Bizonytalan valóság

A barlanglakó ősember szerint vajon a körülötte lévő, az általa észlelt világ mennyire lehetett valóságos? Mennyire különbözött attól, amit álmában képzelt, egyáltalán az álma és az ébrenléte között tudott-e, akart-e különbséget tenni?

brainMa azt hisszük, tudományosan úgy gondoljuk, hogy tudunk különbséget tenni a valóság és a képzelet, képzelgés, hallucináció között. Azaz biztosak vagyunk benne, hogy az agyunk által vetített színes-szagos élőképről minden esetben meg tudjuk mondani – ugyanazzal az aggyal értékelve, ami éppen a képet vetíti -, hogy az valódi, vagy valótlan-e. Erre egyrészt gyógyító, másrészt kábító iparágak épülnek, mindkettő komoly praxissal és hatékonysággal.

Tegyük fel – elfogadva a tudomány aktuális álláspontját ebben az ügyben -, hogy az észleléshez használt receptoraink valami egységes, kémiai képletekkel leírható módon továbbítják az információkat az agyunkig, ami szintén kémiai és fizikai képletekkel leírható módon dolgozza fel azt. Az eredményeket tárolja – szintén elektrokémiai úton – és összeveti a már tárolt adatokkal, majd az analízis eredményét szintén tárolja. Eddig jól követhető a folyamat, az érdekesség innen kezdődik…

Hol van ebben a rendszerben az a vetítővászon, amin a tudatunk nézi a fent említett élőképet?

Egyáltalán a Tudat nézi-e, vagy éppen fordítva van, az agy és a hozzá kapcsolódó észlelőszervek szereznek tudomást a tudatról, azaz nem a fény jut el a szembe, hanem a szemből nyúlik ki egy sugár és ez vonzza magához azt a képet, amit végül is maga a receptor észlel?

Évszázadokon át fennmaradt az az elképzelés, mely szerint a látás folyamata során valami kiáramlik a szemből. Platón, aki Kr. e. 428 és 347 között élt, a belső és a külső fény menyegzőjéről írt. Eukleidész, aki Kr. e. 330 körül született és Kr. e. 260 körül halt meg, egyebek között a látás működésének sebességén töprengett. Rámutatott, hogy ha becsukjuk, majd ismét kinyitjuk a szemünket, akkor a nagyon távoli csillagok is azonnal megjelennek a szemünk előtt, bár a látás hatásának el kellett jutnia a szemünktől a csillagokig és vissza, ahhoz, hogy megpillanthassuk a csillagokat. – John Gribbin: Schrödinger kiscicái és a valóság keresése

human mind and quantum spaceVéleményem szerint minden attól függ, hogy a Tudat – már ha van ilyen entitás valójában, azaz definiálható-e a materiális, elektrokémiai szinten – hol helyezkedik el. Ha a newtoni fizika érvényes rá, akkor meg kell találni az agyban valahol, sőt reprodukálni is lehet, ahogy minden kémiai vagy fizikai elemet. Ha viszont nem a newtoni fizika, hanem a szubatomi – esetleg egyidejűleg mindkettő, ami most még biztosan nem elfogadható – azaz a kvantumfizika érvényes rá, akkor számára a sejtekből álló agy, saját pozíciójának, pozícióinak, vagy éppen szuperpozíciójának szempontjából maximum egy részhalmaz lehet. Az egyik – vastag – interfésze belelóg a fizikai testbe, a másik – vékony – interfésze pedig a fénysebességgel száguldozó és hullámzó, részecskék közötti szinten lebeg.

Ezt a lebegést a jelenlegi kvantummechanikai modellek szerint térbeli helytől és időtől függetlenül teheti, egy határtalan és a klasszikus gondolkodással igen nehezen felfogható, energiából álló rendszer részeként. Az információt – intuíció, érzés, gondolat – létrehozó trigger is származhat ebből a közegből, illetve a testi szintről is kerülhet át ebbe a térbe információ. Az érdekes kérdés az az egészben, hogy egy kvantumszinten létrejövő információ és egy klasszikus fizikai szinten tapasztalt, feldolgozott információ között hogyan lehet bármiféle kapcsolatot is létrehozni? Hacsak nem pontosan az a célja ennek a kapcsolatnak, hogy információ-átadás, tanulás történjen…

Elég sokáig volt a Föld lapos – beleértve egyes teremtés elméletek faramuciságát is, ami elsősorban az Univerzum, bolygónk és a rajta fellelt élőlények korával kapcsolatos problematikában csúcsosodott ki – ahhoz, hogy a tudományos – sok esetben dogmatikus – elképzeléseket kétségekkel fogadjuk, főleg ha olyan területekről van szó, amelyre csak nemrégiben merészkedtek be a tudósok.

Ha elvonatkoztatunk a tudománytól és a társadalmi változásokat nézzük az utóbbi évszázadokban, előfordult már keresztény diktatúra, feudális diktatúra, fasiszta diktatúra, kommunista diktatúra, a jelenlegi periódusban egy kapitalista diktatúra működik, amit vélhetőleg valami katonai és vallásos diktatúra fog követni. Az előbbiekben és az utóbbiakban az a közös, hogy a termelőket (azaz a hierarchia legalján állókat) mindig valami jutalommal kecsegtetik, ami vagy túlvilági, vagy evilági lesz – a lényeg, hogy lesz. Egyszer majd, ha jól termel, ha jól hisz, ha jól adakozik és jól elvegyül, akkor lesz. Különben a jutalom ellentétével kell számolnia, ami lehetőleg elég nagy félelmet kelt benne ahhoz, hogy ne akarja.

Számomra a fő kérdés jelenleg az, hogy a társadalom működéséből adódó valóságfestés, azaz a fizikai és tudati szinten észlelt dolgok valósággá transzformálása miként hat vissza magára a társadalomra és ezáltal az azt alkotó egyénekre. Rendkívüli ütemben gyorsuló folyamatokról van szó, már nincs idő arra, hogy emberöltők teljenek el egy-egy társadalmi rendben. A társadalom – annak értékrendje, kommunikációja, marketingje – által létrehozott valóság és az abból létrejövő tudatos emberi – megszerzendő javak utáni – vágyak visszahatnak a közegre, amiben a társadalom létezik. A nagyobb, pontosabban megfogalmazott vágyak, melyek egyidejűleg sok-sok tudatban jönnek létre, óriási hullámokat keltenek a kvantumtérben, majd ezek a hullámok újakat és újakat, ami végül megszüli a vágy teljesítéséhez szükséges gondolatokat, azaz létrejön annak tárgya.

Valakiben megfogalmazódott a tömegpusztító fegyverek utáni vágy, így több tudósban is létrejött az ennek megvalósításához szükséges gondolat. Ahogy gyorsul a tudományos fejlődés üteme, úgy szaporodnak a vágyak és a célok és úgy nő az ehhez szükséges tudományos, az emberi tudatban gyökerező kapacitás is. Ez egy láncreakció, ahol a maghasadás már akkor megtörtént, amikor az első tudat beleköltözött az első élőlénybe…

Túlélni, vagy megélni

Alapvető kérdés… A napjainkat vajon túlélni, vagy megélni érdemes?

Nagyrészt túlélni, ha Darwin szerint működünk – de ez hazardírozás. Szerencsejáték a környezetünkkel, azzal, hogy miként érezzük magunkat. Az egyszerűbb választás a túlélés, a bonyolultabb és kockázatosabb a megélés. Főleg nehéz az alternatívák között váltani, ha az örökölt lelki és fizikai működésünk során is a túlélésre rendezkedünk be, megkapva és megteremtve az ehhez szükséges összes technológiát. Egy determinisztikus mechanizmusban…

Megélni a napokat nem könnyű, részt kell venni bennük, nem sodródni, hanem sodorni és hullámokat kelteni, melyek elérnek másokat és visszaverődnek. Gondolni, alkotni és publikálni, majd visszajelzéseket kapni – emberektől. Nem gépektől és nem rendszerektől, nem dogmáktól és sémáktól. A gépeket és a bonyolult rendszereket azért csináltuk, azért gyártjuk, hogy távol tartson a valóságtól, ami veszélyes, hideg, büdös és kiszámíthatatlan. A megélés felelősséggel és kockázatokkal jár, könnyű falnak menni és könnyű átjutni is rajta. Talán valahogy úgy mint a kvantumfizikában az a kósza részecske – vagy éppen hullám, ha úgy hozza a sorsa -, ami átmegy akkor is, ha nem megy át, ha azt adja neki a valószínűség az állapot.

Az alagút effektus
Az un. alagút effektus azt jelenti, hogy egy részecske bizonyos valószínűséggel képes átmenni egy olyan potenciálgáton, azaz „falon”, amelyhez pedig nincs elegendő energiája. Olyan ez, mintha egy autó „véletlenül” keresztül gurulna a garázs falán, anélkül, hogy akár a falban, akár a kocsiban bármiféle sérülés keletkezne. A részecske áthatolása azonban véletlenszerű, és e véletlen valószínűsége függ a részecske energiájától, valamint a fal szélességétől és potenciálszintjétől. Maga az „áthatolás” pedig úgy zajlik le, hogy a részecske mintegy „eltűnik” a fal innenső oldalán és „megjelenik” a túlsó oldalon.

Ahogy ásom bele magam a kvantumfizika megismerésébe, egyre inkább látom a benne rejlő filozófiát, ami talán fontosabb mint a matematikai részek. A matematika túl Darwin-i, vagy Newton-i, a filozófia ezeket évezredekkel megelőzte és évezredekkel a feledésük után is jelen lesz. Ahogy a mi Neumann Jánosunknak – aki kora egyik legjobb matematikusa volt – is sikerült 1932-ben egy matematikai bakival 30 évre bebetonozni Bohr elméletét, szemben Louis De Broglie rejtett változós elméletével, úgy a mostani matematikánk is magában hordozza a “bizonyított” tévedés kockázatát, főleg ha valaki olyan publikálja, akinek a szavát nem szokás megkérdőjelezni. Néha az is baj, ha valami túlságosan egzakt, viszont megnyugtató, hogy minden késleltetés ellenére a vezérhullám meghatározza a tudományos felfedezések útját is.

Valami ilyesfélét érezhetnek a megtérő, vallásos emberek, vagy ilyesmit érezhetett Neo a Mátrixban (esetleg az Úristen, mikor a menny.hu-ban rákérdeztek, hogy vajon ő lenne-e a Dzsediből az Onedin-Kenedi), mikor szembesült az új valósággal, amitől eddig egy dimenzió választotta el. Niels Bohr – aki fizikai Nobel díjat kapott az atomi sugárzás vizsgálatával kapcsolatos munkájáért – szerint azért nem okozott eddig jelentős változást az emberek világnézetében a kvantum-világ működésével kapcsolatos történések ismerete, mert egyszerűen nem értették meg miről van szó. Ebben nincs is kivetni való, hiszen egy vallás megértése – még ha a hit meg is van az emberben a neveltetése okán – sem egyszerű feladat…

Más aspektusból nézve…

audrey-tautou-27Nagyon szeretem a francia filmeket, szinte kivétel nélkül. Mindben van egy ronda – és a nők számára mégis vonzó – férfi és egy gyönyörű, vagy legalábbis nagyon érdekes nő és mindből sugárzik a napok, az élet megélése, élvezete. Valahogy úgy kéne élni, mint ezeken a filmeken. Szikrázva, koszosan, felemás cipőben, sokszor pofára esve és mégis valóságosan. Ha a filmvászon egy mesevilág, akkor is így gondolom.

Utálom az amerikai filmeket – néhány kivételtől eltekintve – mert azokban szépek a férfiak és unalmasak a nők. A történetek sablonosak, a dialógusok és a vége is egyszerűen kiszámítható, gondolattalan élményre szakosodott “szórakoztatás” a széles, gondolattalan népnek. Mégis azt sugallja nekünk az összes reklám és média, hogy így kellene élnünk, kiszámíthatóan, hazug és mű világban.

Ha van a kultúrák – akár az európai és az amerikai, vagy a magyar és az európai – között különbség az itt nagyon érződik, folyjon bármilyen erőszakos átalakítás is, az létrehozza és megvalósítja a saját ellenségét és elpusztítóját.

Az elektromágneses hullám és a nem létező idő

Ma egy nagyon érdekes gondolatra bukkantam John Gribbin 1996-ban megjelent, Schrödinger kiscicái és a valóság keresése (Schrödinger’s Kittens and the Search for Reality. Back Bay Books. ISBN 0-316-32819-7) című, letehetetlenül olvasmányos könyvében:

Gribbin - Schrödinger kiscicái és a valóság keresése

A Föld légkörét az úgynevezett kozmikus sugárzás formájában szakadatlanul bombázzák különféle elemi részecskék a világűrből. Amikor ezek a részecskék kölcsönhatásba lépnek a felső légkör atomjaival, gyakran keltik más részecskék, az úgynevezett müonok záporát. Ezek a müonok nagyon rövid élettartamúak. Müonként csak néhány mikroszekundumig léteznek, ezután más részecskékké bomlanak el. Bár a fényéhez képest számottevő sebességgel mozognak, mégsem élnek elegendő ideig ahhoz, hogy az időről alkotott hétköznapi fogalmaink szerint átjussanak a légkörön és elérjék a Föld felszínét. Ennek ellenére a részecskefizikusok a keletkező müonok legtöbbjét a Föld felszínén is érzékelni tudják. Az ellentmondás magyarázata egyszerű: minthogy ezek a müonok a Földhöz képest rendkívül gyorsan száguldanak, számukra az idő lelassul. Pontosabban szólva a speciális relativitáselmélet szerint a müonok élettartama a 9-szeresére nő a mi óráink szerint mért időben, ahhoz képest, mintha nyugalomban lennének.

Emlékezzünk azonban vissza arra, amit korábban mondtunk: a speciális relativitáselmélet megengedi, hogy a müonok nyugvónak tartsák önmagukat. Saját vonatkoztatási rendszerükben viszont minden bizonnyal el kellene bomlaniuk, még mielőtt elérik a felszínt.

Nos, egyáltalán nem! Ha a müonokat nyugalomban lévőnek tekintjük (azaz hozzájuk rögzítjük vonatkoztatási rendszerünket), akkor a Föld a müonok felé rohan, méghozzá a fénysebesség számottevő hányadával. Ennek következtében természetesen a Föld összezsugorodik, legalábbis a müonok szempontjából nézve, méghozzá a Lorentz-transzformáció (A Lorentz-transzformáció egy-egyértelmű megfeleltetést teremt egy pontszerű esemény két inerciarendszerben mért helykoordinátái és időadatai között. Hendrik Antoon Lorentz írta le 1904-ben.) által előírt mértékben. Minthogy a szóban forgó sebesség ugyanakkora, és mivel az egyenletekben a tér és az idő szimmetrikusan jelenik meg, az összehúzódás mértéke pontosan ugyanakkora lesz, mint az idődilatációé volt az előző esetben – vagyis kilencszeres. Mivel az egyenletekben a tér és az idő előjele ellentétes egymással, a Föld légköre 9-ed részére zsugorodik. A müonok szempontjából tehát csak 9-szer kisebb távolságot kell megtenni ahhoz, hogy elbomlásuk előtt leérkezzenek a Föld felszínére, ehhez viszont elegendően hosszú az élettartamuk.

A speciális relativitáselmélet nem csupán holmi őrült hipotézis, hanem olyan elmélet, amelyik eleget tesz a kísérleti ellenőrzés Newton-féle kritériumának – „megmagyarázza a dolgok tulajdonságait”, és „kísérletek elvégzésére késztet”, amely kísérletek (sikeresen) felhasználhatók a magyarázatok ellenőrzésére.

De vajon mi történik akkor, amikor az idõdilatáció húrját a legvégsõ határig feszítjük?

Visszatérve az eredeti, Einsteint foglalkoztató kérdéshez, milyennek „látszana” a Világegyetem egy fénysugár (vagy foton, ha úgy jobban tetszik) számára, vagy esetleg a fénysugarat meglovagoló megfigyelő szemével nézve? És vajon hogyan múlik az idő a foton számára?

Kezdjük a választ a második kérdéssel – sehogyan. A Lorentz-transzformáció szerint a fénysebességgel mozgó objektum számára megáll az idő. A foton szemszögéből nézve természetesen minden az ellenkező irányba rohan, mégpedig fénysebességgel. Ilyen szélsőséges körülmények közt viszont a Lorentz-Fitzgerald-kontrankció értelmében az objektumok közötti távolság nullára csökken. Akár azt is mondhatjuk, hogy az elektromágneses hullám számára nem létezik az idő, tehát pályája mentén bárhová (a Világegyetem bármely pontjára) egyetlen szempillantás alatt eljuthat; de úgy is fogalmazhatunk, hogy az elektromágneses hullám számára nem létezik legyőzendő távolság, és ezért juthat el egyetlen pillanat alatt bárhová a Világegyetemben.

Ez rendkívül fontos gondolat, ám még soha nem láttam, hogy bárhol is kellő hangsúllyal szerepelt volna. A foton szempontjából nem telik időbe a Nap és a Föld közötti 150 millió kilométeres távolság legyőzése (vagy átszelni az egész Világegyetemet), azon egyszerű oknál fogva, mert a foton számára nem létezik térbeli távolság. Úgy tűnik, mintha a fizikusok nem fordítanának kellő figyelmet erre a fontos körülményre, mert tudják, hogy egyetlen anyagi objektum sem gyorsítható fel a fény sebességére, ezért egyetlen emberi (vagy automatikus) megfigyelő sem tapasztalhatja ezeket a különleges jelenségeket. Talán annyira megrökönyödnek azon, amit az egyenletek mondanak, hogy eszükbe sem jut végiggondolni az összes következményt.

Érdemes továbbgondolni ezt abban az aspektusban is, hogy az elektromágneses hullámok nem csak körülöttünk léteznek, hanem bennünk is – vajon ezek a hullámok mikor és merre kószálhatnak? Valaki egyszerűen lehallgathatja a gondolatainkat, akár az Univerzum másik végében is? Esetleg a gondolataink nem is a mi fejünkben fogannak, hanem valahonnan érkeznek és már rohannak is tovább?

Ha nem létezik a hullám számára az idő, akkor hogyan vagyunk képesek a mi – idő-orientált – világunkban gondolatokat, gondolatfolyamatokat készíteni? És miért vannak állandóan gondolataink, miért nem vagyunk képesek éber – alvó – állapotban gondolatok nélküli időszakokat létrehozni? Talán mert ezen hullámok számára nem létezik az idő?

Van min filozofálnom mostanában…