Boborján a legvéresebb vámpír

Sötét a színpad, néhány piros lézer fénye mint piros pötty jelenik meg csak a földön és a falakon. Csöndes hegedűszó a háttérben, furcsa zörejek, suhogás. Aztán fehér fénycsóva vetül a színpad bal oldalára, ahol copfba kötött hajjal áll Boborján, szájában olcsó műanyag vámpírfog és a kezében egy papír denevér.

– Jaj de félelmetes vagyok! – körülnéz, majd fel a mennyezet irányába és ott is ragad a tekintete pár másodpercre. Lassan lenéz a kezében tartott denevérre.
– Megfogtam egy szúnyogot, papírt akart enni.

A színpad jobb oldalán megjelenik Besenyő István, aki meglepetten néz Boborjánra.

– Boborján fiam, hát te meg mit fogsz itt tenni?
– Denevért fogok. Feketét.
– És miért fogdosod azt a szőrős, vak állatot, aki papír? Na meg mit tartasz a szájadban olyan fehéren, hogy ide világlik a szemed fehérjétől?
– Szemfogat. Hogy félelmetes legyek.
– Jaj. Csak nem vámpírrá változtál és valaki más lett az edződ? – Besenyőnek kikerekedik a szeme, kezében nincs kolbász, de ha lenne, bele is harapna gyorsan.
– Hát az úgy volt, hogy tegnap este, mikor sétáltam többek között a parkban egyedül, találkoztam a vámpírral és jól megharapott. De nem sírtam. Hanem csak néztem és vártam, hogy mi legyen. Mi lett.
– Mi lett Boborján? Mi lett a vámpírral, jóllakott belőled, aztán elment a koporsójába csöndben muzsikálni valami félelmeteset a fölötte lakónak? Tele hassal jól elaludt, aztán rémeseket álmodott, mint Margit, mikor káposztát töltött?
– Azt én nem tudom. Nekem denevér akadt a kezembe és itt állok a sötétben. Nem túl izgalmas itt állni, de meg vagyok harapva. Ezért nem tudok arrébb menni.
– Jaj Boborján, nagy bajban vagy! De itt jön a segítség, Besenyő V.M. István – azaz Besenyő Vámpír-Mentesítő István -, aki vagyok majd jól mentesítelek ettől a rémes állapottól. Azután meg újra edzésbe állunk, ismét te leszel a… Hoppá, hát már most is te vagy a… Na mi is Boborján? Mi is az amire kiedzettelek itt a tudtom nélkül, magadban?
– Hát mi? Megálló?
– Ejj, dehogy megálló. Mi az ami félelmetesebb mint a jeti? Mi az amiben a részed van most benne? Na mondjad már Boborján fiam, ne várakozzál!
– Pók.
– Igen, pókvámpír leszel. Méghozzá azok közül is a legvéresebb, aki hálót sző és felmászik a falon, aztán véres lenyomatokat hagy a kilógó fogával minden sarokban, ahonnan kiharapja a kisebb pókokat. Fujj de rémes. Tisztára mint valami régí színdarab.
– Jó. Akkor most már arrébb mehetek?
– Hát persze Boborján fiam, arrébb is, meg errébb is, ahova csak akarsz, föl meg le. Pom, pom.

Boborján elmosolyodik, leteszi maga mellé a földre a papír denevért és pár centit lép jobbra. Majd felveszi a denevért és ugyanúgy áll tovább, mint eddig.

Besenyő értetlenül nézi.

– Helyváltoztatás?
– Igen. Most csak ennyire.
– Azt hiszem, még nem vagy kész teljesen Boborján, megkezdjük a továbbfejlesztésedet. Ehhez a fejedbe ültetek valamit!

Besenyő elővesz egy kaktuszt, majd Boborján fejére teszi, a két copfja közé, középre. A háttérből Anti bácsi hangja csendül fel, erősen visszhangozva:
– Szúrópróba.
– Ejj öreg, maradjon már vesztegzár alatt! Itt komoly munka folyik, félelmet edzünk bele Boborjánba, hogy olyan legyen. Nem ám úgy Margitosan, hanem véresen és komolyan.

Boborján mozdulatlanul, faarccal tűri az ültetést, majd megkérdi:
– A fogamra kerül a tüske?

– Dehogy a fogadra, dehogy a fogadra – nem is tüske ez, hanem kaktusz. A kaktusz egy félelmetes növény, hegyes vámpírfogakkal. Kicsi és hegyes, olyan kicsi, hogy csak szabadszemtelenül látszik. Na ezek lesznek a jó fogak, érzed már, hogy erősödik benned a félelmetesség?
– Hát nem.
– Hát de, ha mondom! Mit gondolsz, ha belépne most ide a Margit és meglátna téged ilyen félelmetes állapotban, mint mondana?

Ebben a pillanatban belép Margit a színpadra, kezeit a szeme elé kapja és azt mondja:
– Jaj!

– Na látod Boborján. Ennyire félelmetes vagy! Hát nem megmondtam neked, hogy elültetem benned a félelmetességet? Már ki is hajtott, már virágzik is szerte a széjjel, a Margit is megláthassa.
– Igen? Akkor jó.
– De jó ám! Most kezdődik a tánc! Nekiindulunk a mozivászonnak, mi leszünk a rémisztgető Bélák a lugasban. Megjelenünk több kötetben, hogy az ilyen Margit-félék lefekvés előtt reszketve olvassanak minket. Aztán meg álmukban ijedezzenek, meg reggelre kialvatlankodjanak. De jó is lesz, mert a sok hírnévből majd házat veszünk és abban lakunk, jó sötétben minden éjjel.

Margit elveszi szeme elől a kezét és fejcsóválva mondja:
– Pityu! Hajmosáskor jajmilesz a kaktusszal, mert se a vizet se a zsírost. Boborján meg nem mozoghat, mert copfba szúrja hirtelen.
– Margit! Te miért oktalankodol bele a fenomenálisba, ahelyett, hogy véres kardot hoznál?

Margit kimegy, Anti bácsi hangja ismét felcsendül, síron túli minőségben:
– Kardhal.

A világ leghidegebb hóembere

A szín a színpad, függöny fel, egyszer csak bekapcsolódunk a történetbe, ahol is Boborján a maga egyedi stílusában áll, összeérő térdekkel és lelógó kezekkel. Mellette a meglepett ex-margit, aki most műsorvezető. Boborján belefog;

– … és a Besenyő Pista bácsi mondta, hogy én vagyok a világon a leg-e-hidegebb hóember.

– Nade Boborján, mindig maga az aki ilyen rendkívüli hír bejelentése után megjelenik? Mindig?

– Neeem, nem én, hanem a hideg. Annyira hideg jelenik meg mint a hóember. Bizony.

– Miből gondolja, hogy maga hóember és azok közül is a leghidegebb?

– Hááát, azt mondta a Besenyő Pista bácsi, hogy mikor edzünk, és nekem hidegnek kell lennem, akkor koncentráljak. Nagyon. Ettől.

– És ezt mi hogy higgyük el magának? Tapintással kell megbizonyosodni róla, vagy hőmérővel, vagy hogyan?

– Igen. Nem.

– Most igen, vagy nem?

– Neeeem.

– Tehát nem bizonyosodhatunk meg róla, hogy valóban maga a leghidegebb a világon.

– Igen. De.

– Ide figyeljen Boborján! Maga átveri a nézőket és engem is. Szerintem maga 36 fokos, nem hideg. Nem is hóember. Hogy került maga ide?

– Ide? Dehát én nem is vagyok itt. Majd érkezem. Nemsoká.

– Mikor fog megérkezni, csak hogy mi is tudjuk és fel tudjunk rá készülni?

– Hirtelen. Egyszercsak.

– Honnan fogjuk tudni, hogy megérkezett?

– Hát onnan, hogy hideg lesz. Mert koncentrálok.

– Ohh, értem. Maga egy olyan hóember, aki még nincs itt, de majd ha ideér hideg lesz, ebből tudjuk, hogy megérkezett.

– Neeem.

– Hát akkor hogyan? Kezdem elveszteni a fonalat ebben a történetben.

– Hirtelen. Ahogy a hóemberek szoktak. Hirtelen jön a sok hópihe, aztán leesik a földre. Összelapul a leeséstől, kicsit sír is. Ezért látszik a könnye ott. De nem baj, mert jönnek a sapkás gyerekek és rátaposnak. Aztán a talpukon behordják az előszobába és ronda latyak lesz belőle, szerteszét ott. Aztán Besenyő Pista bácsiéknál a Margit néni rájuk kiabál. Mert ő most nincs itt.

– Nincs itt. De hogy jön ez a hóemberséghez?

– Sehogy. Csak szokott kiabálni.

– Magával is szokott kiabálni, vagy csak a sapkás gyerekekkel?

– Nem. Mert velem nem szokott, ha Besenyő Pista bácsi edzést tart nem szokott. Hirtelen megjelenek és a latyak is.

– És a latyaknak mi köze van a maga ma esti fellépéséhez?

– Nem érti. Szerintem a műsorvezető bácsi nem okos. Nem bizony.

– Jó akkor okosítson meg Boborján, csak gyorsan, mert már vörösödik a fejem!

– Na. A latyak az folyadék. Vízből. Az meg hó, csak olyan ami már könnyezett.

– Értem, de mi köze ennek magához?

– Hóember.

– Oh, tehát azzal bizonyítja, hogy maga hóember, hogy bemegy valahova és latyakot hagy a cipője?

– Igeeen.

– Jó, hogy haladjunk, már csak azt kell bebizonyítania, hogy maga a leghidegebb – aztán haza is mehetek, hogy jól elverjem az asszonyt. Valahol le kell vezetnem a feszültséget, maga, maga Boborján egy életveszély.

– Pedig én vagyok a leghidegebb, azt mondta a Besenyő Pista bácsi. Elég ha koncentrálok, akkor megjelenek hirtelen és hideg leszek. Mint most is.

– Én nem érzem a hideget, most érezni kéne?

– Nem. Már nem. Az előbb volt a most.

– Kalap, kabát. Viszlát.

– …

p.s.: ja, ez egy hamisítvány, nem eredeti L’art pour L’art, hanem most így eszembe jutott, oszt leírtam. respect. :)