Momo

Kovács Kriszta: Momo (részlet) Néhány nappal ezelőtt Werdy mester hívta fel a figyelmemet egy régi, 1973-ban megjelent könyvre, Michael Ende Momo című meseregényére. Mivel hiteles forrásból jött az infó, gyorsan be is szereztem a könyvet…

A hétvégén néhány nekifutásra végig is olvastam, mindenképpen érdemes volt rááldozni az értékes időt. A író és a magyar fordító is nagyon jó munkát végzett, a lassan negyven éves regény mintha a mai társadalomtól szólna. Érthető, megérthető és szerethető könyv, talán a nagyobb gyerekek is megértik majd. Bár szerintem ez a meseregény nem nekik szól, hanem a felnőtteknek igyekszik tükröt tartani melyben könnyen ráismerhetnek saját magukra és a körülöttük lógó orral élőkre.

A szürke urak egyelőre jó munkát végeznek, itt még nem született meg Momo és a teknősbéka sem írt semmi fontosat a páncéljára.

Az úr kicsit meghajolt az elnök felé, aztán folytatta: – A lány a barátaira van utalva. Szereti az idejét másoknak odaajándékozni.
Gondolkodjunk csak azon, mi lenne belőle, ha többé senki sincs, akivel
megoszthatná az idejét? Ha a lány önként nem akarja támogatni a tervünket, egyszerűen igénybe kellene vennünk a barátait.
Iratrendezőt húzott elő aktatáskájából, s lapozott benne.
– Mindenekelőtt bizonyos Utcaseprő Beppóról van szó meg bizonyos Idegenvezető Gigiről. Aztán van itt még egy hosszú lista azokról a gyerekekről, akik rendszeresen kijárnak hozzá. Látják, uraim, nem nagy ügy!
Egyszerűen elvonjuk tőle mindezeket a személyeket, úgy, hogy többé ne érhesse el őket. Akkor szegény kis Momo teljesen magára marad. Mit jelenthet akkor még számára az idő? Teher lesz neki, sőt átok! Előbb-utóbb majd elviselni sem tudja. S aztán, uraim, következünk mi, s diktáljuk a föltételeinket. Ezer év egy tizedmásodperc ellenében, hogy elvezet bennünket azon a bizonyos úton, csak hogy visszakapja a barátait.
A szürke urak, akik imént még olyan csüggedten ültek, fölvetették a fejüket. Pengevékony, diadalmas mosoly jelent meg ajkukon. Megtapsolták a szónokot, a zaj úgy visszhangzott a végtelen folyosókon, mellékfolyosókon, mintha kőlavina gördülne alá.

Elgondolkoztam azon, hogy ha a hetvenes évek közepén, annyi idősen mint ma vagyok a kezembe kerül a könyv, mit értettem volna belőle… Azt hiszem semmit, hisz akkor még volt idő, emlékszem, még akkor is volt ideje az embereknek, mikor már különbséget tudtam tenni a gyerekkor és a felnőttkor között. A vasfüggöny másik oldalán vélhetőleg más volt a helyzet, de itt azt hiszem nem sokan értették volna meg a történetet, nem volt meg hozzá a megtapasztalása annak, amit az utóbbi húsz évben sikerült megélnünk.

Számomra ez a könyv nem csak egy szép és a fontos dolgokra mesésen rámutató történet, hanem nagyon inspiráló dolog is lett. Tegnap este nekiálltam könyv formájában megírni egy régen a fejemben motoszkáló történetet, mely arra van ítélve, hogy sokan, nagyon sokan olvassák el… Nem kell rá sokat várni, ömlenek a betűk a virtuális papírra.