Újszülött tudat

Vajon hogyan érezheti magát a Tudat egy újszülött gyermek testében? Talán úgy mint az az egyszerű szerkezetlakatos aki egy Concorde utasszállító vezetőfülkéjében ébred másnaposan, húszezer méter magasan, hangsebességgel rohanva a világ körül.

X-PLANE9Körbetekint maga körül, csupa ismeretlen tárgy, fény és hang veszi körül. Ha kinyitja a szemét és kinéz az ablakon, végtelen fényesség kápráztatja el jobbról, fehér felhőket lát alant és még lejjebb a makett-szerű táj zöldjei, szürkéi és kékjei váltakoznak. Tudja, vonzza valami lefelé, oda, ahol elvileg a hozzá hasonló élőlények többsége van, de ilyen magasról ez számára hihetetlenül valótlannak tűnik.

Az első percekben képtelen bármire is összpontosítani, ez túl sok rendezetlen információ, ráadásul minden folyamatosan változik.

Keresnie kell egy biztos pontot, leül az egyik fotelba. Ezáltal a 360 fokból 180-at kizár a látómezőjéből, továbbá a lábát sem kell egyensúlyozásra használnia, egy méterrel közelebb került a mozgó fedélzethez. Egyszerűsödik a kép, de az előtte mozgó mutató-erdővel továbbra sem tud mit kezdeni. Csupa olyan adatot közölnek vele, amit nem ért, nem tudja ki és miért akarja ezeket vele közölni és annak sem látja értelmét amit ez az adat számszerűen jelent. Ragaszkodik a székéhez, kapaszkodik a karfába. Újabb biztos pontot keres, az ablakon kívül. Ott minden lassabban változik, pedig hangsebesség felett már egy puskagolyó sem tűnik olyan gyorsnak.

A szék adta stabilitás illúziója után most a változatlannak tűnő környezet, a táj illúziójába kapaszkodik. Ha nem lenne olyan másnapos, azt hinné magáról, hogy ő Munchausen báró, aki hajánál fogva emelte fel magát, majd egy ágyúgolyón lovagolva halad a célja felé. Azzal az apró különbséggel, hogy neki fogalma sincs arról, hogy mi a célja, itt ébredt fel ebben a száguldó, információt öntő kabinban és minden történik vele, anélkül, hogy bármit is tehetne ellene. A robotpilóta vezet helyette, ha kell kanyarodik, ha kell emelkedni, vagy süllyedni kezd.

Időbe telik, amíg megérti, hogy a sok műszer azért van, hogy a környezetéről, annak állapotáról tájékoztassa, a kormány és a vezérlő gombok azért, hogy változtathasson a helyzetén. De ehhez meg kell értenie azt, hogy a közvetlen környezete is ő maga, a számára most felfogható dualitásból egységet kell teremtenie azért, hogy később újra létrehozhassa a dualitást, de ekkor már a repülőgép és ő egy lesz – a kinti világ meg egy másik valami. Szorult helyzetében megteremti magának az ÉN illúzióját, hogy később ez az illúzió tarthassa rabságban.

Az újszülött Tudata – legyen az inkarnáció, vagy bármely ok miatt kapcsolatban az őt körülvevő Testtel – minden bizonnyal létezik, talán már a fogantatás pillanatában. Ha nem így van, akkor ki kell alakulnia valami hatására, de akkor is végig kell járnia az alkalmazkodás útját. A csöppség már pár naposan is mosolyog álmában, sokkal előbb és sokkal többször mint éber állapotban. Nem biztos hogy azért, mert többet van alvási mint ébrenléti állapotban, egyszerűen ilyenkor az általa vezetett repülőgép ablakain nem szűrődik be a fény és a műszerek sem mutatnak semmi fölöslegeset számára. Azért boldog, mert ebben az állapotban a teste nélkül is létezik, a bölcsek szerint ilyenkor az őt körülvevő, hozzá hasonló angyalokkal játszik…

Szerelemgyerek

A következő gondolatokat a ma esti esemény szülte, melyért hálás vagyok magunknak.
Nagy_Alma_Dalma
Ha valami természetesen jön létre, ha valaki meg akar születni, azt okkal teszi, ezt el kell fogadni. Ad egy új esélyt magának és mindenkinek aki körülötte van, akit mágnesként vonz, akinek a sorsát innentől kezdve befolyásolni fogja. Nem volt szükség általunk megfogalmazható és megérthető tervekre, mert a terv már réges-régen megszületett valahol. Valahol ott, ahol a ma délután beindított LHC keresi a valóság rezdüléseit.
Üdv itthon apróság!

Az ember életében vajon hány alkalom adódik arra, hogy a gyermekével életfogytig tartó jó viszonyt, valódi családi kapcsolatot alakítson ki?

Ha sikerül azt elérnem, hogy a gyermekeim az életük során adódó komoly problémáik esetén elsőként mindig hozzám forduljanak, akkor jól szerepeltem. Ha nem hozzám fognak fordulni, vagy gondolkoznak azon, hogy hozzám fordulhatnak-e, akkor valamit nagyon elrontottam és várni fogom az új esélyt arra, hogy kijavíthassam a hibámat. Mert a hibát itt csak én követhetem el…

Az első ilyen alkalom a gyermek megszületése, az azzal járó öröm és fájdalom, az ösztönös elfogadás, természetes öröm mindkét oldalon. Ez általában mindenkinek menni szokott, minden anyának a világ legszebb gyermeke adatik meg. Ebben az állapotban egy végtelenül erős vonzás alakul ki az anya és a gyermeke között, ilyen szoros kapcsolatra soha többé nem számíthatnak. Valahol itt kellene megfogalmazni a fenti kérdésre adandó választ, mert később az egyre bonyolultabbá váló kapcsolatrendszer miatt már nagyon nehéz lesz…

A következő alkalom a gyermek valódi öntudatra ébredése, mikor is rájön, hogy ő nem azonos az anyjával, egyedül van a világban, de vannak segítői. Talán ez lehet a második születése, érzelmileg sokkal nehezebb feldolgoznia, mint az fizikai születés okozta elválást. Ugyanis ebben az elválásban nincs elég érdekesség, újdonság ahhoz képest, hogy mit veszít el. Elveszíti a mesevilág egy nagy szeletét. Ilyenkor a család egysége komoly veszélybe kerül, még akkor is ha egy 3-4 éves gyermekről, mint veszélyforrásról van szó. A tapasztalatom szerint ezt a helyzetet majomszeretettel és végtelen türelemmel, a mesevilág újraélésével lehet kezelni.

Az óvodába és iskolába kerülő gyermeknek újabb elválást kell megélnie, itt már nem csak a lelki, hanem a fizikai távollétet is érzi, hiszen nap mint nap, az ébren töltött idejének nagy részét a szüleitől távol tölti. Ebben a helyzetben a szülő már sokkal nehezebben tud jól dönteni, hiszen egyrészről a társadalom szabályaira kell nevelnie a csemetét, másrészről meg foggal, körömmel ragaszkodik hozzá és nehezen viseli, hogy nélküle is boldogul ez az apró ember. Úgy gondolom, hogy ekkor nem a szülő, hanem a gyermek az, aki megoldja a helyzet adta problémát, otthon úgy viselkedik, ahogy az a szüleinek tetszik, az óvodában, iskolában pedig úgy, ahogy ott elvárja tőle a közösség. Ezt a kettős játékot a gyermekek jól viselik, a szülők már sokkal nehezebben. Megszületik a hazugság, a bizalmatlanság intézménye ott, ahol eddig ezeknek a fogalmaknak nem is volt értelmük.

A kamaszkor a következő veszélyzóna, ekkor a gyermek már önmagától is elválik, nem csak a szinapszisai variálják át a helyüket, hanem az egész értékrendje is a feje tetejére áll. A szülő-gyermek kapcsolatok nagy része itt fut zátonyra, ami a felgyorsult hormonális és a társadalmi változások ismeretében nem is tűnik különösnek. Pedig ez az stáció vizsga, vizsgázik a szülő és a gyermek is, emberségből, elfogadásból, feltétel nélküli szeretni tudásból.

A későbbiekben a szerelem lesz az utolsó csepp a pohárban, legyen az a gyermek szerelme egy – a szülő számára – idegen irányába, vagy éppenséggel a szülő szerelme egy a gyermeke számára idegen ember irányába. Ez a szerelem olyan erős vonzást jelent az új személy irányába, hogy képtelenség ellentartani neki, lehet trükkökkel csillapítani, de az elfogadás az egyetlen módja a túlélésének. A harag és megvetés első számú célpontja az idegen, de ez nem az idegenen csapódik le, ismét a kapcsolat romlása az eredmény. Minden egyes rossz, bántó szó, vagy gondolat egyre messzebbre löki a gyermeket a szülőtől.

Az érzelmi viharok lecsengése után következnek a lokalizációs problémák, a gyermek már nem csak napközben, hanem éjszaka, majd egy idő után minden nap távol van a szüleitől. Ez a gyermek számára nem jelent gondot, neki már saját élete van, de a szülő ilyenkor csak az üres szobákat, a kínzó csöndet érzi. Egy ideig magyarázgatja magának, hogy ennek így kellett történnie, aztán vagy elfogadja a helyzetet, vagy pedig – és sajnos ebből van a több példa – megbántottság, harag gyúl benne és szépen lassan felégeti az összes hidat, amin keresztül a gyermeke jó szívvel visszatérhetne hozzá. Pedig az elfogadás – mint a halál esetében is – egy pozitív, építő elem, semmiképpen sem visszavonulás, vagy megalázkodás. Talán nincs is más megoldás erre az esetre, mint a feltétel nélküli elfogadás, mely pozitív töltése okán újra szerethetővé teszi a szülőt a gyermek számára.

Az idő múlásával új szereplő kerül a játékba, a gyermek gyermeke. Itt azt gondolhatnánk, hogy a történet ugrik az első bekezdésre, de az valójában csak az egyik ága. Van neki egy másik, sokkal érdekesebb ága is, a nagyszülő viszonya az unokájához. A nagyszülő – aki néhány sorral feljebb még szülő volt – újra azt érzi, hogy neki lett gyermeke, talán azért, hogy mint új esélyt foghassa meg! Ez az apróság már egy családhoz tartozik és bónuszként kap még nagyszülőket is, akik igyekeznek neki megadni mindazt, amit a gyermeküknek nem tudtak, nem mertek, vagy nem akartak. Ebből a gyermekük mindössze annyit lát, hogy hoppá, ha velem is így viselkedtek volna, talán nem ilyen lenne a kapcsolatunk. Megerősíti benne azt a véleményét, hogy a szülei nem tettek meg mindent azért, hogy az ő egymáshoz való viszonyuk és ezáltal az életük íve jobb legyen. Ennek általában újabb szakítás lesz a következménye, nem olyan könnyű ezzel a lehetőséggel élni, mint ahogy az ember elsőre gondolná. Sajnos fogalmam sincs, hogy ezt az esetet miként lehetne jól kezelni, talán nincs is erre jó megoldás. Ugyan ez is egy új esély a kapcsolat javítására, de mielőtt megragadnánk, rendbe kell tenni a régi gondolatainkat, új gondolatokat érzéseket tenni a helyükre és új emberként ragadni meg az esélyt. Ha nem így teszünk, jön a papírforma szerinti eredmény…

Ezen események mind-mind egy különleges, sorsfordító időponthoz és történéshez tartoznak, az ember élete során igen sok ilyennel találkozik. A születés mellett a halál is ilyen, ezek ketten párban járnak. Minden halál valaminek a születését okozza és minden születés egy halált hoz magával. Szépen együtt, előítéletek nélkül.

Ebben a sok lehetőségben azt kell felismerni, hogy bármelyik fent említett pillanat – ugyanis ezek tényleg egy pillanatnyi döntés eredményei – egy-egy ÚJ esélyt tartogat, ha egy előzőt sikerült elbaltázni, hát tessék, ha elfogadod, kaphatsz egy újabb esélyt a boldogságra!

Háború lesz

Háború volt, van és lesz is. Része a társadalmak és az egyének fejlődésének, lerövidíti a szenvedés, a rabság éveit – azzal együtt, hogy a háború éveiben a szenvedés sokkal nagyobb, mint a lerövidített időszakban lenne.

Vári Juliánna: Fiú nagy barna szemekkelHa nem misztikus eseményként tekintünk a háborúra, akkor nem sokban különbözik a napi csatározásainktól, üzleti tevékenységünktől, pénzügyi világunktól. Ez az apró különbség viszont az egyén szempontjából rendkívül nagy, hiszen pont az ő és családja élete a háború ára.

Ha egy mégis egy kis misztikumot is keverek a valósághoz, azt hiszen meg tudom jósolni, hogy mikor lesz a következő háború a közvetlen közelünkben – méghozzá régen látott méretben és intenzitással. A háborúhoz ugyanis nem csak társadalmi körülmények, hanem résztvevők is kellenek.

Nem minden társadalom és nem minden egyén alkalmas a háborúra, ráadásul azt hiszem ez nem is elsősorban nevelés kérdése, inkább valami sokkal bonyolultabb, személyes, emberi, talán metafizikai szint.

Tehát a jóslatom a következő:

A háborút már nem az én korosztályom – nekünk addig és akkor lesz más teendőnk – fogja vívni, hanem a gyermekeink első generációja, pontosabban azok, akik most 10-12 évesek. Ők nagyjából 10-12 év múlva lesznek tömegesen hadra-foghatók, hadba-vihetők, azaz a háború valódi kitörésére 2018-2020 között fog sor kerülni.

Ezek szerint már ott ül valamelyik általános iskola leghátsó padjában az az embergyerek, aki meg fogja őket szólítani, akire hallgatni fognak – és ott ül egy másik emberke is, egy másik iskola legelső padjában akire szüksége lesz a másik oldalnak. Talán kettejük párharcának győztese lesz az akire vezetőként, messiásként várhat egy ország, vagy egy nemzet – jelen esetben a mi országunk és nemzetünk.

Ez a háború maximum 2-3 évig fog tartani – végigsöpörve Európán, Ázsián és Amerikán -, mialatt ebből a korosztályból rengetegen el fognak veszni, valójában ez a korosztály és az jóval idősebbek jelentős része áldozattá válik.

Az őket 2-4 évvel követő gyermekeinkre vár az új világrend megteremtése, ők már most nagyon más gyermekek, békések, békéltetők, nyugodtak – nekik kell túlélni.

Talán szorosan ide tartozik még egy gondolat arról, hogy kik és miért fognak háborúzni. Azt hiszem – nagyon leegyszerűsítve – az okosak és buták háborújára kell számítani, ahol nem elsősorban a vagyoni, helyi, vallási különbségek, hanem a tudásbeli (beleértve az IQ-t és a megszerzett tudást is) különbségek fogják megosztani a társadalmakat. Ez a megosztottság már most is érezhető és úgy gondolom nem is lehet befolyásolni, megállítani, hiszen ez nem az a szint, ahol a politika, vagy a tudomány a jelenlegi ismereteivel – vagy ismeretnek nevezett dogmáival – bármit tehetne. A jövő gyermek-katonái most még – jó esetben – a tanárok simogató keze alatt vannak, ezek a tanárok az elsők akik ezt a feszültséget érzik, pontosabban nekik kell érezniük elsőként. És sajnos ők lesznek azok akiket a jelen tehetetlenségéből adódó későbbi lelkiismeret furdalás is először érinteni fog.

Amit személy szerint tehetünk az az, hogy reménykedünk abban, hogy ez csak egy buta fikció, egy soha-be-nem-teljesülő jóslat!

Nincs harcom

Nincs harcomÍgy, a vihar előtt
Ahogy a csönd a melegbe dőlt
Vékony cérna, te vastag levegő
Fűtsd a szenderedőt

Majd, a vihar után
Ha felkel, nedves haja csupán
Csak a csöppek hűvös alakja szán
Rá percet nap nap után

És lesz majd hangja
Meg szoknyán fodra és pördül jobbra
Mosolyra fogja, arcán a gondja
De kacagva mondja;

Nem hallom, nem látom
Nem érzem, nem bánom
Nincs szívem, nincs arcom
Nincs hazám, nincs harcom
Van házam, van bárcám
Van kincsem, van párnám
Van ágyam és vágyam
Meg gyermekem, vártam!

Távirányítós gyerek-póráz

Úgy 7-8 évvel ezelőtt agyaltam azon, hogy érdemes lenne kisgyermekes szülőknek az elrohanó, zabolájukat vesztő kölykök életének megmentésére valami megoldást találni.

Ezekben az esetekben általában a kétgyermekes anyukák idegrendszere van tesztelés alatt, mikor is az egyik kölyök jobbra rohan, a másik meg balra – lehetőleg mindkét irányban halálos veszélybe, száguldó autókkal teli úttest felé. Párommal is több esetben előfordult a dolog, onnan tudom, hogy létezik ez a probléma…

Nos, az én megoldásomban egy nyakláncot, vagy karkötőt kapna a gyerkőc a lakásból távozáskor, melyben egy nagy hangerejű, ijedtséget – és ezzel veszélyérzetet – keltő szerkezet lenne elrejtve. Ezt a szerkezetet távirányítással lehetne aktiválni, azaz mikor az anyuka ordítása – ami szintén kiválthatná az ilyenkor életmentő ijedtséget – már nem hallatszik el megfelelő hatással a halálra ítéltig, végső megoldásként megnyomna egy gombot. Vélhetőleg az esetek jelentős részében sikerülhetne néhány másodpercre lebénítani a menekülőt.

Ez a megoldás nem túl költséges, a megvalósítása sem túl nagy feladat, viszont biztos vagyok benne, hogy sok esetben hasznos lenne…

gyerek-nyaklanc.jpg gyerek-poraz.jpg