Az álmom ára – ELSŐ NAP

Hosszabb szünet után folytattam ezt a könyvet, sorozat lett, sorozat lesz belőle… A könyvet – sajnos – kizárólag a Publio terjeszti elektronikus és nyomtatott formában is.

LouiSe: Az álmom ára - első nap - borító

Az Álmom ára – melynek első részét tartja most kezében az olvasó – egy nagyobb lélegzetű, filozofikus hangvételű sci-fi, ami a nem is olyan távoli jövőben, talán éppen a jelenben játszódik. A történet egy ébredéssel kezdődik, ahol a valóságosnak hitt világ szövete szálról-szálra foszladozik, majd egy éles reccsenéssel végleg szétszakad. A főszereplő énje folyamatos átalakuláson megy keresztül, olyan valósággal találkozik, melynek egyes részleteit már látta álmaiban. Azokban az álmokban, melyeket egy Álomgépnek nevezett szerkezet generált számára nap mint nap. Az Álomgép a jövő “televíziója”, ami nem csak képet és hangot, hanem az álmainkban ismert érzéseket, világokat is képes közvetíteni. A jelen kor társadalmának televíziós függősége eltörpül az Álomgép adta vízióktól való függés lehetősége mellett. Ez az élmény megfizethetetlen és sokak számára nem is megfizethető. A kérdés csupán annyi, hogy miért is létezik az Álomgép, mi a funkciója az emberiség túlélésében…

“A kutatók tették a dolgukat és néhány év alatt sikerült nekik egy teljes és az egyes emberek számára tökéletesen valódinak tűnő virtuális világot alkotni a valóságból. Mindezt köszönhetően az internetes naplók íróinak és a közöségi hálók százmilliónyi felhasználójának. Ők minden napjukról beszámoltak, fotók, videók milliárdjait tették közzé az életükről és kapcsolati hálót szőttek a világ köré. Az álmokban lejátszott filmek valóságtartalma és ezáltal valóságérzete minden azelőtti filmnél nagyobb, hiszen csak gépiesen válogatni kell a történetek közül. Nehéz volt felfognom, pedig értettem a szavakat, tudtam mi az a közösségi háló, hiszen én is használom, nap mint nap. Vannak ismerőseim, látom a fotóikat, tudom mikor mit csinálnak, ők is tudják rólam. De hogy ezeket az emlékeket nem én éltem meg? Hihetetlenül hangzott. Vagy igaza van a copfosnak és a lánynak, vagy nekem van igazam, mindkettőnknek nem lehet. Mindkét esetben bajban vagyok.”

Letöltés: iTunes Books

Update: milyen érdekes a világ, meg is jelent az első technológia fecske e témában: Miről akarsz álmodni?

Az álmom ára

Már jó ideje küzdök, egy regénybe próbálom beletuszkolni a gondolataimat, de valahogy nem akar jönni az ihlet mostanában.

Gondoltam, csinálok egy csavart – hátha ettől majd megmozdul valami – és nem a papírformát célzom meg elsőként, hanem virtuálisan lapozgatható verziót csinálok, szépen lassan frissítgetve az új fejezetekkel. Ez azt is jelenti természetesen, hogy ezek még nyersanyagok, azaz a végső korrektúra és lektoráció még várat magára.

Írni nem könnyű

Nemrégiben belefogtam egy regény (real-fiction stílusban, már ha létezik ilyen) megírásába, úgy gondoltam, hogy az ötlet is nagyon jó és az interpretálásával sincs probléma…

A húsz-harminc oldalnyi előzetest megmutattam pár ismerősnek, barátnak és igazolták, hogy érdemes foglalkoznom vele. Az írás ment is egy ideig, de egyszer csak elfogyott a muníció. No, nem az ötletek és az írnivaló, hanem az írástudás. Mikor ott ül a vállamon az ihlet áttetsző ruhában és diktál az ujjaimnak, nagyon megy az írás, de ha nincs itt, akkor nem is érdemes belefognom. Ez nem olyan mint az informatika, ahol ha van kedvem, ha nincs, akkor is tudok alkotni – még ha gyengébben is, de tudok.

Be kell ismernem magamnak, hogy írni még nem tudok egyedül…

Momo

Kovács Kriszta: Momo (részlet) Néhány nappal ezelőtt Werdy mester hívta fel a figyelmemet egy régi, 1973-ban megjelent könyvre, Michael Ende Momo című meseregényére. Mivel hiteles forrásból jött az infó, gyorsan be is szereztem a könyvet…

A hétvégén néhány nekifutásra végig is olvastam, mindenképpen érdemes volt rááldozni az értékes időt. A író és a magyar fordító is nagyon jó munkát végzett, a lassan negyven éves regény mintha a mai társadalomtól szólna. Érthető, megérthető és szerethető könyv, talán a nagyobb gyerekek is megértik majd. Bár szerintem ez a meseregény nem nekik szól, hanem a felnőtteknek igyekszik tükröt tartani melyben könnyen ráismerhetnek saját magukra és a körülöttük lógó orral élőkre.

A szürke urak egyelőre jó munkát végeznek, itt még nem született meg Momo és a teknősbéka sem írt semmi fontosat a páncéljára.

Az úr kicsit meghajolt az elnök felé, aztán folytatta: – A lány a barátaira van utalva. Szereti az idejét másoknak odaajándékozni.
Gondolkodjunk csak azon, mi lenne belőle, ha többé senki sincs, akivel
megoszthatná az idejét? Ha a lány önként nem akarja támogatni a tervünket, egyszerűen igénybe kellene vennünk a barátait.
Iratrendezőt húzott elő aktatáskájából, s lapozott benne.
– Mindenekelőtt bizonyos Utcaseprő Beppóról van szó meg bizonyos Idegenvezető Gigiről. Aztán van itt még egy hosszú lista azokról a gyerekekről, akik rendszeresen kijárnak hozzá. Látják, uraim, nem nagy ügy!
Egyszerűen elvonjuk tőle mindezeket a személyeket, úgy, hogy többé ne érhesse el őket. Akkor szegény kis Momo teljesen magára marad. Mit jelenthet akkor még számára az idő? Teher lesz neki, sőt átok! Előbb-utóbb majd elviselni sem tudja. S aztán, uraim, következünk mi, s diktáljuk a föltételeinket. Ezer év egy tizedmásodperc ellenében, hogy elvezet bennünket azon a bizonyos úton, csak hogy visszakapja a barátait.
A szürke urak, akik imént még olyan csüggedten ültek, fölvetették a fejüket. Pengevékony, diadalmas mosoly jelent meg ajkukon. Megtapsolták a szónokot, a zaj úgy visszhangzott a végtelen folyosókon, mellékfolyosókon, mintha kőlavina gördülne alá.

Elgondolkoztam azon, hogy ha a hetvenes évek közepén, annyi idősen mint ma vagyok a kezembe kerül a könyv, mit értettem volna belőle… Azt hiszem semmit, hisz akkor még volt idő, emlékszem, még akkor is volt ideje az embereknek, mikor már különbséget tudtam tenni a gyerekkor és a felnőttkor között. A vasfüggöny másik oldalán vélhetőleg más volt a helyzet, de itt azt hiszem nem sokan értették volna meg a történetet, nem volt meg hozzá a megtapasztalása annak, amit az utóbbi húsz évben sikerült megélnünk.

Számomra ez a könyv nem csak egy szép és a fontos dolgokra mesésen rámutató történet, hanem nagyon inspiráló dolog is lett. Tegnap este nekiálltam könyv formájában megírni egy régen a fejemben motoszkáló történetet, mely arra van ítélve, hogy sokan, nagyon sokan olvassák el… Nem kell rá sokat várni, ömlenek a betűk a virtuális papírra.

Problémám van, de mégis kinek?

Szinte állandóan azt halljuk mindenhonnan, hogy problémám, bajom van, nem tudom megoldani, minden összeesküdött ellenem és ráadásul mindenki hülye. Gőzerővel megy a problémagyártás és természetesen a hozzá tartozó elméletek, indokok és magyarázatok gyártása is.

Tegnap végeztem Ramés Sz. Balszékar, A JELENSÉGVILÁGON TÚL című könyvével, mely egy indiai ember, Srí Niszargadatta Mahárádzs 40 éven át hangoztatott gondolatait írja le. Valójában a könyv teljesen véletlenül – már amennyiben valaki hisz a véletlenekben – került a kezembe, ajándékba vettem, azt hittem könnyed olvasmány lesz. Hát nem az, nagyon nem az. Azt hiszem – azzal együtt, hogy a benne megfogalmazott gondolatok elférnek egy oldalon – az egyik legnehezebben felfogható és megérthető dolog amivel eddig találkoztam. Talán pontosan azért, mert a megértéséhez a megértéshez használt gondolatok között kell szétcsapni, azaz a meglévő tudás adta kereteket kell eltávolítani. Enélkül nem fog menni, nem a szavak mennyisége és minősége itt a lényeg…

Ahogy néhány hónappal ezelőtt Gribbin könyve alapján – kiegészítve még néhány hasznos, bár sokkal nehezebben emészthető olvasmánnyal – sikerült megérteni a kvantummechanika elvét és alapjait, ugyanaz a hideg futkosott a hátamon, mint mikor a fenti könyv derekára értem és elkezdtem megérteni a mondanivalóját. Azért kellett közel kétszáz oldalt elolvasnom belőle, mert próbáltam értelmezni a szavakat, a mondatok jelentését, nehéz volt, nehezebb mint képleteket megérteni, pedig egyszerűek – így utólag…

Természetesen – vajon miért is lenne ez természetellenes, azaz miért is írom ide ezt az előjelet? – nem teljesen értek egyet azzal amit Niszargadatta mond, ugyanis szerinte semmilyen ráhatásunk nincs arra, hogy milyen szerepet játszunk a globális színdarabban. Lehet, hogy nem értettem meg teljesen amit közölni szeretett volna, de úgy érzem, hogy pontosan az ő általa közölt elmélet jelenti a ráhatás szükségességét. A kérdésekre adott válaszaiban filozófiai úton levezeti a koppenhágai modellben definiált téziseket és állapotokat, a szuperpozíciótól kezdve az egységes kvantumtérig, persze nagyon más szavakkal. Definiálja az ember, vagy ahogy magunkat nevezzük az Én “newton-i” részét, illetve rámutat arra is, hogy létezik egy újabb szint, amelyre más szabályok érvényesek, illetve megpróbálja definiálni a két szint kapcsolatát is. Kísértetiesen emlékeztet a kvantumfizikai modellekre, ahogy kezdtem megérteni a mondanivalóját szinten mindennek lett neve is.

De egyelőre nem szeretnék bővebben írni, ismertetőt, vagy kedvcsinálót adni a könyvhöz, mert még túl friss az információ, még sokat kell rajta gondolkozni ahhoz, hogy interpretálni tudjam…

Visszatérve a címadó gondolatra, a könyvben szereplő, Bombay-i padlásszobájában üldögélő Mahárádzs alapvetően visszadobná a labdát, ha valaki azzal keresné meg, hogy “problémája van”… “Kinek is van problémája?” – ezen tessék elgondolkozni és válaszolni a kérdésre, hogy legyen értelme a válasz keresésének is. Az emberi testnek van problémája, vagy a gondolatok között van olyan amelyik sírdogál? Ha a gondolatok között van, akkor az még a newton-i szint, és szinte biztos az is, hogy ez a gondolat egy programozott, valaki (akár saját magunk, pontosabban saját gondolataink által kitalált), vagy valami által betanított, egy kőtáblába vésett és az agyunk belső falára felakasztott definíció. Azaz a problémát jelző gondolatot is mi hoztuk létre és azt szeretnénk, ha ezt valaki, vagy valami megoldaná nekünk. Amint képesek vagyunk felismerni azt, hogy a valódi “ÉN” (hasonlatosan a newton-i és a szubatomi fizika adta egységesen értelmezhető, de határozott elválasztó vonallal rendelkező rendszerhez) és a gondolataink által létrehozott ön- és világkép nem teljesen ugyanaz, nagyon léptünk előre a megértés irányába.

Ha sikerül kívülről ránézni arra a valamire (nagyon jó meglátásnak gondolom, hogy a valami és valaki kerüljön elválasztásra) amiről azt gondoljuk, hogy Én, érdekes képet fog mutatni. Van egy test, ami érzékelhető (van színe, alakja, íze, szaga, érzete) és teljesen egyedinek tűnik, gondoljunk csak az ujjlenyomatra, vagy a retinára. Vannak továbbá gondolataink, amelyek szintén egyedinek tűnnek, hiszen milliárdnyit termelünk belőle életünk során és azonosítjuk is magunkat vele, illetve a kommunikációnk is ezekből fakad, így mások is azonosíthatnak vele minket. Logikusan azt kell mondanunk, hogy mi ezek vagyunk, ez az Én-képünk. A társadalmunk is erre épül, a törvényeink is ezek határait jelölik ki, illetve a testet és a gondolatokat szankcionálják.

Ezt a test-gondolat egységet akkor teremtjük meg, amikor a gyermeknek nevet adunk és a tudtára hozzuk, hogy neki ez a neve és ő így néz ki. A programozás első fázisában a gyerek még első szám harmadik személyben beszél magáról, csak így tudja magában összehozni a mi erőszakos alakító tevékenységünket és a tudatában lejátszódó dolgokat. Azt szoktuk mondani, hogy a gyermekek fejében még nem válik szét a “valóság” és a “mesevilág”… Ha egy kicsit jobban belegondolunk, a két definíció pontosan fordítva van, amit mi valóságként tuszkolunk be az újszülött emberke elméjébe, agyának tárolóiba és összehasonlító rendszerébe az egy mesevilág, hiszen mesélünk neki a valóságról anélkül, hogy tudnánk mi az, anélkül, hogy ellenőriztük volna a mi fejünkbe programozott definíciók érvényességét. Az a mesevilág pedig, ami a gyermekek “tiszta”, programozás előtti, spontán megnyilvánulásokkal és reakciókkal feltöltött tudatában létezik bizonyára közelebb áll a valósághoz, mint azt képzelnénk. Az utódok programozásával klónokat hozunk létre, benne a testünk és a gondolataink, ezáltal a viselkedésünk másolataival.

Tehát az Én, az 98%-ban a külső valamik és valakik által belénk programozott gondolatok, és talán még 1% olyan gondolatok és viselkedés formák elegye, amit a mások által beleprogramozott adatokból analízis után létrehoztunk. (A maradék 1%-ot hagyjuk meg a nem-tudom kategóriának) Azaz ennek az Én-nek van problémája, és ez az Én várja azt el, hogy megoldódjon a problémája, megszabadulhasson valamitől, megszerezhessen valamit, azaz kielégíthesse valamilyen szükségletét. Azt a szükségletet, amit szintén beleprogramoztak, vagy beleprogramozott saját magába…

Tudni kell, hogy minden probléma, amelyet problémának érzünk azt mi alkottuk – legalábbis sajátunknak érezzük – így arra is megvan a lehetőségünk, hogy bármikor átalakítsuk. Tudományosan ezt pszichiátriának hívják, lehet belőle diplomát is szerezni, egyesek komolyan is veszik, sokan fizetnek is ezért a tevékenységért. Ez a tevékenység – hasonlóan a gyógyítás többi ágához – abból indul ki, hogy az ember túl gyenge ahhoz, hogy saját gondolatait uralni tudja, kell hozzá neki egy “isten”, vagy más hiteles entitás, aki ezt megteszi helyette, pontosabban megteteti vele.

De mit jelent a gondolatok feletti uralom? Ez a világon a legegyszerűbben – hiszen ott vagyunk a saját fejünkben azt gondolunk, amit akarunk – és egyben a legnehezebben megvalósítható tevékenység is egyben. Azért egyszerű, mert ha képesek vagyunk egy kétdimenziós, pontszerű állapotot egy harmadik dimenzióból szemlélni és rámutatni az állapotára, adhatunk neki térbeli kiterjedést, mozoghat immár föl és le is – ezáltal kiemeljük a saját környezetéből és eltávolítjuk a problémájától. Ez valójában azt jelenti, hogy a problémánkat “magunknak” mondjuk el és megpróbáljuk “nem magunk” megérteni – talán az a részünk, aki apró gyermek korunkban töltötte ki, alkotta meg az első gondolatainkat, még az programozás előtti időkben. Külső szemlélőként, ahogy más látná, magunk számára mégis hitelesen. Itt jön a végtelenül nehéz rész, hiszen a kétdimenziós, pontszerű valami – azaz a sok-sok éve programozott gondolataink alkotta tudatunk – számára a harmadik dimenzió – azaz egy spontán, egy nem-programozott gondolat, vagy tudati állapot – felfoghatatlan valami… De esetünkben a pontszerű részünknek ezt csak egyszer kell megértenie, ahogy megtanultunk egyszer biciklizni is, noha pontosan – tudatosan – tudtuk, hogy az a kétkerekű vasparipa feldől ha nem támasztja meg semmi. Ha egyszer megértette, képes lesz másodjára is…

És miért is olyan nagyon fontosak ezek a gondolatok? Mert MINDENT, minden jót és minden rosszat (sőt a jó és rossz definícióját is) gondolatok hoznak létre, minden tettet, minden kimondott szót megelőz egy gondolat! Lehet siránkozni a világ, a társadalom, az ország, vagy a család sorsán, de azt a sorsot is gondolatok hozták létre és kizárólag gondolatok képesek megváltoztatni is. Amíg azt gondolom, hogy van ellenségem addig én is ellenség vagyok, a saját gondolataim által teremtett ellenségem ellensége…

Shunryu Suzuki: A Zen Szellem, Az Örök Kezdők Szelleme

Egy ismerősöm kérésére néhány hete könyv (PDF, E-Book) formátumúra tördeltem – és kicsit javítottam a helyesíráson is benne – a Terebess által publikált Shunryu Suzuki anyagot… Hátha valakinek szintén erre van szüksége, ezennel megosztom.

Shunryu_Suzuki-A_zen_szellem_az_orok_kezdok_szellemeRendesen elolvasni még nem volt alkalmam, de azért feltűnt benne néhány érdekes gondolat:

Semmi rajtatok kívüli nem tud nehézségeket okozni nektek. Saját magatok hozzátok létre a hullámokat szellemetekben. Ha úgy hagyjátok szellemeteket, ahogy van, megnyugszik. Ez a szellem az, amit nagy szellemnek neveznek. Ha szellemetek valami rajta kívülivel áll kapcsolatban, akkor az kicsiny szellem, korlátozott szellem. Ha szellemetek nem valami mással van kapcsolatban, akkor szellemetek tevékenységében nincs dualista felfogás. Szellemetek tevékenységét csupán hullámainak fogjátok fel. A nagy szellem mindent magában tapasztal.

Értitek a különbséget a két szellem között? A mindent magába foglaló szellem és a valamivel kapcsolatban lévő szellem között? A kettő valójában ugyanaz, a felfogás az, ami különböző, és az élettel szembeni magatartásotok is felfogásotok szerint alakul különbözőképpen.

Az, hogy minden a szellemben foglaltatik benne, a szellem lényege. Ennek tapasztalása a vallásos érzület. Még ha keletkeznek is hullámok, szellemetek lényege tiszta, olyan tiszta, mint a hullámzó tiszta víz. A víznek valójában mindig vannak hullámai. A hullámok a víz gyakorlata. Víz nélküli hullámokról vagy hullámok nélküli vízről beszélni: tévedés. A víz és a hullám egy.

Egyénként élsz ezen a világon, de még mielőtt emberi lény alakjában jelensz meg, már itt vagy, mindig itt vagy. Mindig itt vagyunk. Értitek? Azt hiszed, hogy születésed előtt még nem voltál itt. De hogy lehet az, hogy megjelensz ezen a világon, ha nincs te? Mivel már vagy, megjelenhetsz a világban. Ugyanígy, az sem lehetséges, hogy eltűnjön olyasmi, ami nem létezik. Mivel van valami, el is tűnhet az a valami. Lehet, hogy azt hiszitek, hogy ha meghaltok, akkor megszűntök, s már nem léteztek többé. Ha eltűntök is, valami, ami létező, nem lehet nem-létező. Ez varázslat. Mi magunk semmilyen varázslattal sem bűvölhetjük meg a világot. A világ önmaga varázsa. Ha nézünk valamit, el tud tűnni szemünk elől, de ha nem igyekszünk meglátni, az a valami nem tud eltűnni. Mert figyelitek, megszűnhet, de ha senki se figyeli, hogyan szűnhet meg bármi is? Ha figyel valaki, megszökhetsz előle, de ha senki sem figyel, nem tudsz megszökni saját magad elől.

Letöltés: Shunryu Suzuki: A Zen Szellem, Az Örök Kezdők Szelleme

Tudattérkép

Múlt héten került a kezembe David R. Hawkins “ERŐ kontra erő” című könyve, aminek elolvasására az emberi Tudat és ezáltal a viselkedés kicsit jobb megértése inspirált.

Az utóbbi időben – ez az utóbbi éveket jelenti – egyre nagyobb hangsúlyt fektetek a megértésre, a tanulásra és a megfigyelésre. Elsősorban a saját viselkedésemet, reakcióimat és gondolataimat figyelem, ezeket a legegyszerűbb, hiszen minden pillanatban rendelkezésre állnak. Ezen túl, a megfigyelés és talán a megfigyelő objektivitása is ebben az esetben garantálható a legnagyobb mértékben – eltekintve az egész inerciarendszer alapvető szubjektivitásától, amit maga az elképzelt, programozott világ állít elő, pillanatról pillanatra.

Mivel nem vagyok járatos az alternatív tudományokban, a könyvben számomra sok olyan megállapítás jelenik meg, melyre első gondolatként azonnal rávágom, hogy ez áltudományos, szándékosan bonyolult módon megfogalmazott, fölösleges fizikai, kémiai tudományos hivatkozásokat tartalmazó mondatokkal próbál hitelesnek tűnni. Ezekkel nagyon óvatosan kell bánni, mert az olvasók egy részében az elvárt eredményt hozza – azaz hitelesnek érzi, mert nem érti -, de az olyanokban mint én inkább azt eredményezi, hogy gyorsan átlapozza a könyv ilyen oldalait, ezáltal talán fontos információkat is elveszítve.

Öt-hat évvel ezelőtt kaptam ajándékba egy könyvet, melyben Masaru Emoto víz-kristály fotói és az azokhoz tartozó magyarázatok szerepeltek, nos annál a könyvnél éreztem ugyanezt. Rendkívül érdekes gondolatokat tartalmaz, melyek elsősorban nem a fizika és kémia területén értékesek, hanem inkább filozófiai, világnézeti kérdéseket vetnek fel az emberben. Azzal, hogy megpróbáljuk a jelenkori tudomány köpönyege alá tolni az oda nem való dolgokat, nem tesszük hitelesebbé, inkább az ellenkezője érvényesül – bár ez erősen olvasó függő. Gondolom az UFÓ Magazin olvasótábora számára egy újabb “észlelés” akkor is fontos információ és gondolatébresztő, ha arról hamarosan kiderül, hogy ismét csak egy tréfás kedvű amatőr terméke. A lényeg a gondolaton van, amit ébreszt az esemény, akár csak egy jó film.

A fenti könyv által bennem felébresztett gondolat valahol a könyv első felében található Tudattérkép táblázatnál született meg. Onnantól a leírt szöveg már nem is nagyon érdekelt, sokkal inkább igyekeztem megérteni, behelyettesíteni a táblázatot a saját tapasztalataim alapján. Ennek az lett a következménye, hogy ki is egészítettem a két szélén, egy számomra nagyon fontos felfedezés eredményével, miszerint a tudatosságom – és ezáltal az életem feletti kontrollom – attól függ, mennyire engedem a bennem tárolt PROGRAMot felügyelet nélkül futni.

Tudattérkép - forrás: David R. Hawkins: ERŐ kontra erő

A PROGRAM az agyunkban lévő ROM tartalmának felel meg, pontosabban egy EPROM tárolónak, amibe a születésünk óta folyamatosan került bele a BIOS, kiegészítve az ösztönök adta kódot. Ez a BIOS igen nagyra tud hízni, hiszen az újszülött első mozdulatára már el is kezdődik a programozás a szülő részéről, elkezdi a saját BIOS-ában tárolt PROGRAM transzferét, bizonyára ösztönös módon, a túlélést biztosítandó az utód számára. Mire az újszülöttnek felébred a Tudata már ott van benne a program, mit szabad, mit nem, mi a jó, mi a rossz, ki kicsoda körülötte, mire milyen reakciót kell adnia.

A BIOS replikák létrehozására való. Nem jobb, vagy rosszabb, hanem ugyanolyan entitások létrehozására, lemásolására, ez a természetes klónozás. Ha madár vagyok, akkor az utódaimat megtanítom repülni, ha ember, akkor megtanítom túlélni egy társadalomban. Nem többet, remélhetőleg nem is kevesebbet, mindössze a túlélést tanítom meg neki, ugyanis a BIOS-ban ez van. Abban nincs boldogság, jó közérzet és szeretet, abban csak kód van, amit futtatni kell a társadalomban való szürke élethez.

Számtalan reakciónkban jelenik meg a szülőnk és az ő ugyanilyen reakciójában az ő szülei. Hívhatnánk tradíciónak is, hiszen a társadalom szempontjából ez egy pozitív klónozás, a parasztot ugyanúgy után kell gyártani, mint a gyári munkást és az orvosokat is. Az egyén szempontjából viszont azt jelenti, hogy a benne lévő SAJÁT TUDAT – ami valójában az Egyén maga lenne, ha tudna róla – fölött rendelkezik egy PROGRAM, melyet nem ő írt, neki úgy kéne jól éreznie magát, hogy nem ura a gondolatainak, az érzelmeinek és a reakcióinak sem. Ezáltal az egyéni felelősség is megkérdőjelezhető, hiszen a cigánygyerek, aki lopni jár a közértbe csak egy programot futtat, ami pontosan ezt csináltatja vele. Ugyanígy a parasztember számára is az apja által belé nevelt munka és beletörődés az élet. Egyikőjüknek sem kell gondolkozni azon, hogy mit tegyenek, amint felébrednek, máris fut a program, a testnek csak követni kell az utasításait.

Az én elképzelésem szerint a Tudatosság és a ROM-ban lévő kód patch-elése (azaz egy új kóddal való helyettesítése) között szoros összefüggés van. Ahogy megértem a gondolataimat, a reakcióimat és képes vagyok számomra is jóra cserélni őket, mindig teszek egy-egy apró lépést afelé, hogy ne csak egy klón legyek. Ez természetesen kockázatos tevékenység, hiszen ezek a belénk írt programok azért vannak, mert segíteni akarnak a túlélésben – viszont mikor ezek a programok készültek más reakciókra volt szükség mint ma. Az apró korrekciók akár tudattalanul is megtörténhetnek, de a tudatos korrekció mindig nagyon értékes.

Az ilyen korrekció azt jelenti, hogy képes vagyok felfogni a VALÓSÁGOT és ki merek lépni abból az előre megírt forgatókönyv által leforgatandó filmből, amiben nem akarok szerepelni…

A Titok

Sokat bolyongott, mire úgy ítéltetett, hogy szükséges és így elért ide is a titok…

thesecretEz a film (Rhonda Byrne: A Titok, The Secret) pontosan a Zeitgeist ellentéte – azaz a kilátástalan jelen megjelenítése, illetve az értékrend gyanánt működő vallások alaptételeinek cáfolása ütközik a megérthetővel és a reménnyel. A bonyolult összeesküvés-elmélet és annak fondorlatos megjelenései – több esetben kétséges magyarázatokkal – ütköznek meg az egyszerűséggel, azaz a van/nincs, igen/nem, vonzás/taszítás párosokkal. A hit – hinni akarás, hitre kényszerítés – ütközik az elfogadással, valami olyannak az elfogadásával, amihez nincs szükség hitre.

Másik aspektusból nézve egy garázsvideó és egy minden létező szuggesztív marketing elemet felvonultató profi film akar nekünk elmondani valamit, mindkét esetben olyan dolgot, ami megváltoztatja az életünket. Úgy tűnik ismét ilyen korszak van – emlékezzünk csak a 1988-92 körüli évekre, mikor megszaporodtak az UFO-észlelések, jöttek a jósok és kanálhajlítgatók, gyógyászok és gyógyítók szedték el a talajt-vesztett emberek utolsó forintjait – a valóságtól megriadva keressük a változás lehetőségeit. A piac meg termeli nekünk a lehetőségeket (termékeket), mindenkinek olyat amire szüksége van, olyat amiben magára ismer, olyat amit képes felfogni. Enélkül ugyanis nem veszi meg, nem fizet érte, nem lesz függője és csodavárója.

A filmben szereplő példákat, azok meseszerűségét be kell tudni a marketingesek stratégiájának, a széles néptömegek számára hiába írnák le kvantumfizikusok azt a képletet ami az emberi agy elektromos impulzusai által közvetített adatok mozgását szemlélteti, azok kölcsönhatásaival és átalakulásával egyetemben.

Valójában az egyszerű embereknek az EKG és a többi szerkezet működését sem kell érteni, oda kell menni a doktornénihez, aki ragaszt néhány tappancsot, a szerkezet meg rajzol ábrákat, attól függően, hogy éppen milyen aktivitás van a tappancsok alatt. Lesz valami eredmény, annak pedig lesz valami következménye – azaz a bennünk lévő elektromos impulzusokkal adatot viszünk át egy közegen (EKG készülék) keresztül egy másik emberbe (orvos) ami alapján ő hoz egy döntést, ami visszahat ránk (lehet beszedni a finom gyógyszereket). Talán a témához jobban kapcsolódnak a hazugságvizsgáló berendezések – ezt viszonylag ritkán van alkalmunk kipróbálni szerencsére – ott is komoly adatátvitel illetve következmény kapcsolatot lehet megfigyelni.

Ha egy kicsit lejjebb megyünk a méreteket tekintve (forrás):

A kvantummező (más megnevezéssel kvantumtér) ötlete már 1927-ben felmerült, az első igazi kvantum-mező elméletet azonban, nevezetesen a kvantum-elektrodinamikát csak az 1940-es évek folyamán dolgozták ki Richard P. Feynman és munkatársai.

Ennek alapgondolata az volt, hogy ha a fényrészecskék (fotonok) elektromágneses hullámcsomagok, akkor lehetséges, hogy az ide-oda röpködő rengeteg hullámcsomag elektromos és mágneses erőtere éppen úgy adódjon össze, hogy abból pl. stabil villamos erőtér alakulhat ki.

Ezen elmélet szerint két elektromos töltésű részecske közötti vonzást vagy taszítást úgy lehet értelmezni, hogy a részecskék kölcsönösen fotonokat lövöldöznek egymásra és ez idézi elő közöttük az erőhatást. Elektronok esetében azonban a fotonok kibocsátásához akkora energia kellene, amekkorával az elektron nem rendelkezik.

A probléma megoldását itt is Heisenberg határozatlansági tétele kínálja, ugyanis az energia és az idő komplementer mennyiségek, és ezért nagyon rövid időtartamhoz jelentős mértékű energiaszint ingadozás tartozik. Ha tehát az energiaszint pozitív kilengésekor az elektron kilök egy olyan fotont, amelyet a megengedett rövid időn belül vissza is kap, akkor ez az effektus is működhet. …

Nem hiszem, hogy ítéletet kéne mondanom itt és most ezekről a termékekről, hiszen még nincsenek eredményei a használatuknak. Hinni pedig kell valamiben, főleg azokban a korszakokban mikor nincs mit bevennünk, vagy nem merünk bevenni semmit a valóság ellen.

Mivel ez itt egy személyes napló lenne azért csak leírom – leginkább magamnak, hogy vissza tudjam olvasni majd sok-sok év múlva -, hogy mire jutottam a film megnézése közben és után. Mindössze arra, hogy legalább 10 éve ezt csinálom, azaz pontosan tudom, hogy mit akarok, pontosan megfogalmazom hogy mit fogok elérni, nem engedek beleszólást az irányba amit kijelöltem magamnak és az esetek jelentős részében a végeredmény megegyezik az elvárásaimmal. Akik dolgoztak/éltek velem az utóbbi években ezt pontosan tudják, ismerik a lehetetlennek minősített céljaimat és talán azt is elismerik ami a célok elérését illeti.

Persze a filmmel ellentétben nekem nem zöldhasúak és az azokon szereplő sokszámjegyű összegek a céljaim, hanem olyan célok, amelyek elérésével magamat tudom megteremteni. Akinek nem adatik meg orvos, ügyvéd, igazgató apuka annak nincs átadott útvonal amit bejárhat, nincs átadható klientúra amit felhasználhat, egyszerűen van egy örökített sejtállománya, illetve az ahhoz tartozó elektromos impulzusok, ebből kell létrehozni egy új egzisztenciát.

Sorolhatnék 10-20 konkrét végeredményt a fenti ismeret használatával kapcsolatban, de ez a lista nem a publikus területre tartozik. Nem hiszem, hogy az én példám bárkit is megerősítene, vagy éppen eltántorítana a témától, akinél úgy gondolom, hogy szüksége/szükségünk van a használatára, ott tervszerűen, agresszívan alkalmazni is fogom… :)

Amit egyszer a fejembe veszek, annak létre kell jönnie, meg kell valósulnia! (C) LouiSe 1998

p.s.: Egy dolog mindenesetre biztos, senki nem veszít semmit, ha megnézi ezt a filmet, feltéve ha képes megérteni a mondanivalóját. Nem mond mást, mint a hinduk, vagy a buddhisták évezredek óta, azt szeretné közölni, hogy amit valóságnak hiszünk az csak egy illúzió. Minden szín, szag, íz, hang és forma az agyunkban jön létre, ahogy az érzések és gondolatok is. Egyik pillanatban szeretünk valakit, vagy valamit, a másikban már gyűlöljük, minden attól függ, hogy mit akarunk. Azt hiszem kis hazánkban rengeteg emberre ráférne egy kis meditáció, elbeszélgetés önmagával. Önsajnálat helyett jó lenne elfogadni, hogy minden azért történik velünk, mert így akartuk – akár tudjuk, akár nem. A világ dolgaihoz – ezáltal a velünk történő dolgokhoz – való negatív hozzáállás a sikertelenségünk és boldogtalanságunk oka és kulcsa. Próbáljuk meg pozitívan… Csodák fognak történni.

Témába vágó linkek:
Hasonló írások tőlem
Dr. Héjjas István: A kvantummechanika kialakulása…
Dr. Héjjas István: Anyag, energia, információ
Ziona
Vágyvideó
ahogyérzed.hu
Fodor Sándor
Angyali titok
Álomkereső
Mi a szösz a Vonzás Törvénye?
Crescendo
Hitetlenség ereje -a titok
A Titok – The secret
Titkolózzunk
Légy képes örülni!
Pieces of my life
Louise L. Hay: Éld az életed!
Volák Szilvia: A Titok – egy film és könyv hatásának antropológiai elemzése