhetetlen.

A baj mindössze annyi, hogy van ezen az élőhelyen, a Föld nevű bolygón egy élőlény, melynek a játszóterén, a fejében, az agyában egyszerre van jelen két, dominanciára törekvő, színes sapkával ellátott gyerek. Az ember saját világa ez a játszótér, a játékok és az azokkal játszó emberkékkel együtt. A játszótér mérete, a benne található játékok mennyisége és minősége emberenként változik, sőt a piros és kék sapkás gyerekekhez tartozó gondolatok is. De azt is viszonylag egyszerű megállapítani, hogy egy bizonyos társadalmi csoportban – pl. család, vallási közösség, nemzet – ezek a paraméterek rendkívül hasonlóak lesznek.

Egy üzenettel próbálom megvilágítani azt, amire gondolok:

“Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér” – lefordítva a valóság nyelvére inkább úgy mondanánk: “Addig nyújtózkodj, amíg a takaróm ért!”. – Kedves utódom, üzenem neked így az idő messziségéből, hogy azt tekintsd jónak, amit én is jónak tekintettem és azt rossznak amit én is annak hittem. Ezt az üzenetet örökítettem át a gyerekeimre és ők is az övéikre, majd a te szüleid rád. Építettem neked egy játszóteret is, hogy lásd, szerintem meddig terjed az a világ, amiben létezel. Raktam bele játékokat, homokozót, hintát és csúszdát, hogy legyen mivel játszanod. Hogy biztosan megkapd az üzenetet és hasznát is vehesd ennek a tudásnak, egy kék sapkás emberke formájában beteszem a játszóteredre. Egy dolgot viszont nem tudtam betenni a játszótérbe és a törvényeimbe, azt, hogy miként érezheted jól magad, ezt neked kell megoldanod valahogy, erre nincs átadható program. Amit én üzenhetek ezen programok által, az a testi túlélésedet és ezáltal fajunk túlélését segíti, semmi másra nem jó. Ha ezt megérted, talán tudod tanítani, erősíteni a piros sapkásodat és tudod bővíteni, szépíteni a saját játszóteredet. Ha ezt nem teszed meg, akkor a gondolataidon – és ezáltal az életeden – belül garantáltan boldogtalan leszel, noha a külvilág számára egy tradíció-követő, példás életet élő, kockázatkerülő, valójában kék sapkás embert mutatsz. Mire ezeket a sorokat olvasod és megérted, már te is továbbadtad azt a programot, amit kaptál és érzed azt is, hogy valami nem stimmel az életeddel. Biztos lehetsz benne, hogy akinek továbbadtad, az is így fog érezni és abban is, hogy akitől kaptad, az is így érzett. Próbálj adni a program mellé még valamit, valami emberit, valami személyest, mert az lesz a piros sapkás gyermek ereje.

Jelen tudásom alapján megfogalmazott véleményem szerint a szellemi/lelki/tudati boldogságunkért a piros sapkás gyerek – azaz a saját Tudatunk -, míg a boldogtalanságunkért a kék sapkás, a belénk nevelt és kódolt programunk megszemélyesítője felelős. Ebben a kontextusban a piros szín jelenti a szabadon alakítható és megélhető valóságot, a kék pedig egy szürke, tradicionális klónként végigmásolt élet lehetőségét. A választás szabadsága vajon a szabadság választását eredményezi?

Felelősség a kimondott szavakért

Vajon mikor jön el az a pont az ember életében, hogy felismeri, kimondott szavaiért, pontosabban az azok által másokban kiváltott viselkedésért, változásért felelősséggel tartozik?

És mikor jön el az az időpont és tudati állapot az életünkben, mikor képesek vagyunk a szavak kimondása – és ezáltal a reakció és a változás – előtt tudni, hogy felelősek vagyunk annak következményeiért? Biztos vagyok benne, hogy az emberek jelentős részénél ez az időpont életük során sajnos nem jön el, vagy valami örökölt, vagy tanult programra hivatkozva – pl. lelkiismeret, Hippokratészi eskü, stb. – folyamatosan igazolják ezen cselekedetüket…

Miért is jönne el, miért is kellene mindenkinek megérteni azt, hogy a gondolataink mások viselkedését és ezáltal sorsát is befolyásolják, egy bonyolult rendszerben, ahol a gondolataink egy rakás emléktől, belénk programozott viselkedéstől és élménytől függnek, azaz szintén mások gondolatainak következményeiként léteznek.

spoken_word-John_GiornoAz orvostudomány – mint elsősorban a test és annak működésének tudománya – és annak művelői hogyan közölhetnek bárkivel olyan információt, hogy neki talán xyz típusú betegsége, vagy arra utaló jele van? Az egy dolog, hogy a reklámok jelentős része ezekben az időkben arról szól, hogy büdösek, gombásak, köhögősek, megfázósak, gyengék és gyámoltalanok vagyunk, ezt akár kezelhetnénk is azzal, hogy ezek csak reklámok, az ismert igazságtartalommal. De az, hogy hiteles (esetünkben orvosok) emberek az őket megkereső, segítségre váró emberekkel olyan információkat közölnek, melyek nem 100%-ig biztosak és bizonyítottak, de úgy érzik ezt az információt mégis meg kell osztaniuk a másikkal, véleményem szerint kimerítik a felelőtlenség fogalmát.

Vajon mit szólna egy ilyen ember ahhoz, ha azt mondanám neki, hogy talán bizalmas információk kerültek ki a számítógépéről, közte a páciensei adatai, saját pénzügyi táblázatai, bizalmas levelezése, stb. Azt hiszem sikerülne pár jól megfogalmazott – és számára valójában ellenőrizhetetlen – informatív mondattal bogarat ültetnem a fejébe, melynek következtében az a ronda gondolat állandóan ott motoszkálna a fejében, még akkor is ha valaki elhárítja az amúgy nem is létező hibát a gépén. Minden percét befolyásolná, a döntéseit és reakcióit megváltoztatná, talán ezért más emberek életébe is kerülne ez a felelőtlen kinyilatkoztatásom, melyet vagy meggyőződésből, vagy tudatlanságból, vagy éppenséggel gonoszkodásból tettem…

A két esetben az a közös, hogy egyik fogadó személy sem rendelkezik azzal a tudással, amivel képes lenne feldolgozni és helyén kezelni a számára átadott információt, ezáltal – tudva, hogy képtelen rá – az információ közlése a közlő részéről nem több mint felelőtlen befolyásolás. Lényegében az sem számít, hogy ezt a kinyilatkoztatást milyen indokkal és magyarázattal tette, azt kell megértenie, hogy következménye van, ráadásul olyan következménye, aminek bekövetkezte teljesen fölösleges és indokolatlan.

Képzeljük el azt az esetet, hogy valakinek egy orvos azt mondja, hogy a vizsgálaton egy apró foltot fedeztek fel a húgyhólyagjában, melynek lehet n darab természetes – egészséges – oka és lehet másik m darab betegségből adódó oka is. A témával kapcsolatos tudatlanságunk és az ehhez kapcsolódó félelem-programunk okán természetesen az m darab rossz lehetőségre koncentrálunk, és ezáltal így vagy úgy létre is hozzuk azokat, egy önbeteljesítő jóslathoz hasonlóan. Ha nem is a betegséget hozzuk létre, de valami más rosszat biztosan, legyen ez a figyelmetlenségből adódó koccanás, egy elsózott bableves, vagy depresszió.

Sokat lehet olvasni csodálatos – orvosi tapasztalattal és tudással nem magyarázható – gyógyulásokról, de hallgat a fáma azokról a napi csodálatos gyógyításokról, amiket az immunrendszerünk nap mint nap csöndben elvégez, talán havonta/évente megold olyan problémákat is, melyek, ha orvosok is tudnának róla, már valódi csodákká válnának a szakirodalomban. Így meg, hogy csak az tud róla, akit/amit valóban érint, egyszerűen csak valódi, valóságos működésről kell beszélnünk és elfogadnunk azt természetesként.

Az orvostudományról az a véleményem, hogy igazán fontos tudomány, de nem több mint egy tudomány, mert ugyanúgy működik mint a többi. Pedig többnek, sokkal többnek kellene lennie, mert az emberek gyógyítása és az informatika – mely mára szintén elég befolyásos tudománnyá nőtte ki magát – vagy a többi tudományág platformja nagyon különböző. Egy gépnek, képletnek nincs tudata, nincs lelke, nincsenek érzelmei, azt nyugodtan lehet darabolni, lehet vele adatokat közölni, lehet játszani vele. Az embernek viszont van, ezért óvatosan kellene vele bánni, mert egy rosszul közölt adattal nagyobb kárt lehet a javítandó részében is okozni mint amit egyáltalán a javítója el tud képzelni…