Miért több a rossz mint a jó?

Azon filozofálgattam mostanában, hogy vajon miért lehet az, hogy életünk során nagyságrendekkel több “rossz” dolog történik velünk, mint “jó”. Ezek a minősítések erősen idézőjelben értendők, hiszen sok esetben – talán az esetek jelentős részében – mi magunk ítéljük meg az adott történést és jelöljük meg jó-val, vagy rossz-szal.

jing_jang_by_azure_nerisSzületés előtt és közvetlenül a születés után még minden jó. Egyszerűek az igények, adottak a körülmények és feltételek – mind az anyaméhben, mind csecsemőként, az emlőhöz tapadva. Az első rossz dolgok kb. 2 évesen, az anyától való elváláskor jönnek, amikor elkezdődik a nevelés és minden irányból csak az ömlik a kis ember elméjébe.

Ekkor a világ elkezd materiálissá válni, az addig tapasztalt pozitív érzelmek közé már vegyül negatív is, pofonok a homokozóban, ordítás otthon a lepisilt szőnyeg, vagy az összerajzolt fal miatt, egyre többet hangzik el a mit szabad és mit nem. Elkezdődik a jó és a rossz definiálása, a szülők által már megtanult dogmák alapján. Pedig a szülők is voltak aprók, nekik is megvan az apró-kor emléke valahol mélyen a memóriájukban.

Elképzelhető, hogy az ekkor történő idomítás lesz a címben szereplő rossz és jó arányának befolyásolója, talán ezért mondják, hogy a szegénység és tudatlanság öröklődik. Az idomított emberke csak akkor tud kitörni a vágyai, gondolatai által befolyásolt, előre megírt sorsából, ha képes a dogmák egy részét lerúgni magáról és új dogmákkal helyettesíteni azokat.

Akinek folyamatosan azt mondják, hogy ő szegény, ostoba, gyenge, vagy úgy sem fog neki semmi sikerülni, az természetszerűen azonosul ezzel a kódolt életúttal és ennek megfelelően is viselkedik, ehhez szabja a vágyait és nem csoda, ha az élete önbeteljesítő jóslatként pontosan olyan lesz, mint ahogy definiálták számára. A börtönviselt, alkoholista ember gyereke is börtönviselt, alkoholista, drogos lesz, az orvos apa gyereke pedig nagy valószínűséggel szintén orvos lesz – egyszerűen a programjuk szerint működnek.

jing_jang_blueVisszatérve az eredeti felvetésre, vajon mi lehet az oka a rossz dolgok többségének és miért mondjuk a jó dolgokra, hogy szerencsénk volt? Mintha csak a rossz dolgok bekövetkezte lenne a természetes és a jó dolgok különleges, váratlan események lennének. Szerintem ez sehogy se stimmel a természet – beleértve az Univerzumot is egy nagyobb perspektívában, illetve a kvantumvilágot is egy kisebben – egyensúlyra való törekvésével.

Milyen egyensúly az, ami érvényes az atomokra, a bolygókra, az élővilágra, a természet körforgására, viszont nem érvényes az emberekre? Itt vagy a jó és a rossz személyes definíciójával van baj, vagy pedig valahol megvan a sok rossznak az ellentétes (anti-) párja, ami biztosítja az egyensúlyt – csak ezt nem vagyunk képesek megtapasztalni, vagy megérteni.

Számomra ez a megoldási irány túl bonyolultnak tűnik, inkább nézzük meg a kérdést egy másik aspektusból…

A magas hőmérsékletű szupravezetéssel kapcsolatban elért eredményiért 1973-ban fizikai Nobel díjjal kitüntetett Brian David Josephson professzor arra a következtetésre jut, hogy az élő szervezetek valószínűleg képesek hasznosítani a telepátia és a pszichokinézis képességeit, mivel az ilyen képességek nem ellenkeznek a kvantumfizika lehetőségeivel és jelentős evolúciós előnnyel járnak. Josephson szerint, bár a nem lokális kölcsönhatások a statisztikai átlagolás során általában kiegyenlítődnek, azonban léteznek a speciális humán képességekre vonatkozó olyan kísérletek, amelyek szerint ez a statisztikai kiegyenlítődés nem mindig következik be. A valóság két megközelítése (tudományos és élet központú) ui. ellentétes irányba vezet. A valóság tudományos leírása az egzakt formalizmust helyezi előtérbe, míg az élet központú megközelítés a mélyebb megértést preferálja és az élet célját keresi. … forrás

Márpedig a kvantum-térben a materiális világképpel rendelkező tudósaink szerint is van valami csoda eldugva, hiszen képesek voltak megépíteni az LHC-t (CERN) is, többek között azért, hogy a papíron levezetett összefüggéseket megpróbálják bizonyítani, vagy cáfolni!

Ha kiderül, hogy a kvantum-térben a gondolataink – pontosabban a belőlünk kiinduló, megfogalmazott és közvetíteni kívánt információt átvivő rezgések, hullámok – mégis el tudnak rugaszkodni az időtől és az idővel definiált képletekkel leírható jelenlegi valóságunktól, akkor a jó és a rossz gyorsan értelmét veszti. Hiszen ha gondolatainkkal – időtől és helytől függetlenül – képesek vagyunk közvetlen hatással lenni a történésekre, akkor a jó és a rossz számunkra pont ugyanaz, egy-egy történés eredménye, melyet mi magunk hoztunk létre! Így nem érvényes rá az egyensúly igénye, mert nincs köztük különbség, nincs szükség az egymáshoz való viszonyításra.

cute_baby_faceEbből viszont az következik, hogy a gyermekkori idomítás sokkal jelentősebb kérdés mind evolúciós, mind személyes aspektusból is, hiszen nem csak genetikailag “örököltetjük” utódainkat, hanem beléjük is programozzuk azt, hogy milyen világot teremtsenek maguk köré. A neveléssel megmondjuk nekik, hogy mit és hogyan gondoljanak, ezzel próbáljuk az életben maradásukat és későbbi szaporodásukat (fajfenntartás) elősegíteni. Ezzel párhuzamosan pedig megsemmisítjük az átjárójukat egy talán létező másik világhoz, mely sokkal inkább hasonlít a gyermekkorukban elképzelt és megélt mesés Univerzumhoz, mint ahhoz a túlságosan is valóságos, materiális, rossz dolgokkal teli valamihez, amiben élünk.

A két világ között csupán a jó és a rossz történések számában van különbség…

Távirányítós gyerek-póráz

Úgy 7-8 évvel ezelőtt agyaltam azon, hogy érdemes lenne kisgyermekes szülőknek az elrohanó, zabolájukat vesztő kölykök életének megmentésére valami megoldást találni.

Ezekben az esetekben általában a kétgyermekes anyukák idegrendszere van tesztelés alatt, mikor is az egyik kölyök jobbra rohan, a másik meg balra – lehetőleg mindkét irányban halálos veszélybe, száguldó autókkal teli úttest felé. Párommal is több esetben előfordult a dolog, onnan tudom, hogy létezik ez a probléma…

Nos, az én megoldásomban egy nyakláncot, vagy karkötőt kapna a gyerkőc a lakásból távozáskor, melyben egy nagy hangerejű, ijedtséget – és ezzel veszélyérzetet – keltő szerkezet lenne elrejtve. Ezt a szerkezetet távirányítással lehetne aktiválni, azaz mikor az anyuka ordítása – ami szintén kiválthatná az ilyenkor életmentő ijedtséget – már nem hallatszik el megfelelő hatással a halálra ítéltig, végső megoldásként megnyomna egy gombot. Vélhetőleg az esetek jelentős részében sikerülhetne néhány másodpercre lebénítani a menekülőt.

Ez a megoldás nem túl költséges, a megvalósítása sem túl nagy feladat, viszont biztos vagyok benne, hogy sok esetben hasznos lenne…

gyerek-nyaklanc.jpg gyerek-poraz.jpg