Steve Jobs

Néhány nappal ezelőtt jutott eszembe néhány gondolat az élet végéről, talán nem véletlenül.

A szakmai portálok vezető híre ma nem egy-egy új, korszakalkotó technológia megjelenése, hanem egy korszak és egy technológia-alkotó eltávozása. Furcsa dolog ez, kevés olyan “kocka” van, akinek a haláláról címlapon emlékeznek meg. Steve Jobs-ról van szó, aki néhány száz évvel ezelőtt hadvezér lett volna és seregeivel országokat igázott volna le. Szerencsére a mai korban ezt máshogy is meg lehet tenni, országokat “igába” hajtani valami olyan dologgal, ami mellőzi az erőszakot és önként vállalt kapcsolatot jelent. Örülhetünk, hogy Mr. Jobs ebbe a korba született.

Azt hiszem, a saját országában – cégében – így is “hadvezér” volt, akinek voltak külső és belső “ellenségei” és “harcai” ezek ellen. Még akkor is ha ez a harc másféle fegyverekkel zajlott, kellettek ütközetek, hogy legyen győztes és vesztes. A buddhizmus és a hozzá tartozó filozófia és világkép nem a harcról szól, de fegyvert adott egy ember kezébe, melyet jól forgatva nagy győzelmeket tudott aratni. Ezeknek a győzelmeknek nap mint nap haszonélvezői vagyunk, most is ezen az alumínium borítású szerkezeten próbálom szavakba önteni amit gondolok. A fejlődés hadszínterének diadal-kapui ezek az eszközök, melyek mögött filozófia van. Nem csak technikai paraméterek, hanem valami olyan dolog is, ami megkülönbözteti őket a többitől.

Köszönjük.

Halálkultusz – élmény

Úgy gondolom, hogy amikor az ember meghal – értsük ez alatt most az általánosan elfogadott és értett definíciót – akkor valami jó dolog kell hogy történjen “vele”.

Mármint azzal, aki észleli a halált, a teste halálát. Azt hiszem mindenkinek van olyan élménye még életében, amikor elszakadt a testétől – ez az élmény azt hiszem semmiképpen nem nevezhető rossznak, sőt! Megtörténhet ez egy kritikus élethelyzetben, akár egy baleset során, mikor is az észlelt világ megváltozik, az ember nem a testének korlátaival érzékel, hanem valahogy máshogy. Az, hogy ennek milyen élettani magyarázata van, most teljesen lényegtelen, hiszen az élmény nem szorul magyarázatra.

Az elalvás-közeli illetve meditatív állapotokban hasonló a helyzet, a test-nélküliség állapota különleges, jó érzés. Milliók állítják maguknak elő ezt naponta különféle vegyi és növényi anyagok felhasználásával, vélhetőleg nem azért, hogy rossz legyen nekik. Ezek az állapotok szabadságot jelentenek, egy testi-fizikai észleléstől való elszabadulást. Rászabadíthatunk erre bármilyen inkvizíciót, az emberben az effajta élmény utáni vágy nem győzhető le, bár erőszakkal tompítható.

Nos, talán az is valóságos lehet, hogy a halálnak nevezett testi állapotváltozás is ilyen tapasztalás, melyben az élmény végtelen – vagy éppen nulla, de adott helyzetben e között a két érték között már nem lehet különbséget tenni – ideig tart. Ebben az esetben viszont az élmény résztvevőjét a legkevésbé sem kell sajnálnunk, vagy éppen aggódnunk érte. Gyászolni meg végkép nem, hiszen az ő által megtapasztalt élmény és az abban foglalt világ az, amire mi élők is csak vágyakozunk. Ennek az élménynek az időtartama pedig csak a mi világunkban lényeges, csak innen tűnhet rövidnek vagy hosszúnak. Az idő relatív fogalom. Az ébrenlét és az álom között is nagyságrenddel tér el az észlelése, megtörténhet ugyanez a halál állapotában is.

Egy, tíz, száz, vagy egy, száz, tízezer. Egy perc, vagy száz perc, egy perc, vagy tízezer perc. Esetleg végtelen. Talán nem is lényeges, hiszen ezek a számok csak az élve és ébren tapasztalók világában fontosak. Álmunkban már annyira nem, halálunk megélésének pillanatában pedig végképp lényegtelenné válhatnak. Elméletek, melyekhez hitre van szükség. Hinni pedig azért akarunk valamiben, hogy ne féljünk. Félelem nélkül talán nincs is szükség hitre.

Társadalmunk aktuális halálkultusza szerint egy kötelező szertartásba csomagolva kell a halott ember utolsó adóit beszedni az – adott hitvilághoz tartozó – egyház és a állam képviselői által. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a halott ember hozzátartozóit és ismerőseit szemlére “kötelezzük”, összegyűjtjük és látványos sajnálatra kötelezzük. A társadalomnak így adózik a halott ember, a örökösei által sajnálva, gyászolva és fekete könnyekbe bugyolálva. De miért így? A halott embert már nem kell sajnálni, hiszen erre semmi oka sincs az őt sajnáló embereknek. A gyászolók viszont saját magukat sajnálhatják, hiszen a halott embertől kaphattak volna még sok mindent, szerintük és a társadalom, az aktuális halálkultusz szerint. De ki tudja, ez olyan mint sajnálkozni egy meg-nem-született gyermek jövőjét illetően. Minden véges és minden változó – csak a folyamatos változás a biztos. Ennek elfogadása talán a legnehezebb feladat, pedig ha ezt megértjük sok mindent könnyebb lesz elfogadni és megérteni. A halál tényét és szükségszerűségét, illetve csöndben írom hozzá, hogy nagyszerűségét is.

Fontos lenne megérteni azt is, hogy az aktuális társadalom, vallás, halálkultusz is egy folyamatos változás egyik állomása. Kétezer évvel ezelőtt minden máshogy volt és kétezer – vagyis a felgyorsult változások miatt talán kétszáz – év múlva minden máshogy lesz. A jó és a rossz csak hit kérdése.

Korától ítélve

17511177.jpg

Most tudtad meg, hogy naponta öregszel,
Szüléd korától ítélve búcsúzni készül!
Tartalmas napjaid egy percre temesd el
Figyelj rá egy kicsit, hallhatod végül

Neki a távol-múlt gyermekded képei
Tapadnak nap mint nap világos emlékre
Neked meg a tegnap csillogó fényei
Rajzolnak árnyékot ősz szülő fejére

Más korban, más korhoz bújik a hangulat
Régmúltból hangokat nem hallasz, nem mutat
Neked csak a gyors jelen robogó vonata
Húz el most mellette, integess, pá Mama!