Valami körül forog

A gondolataink mindig valami körül forognak… Ezt mondjuk és ezt gondoljuk, de értjük is?

Vajon mi körül tudnak forogni gondolatok és miért forognak valami körül olyan dolgok amik biztosan nem tudnak forogni? Hacsak nem a gondolatok gravitációs vonzásáról van szó, mikor is egyik gondolat vonzza a másikat, pályát ad neki. A fejünkben komplett univerzum van, mely pillanatról pillanatra változik. Új csillagok és naprendszerek születnek benne, intuitív fekete lyukak és nyugodt területek. Az erősebb vonzással bírók maguk köré gyűjtik a gyengébbeket. Egy erőset csak egy másik, még erősebb képes kioltani, a gyengék pedig kötelezően és törvényszerűen csak forognak az erősebbek körül…

A félelem az egyik legerősebb fekete lyuk, mely iszonyatos erővel szippantja be a körülötte álló gondolatokat. Már a félelem létrejöttéhez is kell valami nagy tömegű gondolat, mely magába roskadva létrehozza ezt az erős vonzást. Az ilyen roskadás előtt születik meg és erősödik fel vörös óriássá a ragaszkodás, mely a félelem későbbi táplálékát, erejét szolgáltatja. Tárgyiasult szükséglet nélkül nincs ragaszkodás, ragaszkodás nélkül nincs félelem. Minél nagyobb a tárgyiasult szükséglet elképzelt értéke, annál nagyobb a félelem tömege és ereje. Nem csak kis dolgoknak lehet nagy az elképzelt értéke, hanem nagy dolgoknak is lehet kicsi. Ezt is más gondolatok vonzása határozza meg, minden szükségszerűen valami körül forog, nem tud egyedül lenni.

Mikor az emberek gondolatai a félelem körül forognak, elkezdik megvalósítani azt az állapotot amitől félnek. Olyan erővel képes ez az érzés befolyásolni az összes gondolatot – és ezáltal a tettet is – hogy rendkívül nehéz ellene tenni. Ha háborút szeretnél kirobbantani, érd el, hogy az emberek féljenek tőle. Ha azt szeretnéd, hogy a népedet, fajodat baj érje, érd el, hogy aggódjanak a sorsuk miatt. Az idevágó eredmények szépen kiolvashatók a történelemkönyvekből…

De miért olyan nehéz az ilyen nagy tömegűre hízott gondolatokat kiverni a fejünkből? Hogyan lehet egy még nagyobb tömegű valamit létrehozni, ami kioltja az ilyen erős vonzást?

Ezekre a kérdésekre nem hiszem, hogy lehet általános, örök érvényű választ adni, már csak azért sem, mert az is lehet, hogy a megközelítés rossz. Meg akarunk oldani egy problémát, amit mi magunk hoztunk létre. Mindig létre lehet hozni megoldhatatlan problémákat, ez viszonylag egyszerűen megy bárkinek. Inkább az a kérdés, hogy kell-e nekem a probléma, azaz akarok-e a megoldásával foglalkozni. Ha akarok – kalandvágyból, mazochizmusból, vagy csak azért hogy mások figyelmét magamra vonjam – akkor uccu neki, legyen. De ha nem akarok és tudom azt is, hogy nem vagyok képes úrrá lenni rajta, hát ne hozzam létre. Nem kell mindig megfogni a vasaló talpát, hogy megégesse a kezünket.

Piros sapka, kék sapka – gondolati kettősség

Miért van az, hogy egyes történésekre szinte mindig ugyanolyan, automatikus, szinte reflex-szerű reakciót adunk, amin még magunk is meglepődünk? Legyen ez a történés egy egyszerű tevékenység, egy apró ötlet ami hirtelen eszünkbe jut, vagy éppen a sorsunkat gyökeresen megváltoztató eset…

Az agyunkban azonnal megszólal egy hang, hogy mit kell tenni. Ha a kisgyerek lelöki az üvegpoharat az asztalról és az összetörik, már ordítunk is – noha ennek valójában semmi értelme. Szinte mindig, automatikusan levágjuk a kenyér héját, noha nem is égett az alja. Mindig ugyanazon az oldalon megyünk az út melletti járdán, pedig a szemközti oldalon is mehetnénk, mindig ugyanazon az úton visszük a gyereket az iskolába, pedig létezik jópár alternatív útvonal is. Tesszük ezeket, rutinból, vagy valamilyen belső program hatására, aztán meg gondolkodunk rajta, hogy miért is így tettük meg. Naponta sokszor, mindig ismételve, mindig ugyanúgy, egy másik gondolatunkkal rácsodálkozva a tetteinkre és a világunkra…

Az a másik gondolat, aki rácsodálkozik az egyik által adott reakcióra, vagy eredményre általában csöndben van, nagyon ritkán bújik elő. Akkor lehet tudni, hogy előbújt, ha éppen valamiért boldogságot, valódi örömet érzünk, intuíciónk adódik, erős motivációt érzünk és jól érezzük magunkat. Sajnos az emberek jelentős része ezt nagyon ritkán tapasztalja meg, ami nem azért van, mert neki nincs ilyen része, hanem azért mert a fenti program része erősebb és villámgyorsan elnyomja benne.

red_hat_girlValahogy úgy lehet elképzelni ezt a kettősséget, mint egy játszótéren két gyereket. Az egyik gyereknek – hívjuk őt piros sapkásnak – fülig ér a szája, játszik, élvezi az életet, míg a másik, akire kék sapkát adtak, gondterhelten szemléli a környezetét, mindent próbál a már meglévő tudása alapján rangsorolni, előjellel ellátni.

A piros sapkás számára az élet abból áll, hogy szabadon reagál az őt érő ingerekre, az intuíciói alapján szaladgál egyik játéktól a másikhoz, keresi a dolgok valódi szépségét és értelmét. Ezáltal természetesen kockázatosan él, hiszen lecsúszni a magas csúszdáról élvezetesnek tűnik, de baleset is lehet belőle.

girl_with_blue_hat-suzanne_carsonEzzel szemben a kék sapkás emberke úgy tekint a játszótérre, mint egy veszélyforrásra, ami akadályozza őt az alapprogram – túlélés, fajfenntartás, szaporodás – végrehajtásában, azaz arra koncentrál, hogy lehetőleg semmi kockázatot ne kelljen vállalnia. Ez valójában egy hasznos stratégia, az élőlények jelentős részénél tökéletesen működik, évmilliókig működőképes, a faj fenntartásának szempontjából bizonyára nagyon előnyös és nélkülözhetetlen.

A baj mindössze annyi, hogy van ezen az élőhelyen, a Föld nevű bolygón egy élőlény, melynek a játszóterén, a fejében, az agyában egyszerre van jelen két, dominanciára törekvő, színes sapkával ellátott gyerek. Az ember saját világa ez a játszótér, a játékok és az azokkal játszó emberkékkel együtt. A játszótér mérete, a benne található játékok mennyisége és minősége emberenként változik, sőt a piros és kék sapkás gyerekekhez tartozó gondolatok is. De azt is viszonylag egyszerű megállapítani, hogy egy bizonyos társadalmi csoportban – pl. család, vallási közösség, nemzet – ezek a paraméterek rendkívül hasonlóak lesznek.

Egy üzenettel próbálom megvilágítani azt, amire gondolok:

“Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér” – lefordítva a valóság nyelvére inkább úgy mondanánk: “Addig nyújtózkodj, amíg a takaróm ért!”. – Kedves utódom, üzenem neked így az idő messziségéből, hogy azt tekintsd jónak, amit én is jónak tekintettem és azt rossznak amit én is annak hittem. Ezt az üzenetet örökítettem át a gyerekeimre és ők is az övéikre, majd a te szüleid rád. Építettem neked egy játszóteret is, hogy lásd, szerintem meddig terjed az a világ, amiben létezel. Raktam bele játékokat, homokozót, hintát és csúszdát, hogy legyen mivel játszanod. Hogy biztosan megkapd az üzenetet és hasznát is vehesd ennek a tudásnak, egy kék sapkás emberke formájában beteszem a játszóteredre. Egy dolgot viszont nem tudtam betenni a játszótérbe és a törvényeimbe, azt, hogy miként érezheted jól magad, ezt neked kell megoldanod valahogy, erre nincs átadható program. Amit én üzenhetek ezen programok által, az a testi túlélésedet és ezáltal fajunk túlélését segíti, semmi másra nem jó. Ha ezt megérted, talán tudod tanítani, erősíteni a piros sapkásodat és tudod bővíteni, szépíteni a saját játszóteredet. Ha ezt nem teszed meg, akkor a gondolataidon – és ezáltal az életeden – belül garantáltan boldogtalan leszel, noha a külvilág számára egy tradíció-követő, példás életet élő, kockázatkerülő, valójában kék sapkás embert mutatsz. Mire ezeket a sorokat olvasod és megérted, már te is továbbadtad azt a programot, amit kaptál és érzed azt is, hogy valami nem stimmel az életeddel. Biztos lehetsz benne, hogy akinek továbbadtad, az is így fog érezni és abban is, hogy akitől kaptad, az is így érzett. Próbálj adni a program mellé még valamit, valami emberit, valami személyest, mert az lesz a piros sapkás gyermek ereje.

Jelen tudásom alapján megfogalmazott véleményem szerint a szellemi/lelki/tudati boldogságunkért a piros sapkás gyerek – azaz a saját Tudatunk -, míg a boldogtalanságunkért a kék sapkás, a belénk nevelt és kódolt programunk megszemélyesítője felelős. Ebben a kontextusban a piros szín jelenti a szabadon alakítható és megélhető valóságot, a kék pedig egy szürke, tradicionális klónként végigmásolt élet lehetőségét. A választás szabadsága vajon a szabadság választását eredményezi?