Tibeti spániel – Momo

Úgy alakult, hogy a mai napon hirtelen felindulásból megszaporodtunk, az új családtag egy 4 hónapos kislány, akit Momónak neveztünk el…

Ez a kicsi élőlény egy bikolor tibeti spániel kutyus, aki valószínűleg nem is lesz sokkal nagyobb mint a képeken látható. A tenyésztőnél láttuk a szüleit, azok is mindössze 5-6 centivel voltak magasabbak nála. A nevét útközben, a kocsiban kapta, olyan nevet akartunk választani, amit Alma is ki tud mondani, így lett Momó. Azóta kiderült mint külön érdekesség, hogy a “momo” egy tibeti étel neve…

Az első nagy feladatunk a szobatisztaságra nevelés lesz, ha ezt sikerül megtanítani vele, akkor nagy baj már nem lehet az együttélésben. A kutyus igazi öleb, imád emberhez bújva aludni, de az állandó játék sincs ellenére. Leírásokban sokszor melegvizes palacknak is nevezik, tényleg olyan mint egy kicsi szuszogó fűtőtest. Nálunk egyelőre imamalmokat nem kell hajtania, de játszótársa mindig akad…

Momo

Kovács Kriszta: Momo (részlet) Néhány nappal ezelőtt Werdy mester hívta fel a figyelmemet egy régi, 1973-ban megjelent könyvre, Michael Ende Momo című meseregényére. Mivel hiteles forrásból jött az infó, gyorsan be is szereztem a könyvet…

A hétvégén néhány nekifutásra végig is olvastam, mindenképpen érdemes volt rááldozni az értékes időt. A író és a magyar fordító is nagyon jó munkát végzett, a lassan negyven éves regény mintha a mai társadalomtól szólna. Érthető, megérthető és szerethető könyv, talán a nagyobb gyerekek is megértik majd. Bár szerintem ez a meseregény nem nekik szól, hanem a felnőtteknek igyekszik tükröt tartani melyben könnyen ráismerhetnek saját magukra és a körülöttük lógó orral élőkre.

A szürke urak egyelőre jó munkát végeznek, itt még nem született meg Momo és a teknősbéka sem írt semmi fontosat a páncéljára.

Az úr kicsit meghajolt az elnök felé, aztán folytatta: – A lány a barátaira van utalva. Szereti az idejét másoknak odaajándékozni.
Gondolkodjunk csak azon, mi lenne belőle, ha többé senki sincs, akivel
megoszthatná az idejét? Ha a lány önként nem akarja támogatni a tervünket, egyszerűen igénybe kellene vennünk a barátait.
Iratrendezőt húzott elő aktatáskájából, s lapozott benne.
– Mindenekelőtt bizonyos Utcaseprő Beppóról van szó meg bizonyos Idegenvezető Gigiről. Aztán van itt még egy hosszú lista azokról a gyerekekről, akik rendszeresen kijárnak hozzá. Látják, uraim, nem nagy ügy!
Egyszerűen elvonjuk tőle mindezeket a személyeket, úgy, hogy többé ne érhesse el őket. Akkor szegény kis Momo teljesen magára marad. Mit jelenthet akkor még számára az idő? Teher lesz neki, sőt átok! Előbb-utóbb majd elviselni sem tudja. S aztán, uraim, következünk mi, s diktáljuk a föltételeinket. Ezer év egy tizedmásodperc ellenében, hogy elvezet bennünket azon a bizonyos úton, csak hogy visszakapja a barátait.
A szürke urak, akik imént még olyan csüggedten ültek, fölvetették a fejüket. Pengevékony, diadalmas mosoly jelent meg ajkukon. Megtapsolták a szónokot, a zaj úgy visszhangzott a végtelen folyosókon, mellékfolyosókon, mintha kőlavina gördülne alá.

Elgondolkoztam azon, hogy ha a hetvenes évek közepén, annyi idősen mint ma vagyok a kezembe kerül a könyv, mit értettem volna belőle… Azt hiszem semmit, hisz akkor még volt idő, emlékszem, még akkor is volt ideje az embereknek, mikor már különbséget tudtam tenni a gyerekkor és a felnőttkor között. A vasfüggöny másik oldalán vélhetőleg más volt a helyzet, de itt azt hiszem nem sokan értették volna meg a történetet, nem volt meg hozzá a megtapasztalása annak, amit az utóbbi húsz évben sikerült megélnünk.

Számomra ez a könyv nem csak egy szép és a fontos dolgokra mesésen rámutató történet, hanem nagyon inspiráló dolog is lett. Tegnap este nekiálltam könyv formájában megírni egy régen a fejemben motoszkáló történetet, mely arra van ítélve, hogy sokan, nagyon sokan olvassák el… Nem kell rá sokat várni, ömlenek a betűk a virtuális papírra.