Írástudatlan istenségek?

Minap, egy érdekes könyvet olvasva merült fel bennem a kérdés, hogy a nagy vallások kiemelt alakjai, főszereplői miért nem írták le azt, amit át akartak adni az embereknek?

Mohamed “biztosan” nem volt írástudó, talán Jézus korában sem minden ács fia tudott írni, de Sziddhártha herceg szinte biztosan tudott, akkor miért nem vetette papírra, vagy kőre azt a néhány fontos mondatot, amit a tanításaiból le lehet szűrni? Ha ők maguk nem is tudtak, vagy nem akartak írni, biztosan találtak volna olyan embert, aki tudott, sőt egy írástudó találta volna meg őket, hiszen neki pont az volt a hivatása, hogy megörökítse a történelmet. Mindkét történet első publikációjára generációkat kellett várni. Olyan időkben, mikor folyamatos háborúk és járványok rövidítették meg a generációk életidejét és ezáltal az információk hordozóiét is.

Bizonyára a vallások mai szószólói jó magyarázatokkal bírnak erre az apró hiányosságra, de azt hiszem ez a magyarázat számomra mindenképpen sántítani fog. Képzeljünk el egy különleges, jóval az általános emberi szint fölötti értelemmel bíró személyt, aki számára a világ már teljesen más képet mutat, mint a megvilágosodása, a tudásának megszerzése előtt. Mindkét világképet ismeri, pontosan látja a különbséget. Képes rámutatni ezen különbségekre és az azokat okozó dolgokra is, sőt össze tudja foglalni mindenki számára érthető módon ezeket az információkat. Ennek tudatában elindul, hogy szóban – ami köztudottan a leghatékonyabb, de az információ pontossága és tartóssága tekintetében a leginkább veszélyeztetett – adja át a tudását nála sokkal képzetlenebb embereknek. Évekig járja az akkori világot és csak beszél, próbálja átadni a tudását, ahelyett, hogy leírná – hiszen emberfölötti tudással bír a történetek szerint -, belevésné egy hegy oldalára, öles betűkkel, vagy belevarázsolná a történetírók gondolataiban a mondanivalóját.

Képzeljük el Einsteint, ahogy a múlt század elején odamegy az utca emberéhez és elkezdi neki magyarázni a fotoelektromos hatást, vagy a későbbi relativitás elméleteit. Esetleg Dawint, ahogy bőszen, átélve a mondanivalóját, magyarázza a bigottan vallásos embereknek az élőlények isteni beavatkozás nélkül létrejött és működő evolúcióját – amit nem is mert megtenni sok-sok évig, csak a fióknak publikált, de publikált, mert a tudás az olyan, hogy publikáltatja magát. Bizonyára a két, vagy több generáció múlva ezek alapján, szóban átadott leírt információn alapuló elméletért, képletekért senki se kapott volna Nobel díjat…

Számomra nagyon nehéz azt elképzelni, hogy egy új világkép, egy mindent megváltoztató tudás megszületését bármelyik ember – még ha olyan különleges adottságokkal is ruházzák fel mint a fenti lényeket – is képes lenne úgy elrejteni a világ elől, hogy csak szóban adja át. Még az ősemberek is publikáltak, vadászatok képeit, állatok vonulását, ami annak idején legalább akkora jelentőséggel bírt, mint a későbbi naptárak megjelenítése, az egyiptomi piramisok, vagy korunk elektronikus információ-birodalma.

Csak az istenségek nem publikáltak?

Nem akarták kőbe vésetni azt a néhány mondatot, ami tanításuk képletét tartalmazza? Minden vallás, minden értékrend összefoglalható néhány mondatban, akár egy palatáblán is elfér. Bizonyára nem lesz mindenki számára érthető, de a Tudás publikálható, leírható, megörökíthető. Ha az arra hivatottak nem örökítették meg, annak sok oka lehet, de ez már dualizmushoz vezetne…

Talán fontosabb kérdés, hogy az utánuk jövők milyen céllal és milyen hivatkozási alappal vetették papírra a történeteket és mi alapján szűrték és rendszerezték az információkat. Nem tudományos értelemben, hanem elsősorban a cél alapján lehetne fontos ez a válasz. Bár, ha jobban belegondolok, egyáltalán nem is érdekel a válasz, mert az csak valami ügyefogyott teória lehet, ami annyit sem ér számomra mint a ma információnak nevezett hírfolyamok adta “tudás”.

Kellemes és Boldog

Így, az év végének közeledtével minden irányból záporoznak a Kellemes Ünnepeket és Boldog Karácsonyt promótáló levelek, üzenetek, kívánságok. Mint egy spam-kampányban, kívánunk és kívánunk, sok esetben azt se tudjuk hogy mit és azt sem, hogy pontosan kinek…

De mit is jelentenek ezek a mondatok, jelentenek-e egyáltalán valamit?

Kellemes Ünnepeket – hát ez így magában kicsit slendriánul hangzik, egyrészről az ünnephez tartozó többesszám, másrészről az ehhez tartozó kellemeskedés okán. Talán azt akarja jelenteni, hogy Érezd magad kellemesen az elkövetkező ünnepen.  De ez sem biztos.

Boldog Karácsonyt – ez sem gyenge felszólítás arra, hogy igenis tessék boldognak érezni magunkat a Karácsony időpontjában. Hirtelen boldoguljunk meg, ha már az év többi háromszáz-egynéhány napján sikerült boldogtalannak lenni.

Karácsonyi gyertyaMost úgy gondolom, hogy ezek a mondatok a keresztény ipar és a tömörített mondanivaló termékei, ha egy kicsit értelmezni kezdjük őket, nem szólnak semmiről. Talán annyit jelentenek és érnek, mint egy Jó napot, vagy egy Viszlát. Funkciójuk kimerül az ismerősök irányába meglendített üdvözletben – kicsit jobban belegondolva már ez a szó sem azt jelenti, amit a szótöve mondana -, valami olyasmiben, hogy tudom, létezel, ezennel megpingellek. Ha ugyanazt a sablont küldöd vissza, máris rendben az ICMP ECHO…

Ezzel együtt nálunk is szépen teltek az ünnep napjai, igyekeztünk egy kicsit többet figyelni egymásra – zenéltünk, olvastunk, játszottunk. Szegény Jézus, Mária és József gyermeke, akiről ennek az ünnepnek szólnia kellene bizonyára forogna a sírjában, ha megtudná mit adnak el nekünk az ő nevével. Vagy mosolyogna egyet, összekacsintana valamelyik buddhával, vagy jógival a környéken és azt mondaná: “Legalább ennyi időre sikerült ezeket a bárányokat visszaterelnünk az óljukba!”. Az ólon természetesen nem a falakkal körülvett területet, hanem a falak nélküli, pontosabban az ezeken a napokon leomló falaktól megszabaduló, az emberi kapcsolatokat előtérbe helyező teret értené…

Félek, hogy a harcos, hódító kereszténység – szinte az összes divízióját beleértve – közel sem arról szól, amiről az ünnepelt beszélhetett. Óriási, hideg kőtemplomokat építettek a nevében, teljes népeket irtottak ki és számtalan “szent” háborúhoz használták fel, mint motivációt – azzal együtt, hogy tudták, Jézus ezeket nem tűrte volna el. Királyuknak választották, de folyamatosan átverik, és ünnepeltetik mindenkivel, legyen az keresztény, vagy más vallású. Számomra semmi jó érzés nincs ezzel a viselkedéssel kapcsolatban, se kellemes se boldog. Hiába írunk valamit vastag könyvbe, fogalmazunk meg bonyolult módon, attól az még nem hitelesíti a hiteltelenséget. Ha Jézus valóban létezett, akkor nagyon nem figyel már arra, amit okozott a cselekedeteivel, pontosabban amit tettek a cselekedeteire hivatkozva, a nevében. Ha figyelne rá, szétcsapna közöttük, úgy “egyazisten” módján… Külső szemlélőként én úgy látom, hogy ezek a vallások elsősorban a kirekesztésről és nem a befogadásról, az elfogadásról szólnak. Nem a mosolyról és a szeretetről, hanem a komorságról és a haragról, a – pokoltól és az istentől való – félelemről. Talán ez alól csak a Karácsony, pontosabban a Szent este a kivétel, ekkor csak angyalok vannak, szó sincs félelemről… Ekkor még embergyermek a most született gyermek, még nincsenek papjai és követői.

A Karácsony a gyermekekről szól. Nekik még nagyon fontos, hogy jöjjön a Jézuska, hozzon is bármit. Nekik nem számít a szobába tuszkolt fenyőfa mérete, csak az, hogy legyen. Ez a spirituális élmény öröklődik, generációról generációra jön a Jézuska, létezik a várakozás, angyalokkal telik meg a levegő. Kár, hogy ezeket az angyalokat már csak a gyermekek látják, a felnőttek nagy része számára teher a mese megteremtése és a megélése is.

Az, hogy valami Kellemes, vagy Boldog, hogy valaki így érzi-e magát, felnőtt korban már nem ünneptől függ. Sokkal inkább saját magától, a gondolataitól, a világhoz való hozzáállásától. Ha az ember körülveszi magát olyan emberekkel, akik hozzáadnak és nem elvesznek az élményből, megszületik az ünnep. Bármikor, bárhol, kellemesen és boldogan.