Változni tudni kell

Milyen érdekes, hogy az emberek csak rendkívüli nehézségek árán képesek változtatni életükön, magukon. Pedig tudomásul vehetnék, hogy a jelenlegi életük, gondolataik is egy előző változás eredményei!

De miért is van szükség a változásra? Egyáltalán szükség van-e rá?

girl_with_blueErre a kérdésre az egyszerű válasz az, hogy nincsen. Csak abban az esetben van változásra, változtatásra szükség, ha az ember elégedetlen magával, vagy az őt körülvevő dolgokkal. Ezt pedig igen nehéz bevallani saját magunknak, hiszen a világunk, amiben élünk az egy általunk – vagy programunk – által létrehozott világ, a gyermekünk és alkotónk is egyben. Egy alkoholista sem mondogatja őszintén magáról, hogy ő alkoholista és szeretne nagyon megváltozni.

Tehát változni csak akkor érdemes, ha szükségét érezzük. Ez az érzés az első és egyben legnagyobb lépés a változás felé, ezt a legnehezebb megtenni. Sok esetben egyszerűbb megmagyarázni magunknak, hogy az élet ily’ kegyetlen, minden összeesküdött ellenünk, mindenki ellenünk van. Erre vagyunk kondicionálva, azt hazudták nekünk születésünk óta, hogy a világ ilyen, ebben az a feladatunk/sorsunk, hogy szenvedjünk amíg lehet. Nagyon ritka a boldogsághoz való útravaló, szinte minden a boldogtalanság elérését írja le számunkra.

Márpedig ez közösségeken és generációkon át folytatott sors-programozás eredménye, a gyermek sorsa szinten minden esetben kísértetiesen hasonlít a szüleiéhez. Legyen ez a más emberekhez való viszonya, vagy legyen ez a szegénységhez, gazdagsághoz, mások segítéséhez, támogatásához való viszony. A hasonló a hasonlót vonzza, márpedig ha hasonló vagy a szüleidhez, ne csodálkozz, hogy az életed is hasonlóan alakul. Ebben nincs semmi különös, vagy csodaszerű, egyszerűen ilyen a világ, ez a tradíció kell a rasszok létrejöttéhez és folyamatos újratermeléséhez.

Elolvastam a témában néhány könyvet, de talán a sok pszichológiai – ide sorolnám FREUD Álomfejtés című könyvét is, amit elég sokáig rágcsáltam és nem is sikerült végigolvasnom – sületlenség mellett T. HARV EKER, A milliomos elme titkai című könyve volt az, ami segített megérteni ezeket a folyamatokat. Ez a könyv elsősorban a pénzhez való viszonyról szól, de az benne az érdekes, hogy az abból leszűrt tapasztalat az élet többi területén is tökéletesen beválik. Ha ezen még nem gondolkoztál el, és hirtelen kívülről kezded el nézni a saját életed moziját, elég megdöbbentő képet kaphatsz, hirtelen nagyon más színben tud feltűnni a valóság!

Mit hallottál gyerekkorodban a pénzről, a gazdagságról és a gazdagokról? Hallottál-e olyan kijelentéseket, hogy a pénz minden gonoszság forrása; spórolni kell a nehéz időkre; a gazdagok kapzsik; a gazdagok bűnözők; mocskos gazdagok; a pénzért keményen meg kell dolgozni; a pénz nem a fán terem; az ember nem lehet egyszerre gazdag és lelkileg emelkedett; a pénz nem boldogít; a pénz beszél; a gazdagok egyre gazdagabbak lesznek, a szegények egyre szegényednek; a mi fajtánknak nem való; nem mindenki lehet gazdag; sosincs elég; továbbá a hírhedt mondatot: nem engedhetjük meg magunknak? Nálunk, otthon, apám mindig azt üvöltötte, valahányszor pénzt kértem tőle: “Mit gondolsz, nekem a bőröm alatt is pénz van?” Viccesen azt feleltem neki: “Bárcsak úgy lenne. Lenyúznám a bőrödet.” Sosem nevetett. Itt a bökkenő. Mindazok a kijelentések, amelyeket fiatal korunkban hallottunk a pénzről, megmaradnak a tudatalattinkban, és modellként szolgálnak pénzügyeink intézéséhez.

Béna kacsaként tipegünk ugyanazon az úton, amin szüleink és azok szülei. Lehet, hogy ez nem is baj, addig a pontig, amíg ezt vállalhatónak, jónak tartjuk, de utána már egyszerűen mazochizmusnak tűnik!

Ugyanebben a könyvben találtam rá egy érdekes gondolatra, melyet már régóta próbáltam megfogalmazni magamnak is, miszerint azért akar az ember vagyonosabb, gazdagabb lenni, hogy többet adhasson másoknak!

Biztosan hallottad már az “utánozó majom” kifejezést. Nos, az emberek sem sokban különböznek a majmoktól e tekintetben. Gyermekkorunkban mindent utánzással tanulunk meg. Sokan ódzkodnak beismerni, de van némi igazság a mondásban, miszerint “az alma nem esik messze a fájától”. Erről annak az asszonynak a története jut eszembe, aki sonkát főzött vacsorára, és levágta a hús mindkét végét, mondván: “Anyám is így csinálta.” Nos, éppen az anyja jött el hozzá aznap vacsorára. Meg is kérdezte tőle, miért vágta le mindig a sonka két végét. Az anyja azt felelte: “Anyám is így csinálta.” Elhatározták, hogy felhívják a nagymamát, és megkérdik tőle, miért vágta le mindig a sonka két végét. No és mit mondott a nagymama? “Mert túl kicsi volt a lábasom.”

Ez egy apróságnak tűnő, mosolyogtató példa, de az életünk és a gondolataink tele vannak ilyen majmolással, előre kiszámítható pozitív és negatív eredményeket produkálva. Egy pillanat alatt meghozunk olyan döntéseket – kizárólag a belénk tömött program alapján – ami egész későbbi életünket gyökeresen átalakíthatja, befolyásolja. A két legismertebb, mindenkit érintő ilyen dolog a házasság (röghöz kötés) és a lakáshitel (adósrabszolgaság) kérdése.

Szinte nincs olyan család ebben az országban, de talán a világ jelentős részén sem, ahol a szülők ne ragaszkodnának a házasság, a jogszerű – immár hit-telen és vallástalan – együttélés intézményéhez. Nem azért, mert fel tudnának hozni túl sok példát arra, hogy ez miért is jó, vagy mi ennek a haszna, egyszerűen bennük is ez az erős program munkál. Ezáltal a fiatalokat – akik még nem igazán képesek eldönteni ezt a kérdést magukban – folyamatosan bombázzák a cselekvéshez szükséges okossággal, aminek szinte mindig az a vége, hogy huszonévesen házasodnak és szintén huszonévesen válnak is. Ennek minden szépségével és rengeteg bánatával, veszteségével együtt. Egy esküvő kiadásai és az utána következő válás kiadásai sok esetben egy fél élet alatt megtermeledő javakkal érnek fel, a mentális veszteségekről nem is beszélve.

Ehhez nagyon hasonló a kényszeres tulajdonszerzésre – ingatlan tulajdon, nagyösszegű hitel segítségével – való iránymutatás és a hozzá tartozó okosság osztása is. Sajnos a saját környezetemben is vannak többen, akik a mostani eszükkel már nem engedtek volna ennek a demagóg erőszaknak és nem csak azért, mert a mostani pénzügyi válság mindenkit új gondolkodásmódra kényszerít. Egyszerűen azért, mert rájöttek, hogy olyanok adtak nekik tanácsot ebben a kérdésben, akiknek az égvilágon semmi tapasztalatuk nincs benne, sőt szinte kizárólag a saját programjuk adta valóság szerinti szöveget voltak képesek érvként felhozni. Egy olyan pénzügyi döntésre kényszerítették a hozzájuk legközelebb álló személyt – a gyermeküket – amihez nem rendelkezett a megfelelő ismeretekkel, majd hogy ezt a döntést a nekik tetsző módon hozza meg, rásegítettek.

A legcsúnyább eredmény – ebből is láthatunk rengeteget ha kicsit körülnézünk – a huszonéves friss házasok válása és – tulajdon helyett – a közös hitelterhek elosztása a bíróságon. Megfizetve mindent kamatostul, illetékestül, könnyestül… Talán ez a párocska, ha a mai napig egy bérelt lakásban tervezgetné a közös jövőt és a HÁZasságot, mosoly lenne a könny helyett. Ki tudja, ha még időben változtattak volna a gondolkodásukon, más lenne a helyzet.

Azt hiszem a fenti két markáns példa mellé belefér a családtagokhoz való viszony öröklése is. Ha egy családban a gyermek a folyamatos intrikát, egymás lenézését, a háta mögött való szidását látja, miért is gondolkodna máshogy? Miért is lennének barátai, miért is lenne aki felnéz rá, és miért is nézne ő fel valakire. Lehet, hogy a fenti esetben elérhető anyagi veszteség is fájdalmas, de a barátok, szerettek nélküli élet fájdalma mellett ez eltörpül. Márpedig jelenleg a társadalom tele van az effajta családmodell eredményével, az atomizált, bezárkózó, információ-zabáló egyedekkel, akik számára a boldogság egy felfoghatatlan, nemlétező valami, ami csak a brazil szappanoperákban és az amerikai nyál-műsorokban kaphat szót. Természetesen saját gondolatok és valódi gondolkozás nélkül.

A tradíció addig jó, amíg JÓ az azt alkalmazó ember számára és amikor már rossz, akkor nem tradíció, hanem kuruzslás, vakhit, babona. Gúzsba köti az elmét, determinálja a már sokszor végigélt, szenvedéssel és veszteséggel teli eseménysort. Tradicionális depresszió, saját gondolat helyetti majmolás.

A gondolatindító változást szinte mindig valami kritikus helyzet, valami tragédia indukálja. Ez is sorsszerű, programszerű működés. Miért kell megvárni azt a pontot, mikor már csak egy lehetőség marad? Miért kell az utolsó pillanatig ragaszkodni a demagóg tradícióhoz, akkor is ha látjuk, hogy amiatt kerültünk a tragikus helyzetbe?

Azért, mert a változtatás felelősséggel jár, míg a program szerinti működés más felelőssége. Szerintem ennyi az egyszerű magyarázat, minden más tankönyvekbe és tanulmányokba való…

Személy szerint büszke vagyok, hogy még időben – egyesek szerint igen korán – képes voltam meghozni a változást elősegítő döntéseimet és ezentúl sem lesz ez másképp. Ezen döntések eredményei kézzelfoghatók, bizonyítják számomra, hogy a sorsom nincs megírva sehol, sajnos – vagy sokkal inkább szerencsére – ezt a történetet magamnak kell megírni. Márpedig én magamnak nem fogok keserű történetet írni, eddig sem tettem, ezután sem fogom. Aki szeretne ebben a jó hangulatú, a tiszteletre és a szeretetre épülő történetben részt venni, azt szeretettel várom. Azoknak, akiknek ehhez jelenleg meg nem léphető változásra lenne szüksége, erőt és kitartást kívánok hozzá és türelemmel kivárom, míg időszerű nem lesz szereplésük a történetemben. Addig maradjunk egymást nem metsző halmazok egész elemei…

Piros sapka, kék sapka – gondolati kettősség

Miért van az, hogy egyes történésekre szinte mindig ugyanolyan, automatikus, szinte reflex-szerű reakciót adunk, amin még magunk is meglepődünk? Legyen ez a történés egy egyszerű tevékenység, egy apró ötlet ami hirtelen eszünkbe jut, vagy éppen a sorsunkat gyökeresen megváltoztató eset…

Az agyunkban azonnal megszólal egy hang, hogy mit kell tenni. Ha a kisgyerek lelöki az üvegpoharat az asztalról és az összetörik, már ordítunk is – noha ennek valójában semmi értelme. Szinte mindig, automatikusan levágjuk a kenyér héját, noha nem is égett az alja. Mindig ugyanazon az oldalon megyünk az út melletti járdán, pedig a szemközti oldalon is mehetnénk, mindig ugyanazon az úton visszük a gyereket az iskolába, pedig létezik jópár alternatív útvonal is. Tesszük ezeket, rutinból, vagy valamilyen belső program hatására, aztán meg gondolkodunk rajta, hogy miért is így tettük meg. Naponta sokszor, mindig ismételve, mindig ugyanúgy, egy másik gondolatunkkal rácsodálkozva a tetteinkre és a világunkra…

Az a másik gondolat, aki rácsodálkozik az egyik által adott reakcióra, vagy eredményre általában csöndben van, nagyon ritkán bújik elő. Akkor lehet tudni, hogy előbújt, ha éppen valamiért boldogságot, valódi örömet érzünk, intuíciónk adódik, erős motivációt érzünk és jól érezzük magunkat. Sajnos az emberek jelentős része ezt nagyon ritkán tapasztalja meg, ami nem azért van, mert neki nincs ilyen része, hanem azért mert a fenti program része erősebb és villámgyorsan elnyomja benne.

red_hat_girlValahogy úgy lehet elképzelni ezt a kettősséget, mint egy játszótéren két gyereket. Az egyik gyereknek – hívjuk őt piros sapkásnak – fülig ér a szája, játszik, élvezi az életet, míg a másik, akire kék sapkát adtak, gondterhelten szemléli a környezetét, mindent próbál a már meglévő tudása alapján rangsorolni, előjellel ellátni.

A piros sapkás számára az élet abból áll, hogy szabadon reagál az őt érő ingerekre, az intuíciói alapján szaladgál egyik játéktól a másikhoz, keresi a dolgok valódi szépségét és értelmét. Ezáltal természetesen kockázatosan él, hiszen lecsúszni a magas csúszdáról élvezetesnek tűnik, de baleset is lehet belőle.

girl_with_blue_hat-suzanne_carsonEzzel szemben a kék sapkás emberke úgy tekint a játszótérre, mint egy veszélyforrásra, ami akadályozza őt az alapprogram – túlélés, fajfenntartás, szaporodás – végrehajtásában, azaz arra koncentrál, hogy lehetőleg semmi kockázatot ne kelljen vállalnia. Ez valójában egy hasznos stratégia, az élőlények jelentős részénél tökéletesen működik, évmilliókig működőképes, a faj fenntartásának szempontjából bizonyára nagyon előnyös és nélkülözhetetlen.

A baj mindössze annyi, hogy van ezen az élőhelyen, a Föld nevű bolygón egy élőlény, melynek a játszóterén, a fejében, az agyában egyszerre van jelen két, dominanciára törekvő, színes sapkával ellátott gyerek. Az ember saját világa ez a játszótér, a játékok és az azokkal játszó emberkékkel együtt. A játszótér mérete, a benne található játékok mennyisége és minősége emberenként változik, sőt a piros és kék sapkás gyerekekhez tartozó gondolatok is. De azt is viszonylag egyszerű megállapítani, hogy egy bizonyos társadalmi csoportban – pl. család, vallási közösség, nemzet – ezek a paraméterek rendkívül hasonlóak lesznek.

Egy üzenettel próbálom megvilágítani azt, amire gondolok:

“Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér” – lefordítva a valóság nyelvére inkább úgy mondanánk: “Addig nyújtózkodj, amíg a takaróm ért!”. – Kedves utódom, üzenem neked így az idő messziségéből, hogy azt tekintsd jónak, amit én is jónak tekintettem és azt rossznak amit én is annak hittem. Ezt az üzenetet örökítettem át a gyerekeimre és ők is az övéikre, majd a te szüleid rád. Építettem neked egy játszóteret is, hogy lásd, szerintem meddig terjed az a világ, amiben létezel. Raktam bele játékokat, homokozót, hintát és csúszdát, hogy legyen mivel játszanod. Hogy biztosan megkapd az üzenetet és hasznát is vehesd ennek a tudásnak, egy kék sapkás emberke formájában beteszem a játszóteredre. Egy dolgot viszont nem tudtam betenni a játszótérbe és a törvényeimbe, azt, hogy miként érezheted jól magad, ezt neked kell megoldanod valahogy, erre nincs átadható program. Amit én üzenhetek ezen programok által, az a testi túlélésedet és ezáltal fajunk túlélését segíti, semmi másra nem jó. Ha ezt megérted, talán tudod tanítani, erősíteni a piros sapkásodat és tudod bővíteni, szépíteni a saját játszóteredet. Ha ezt nem teszed meg, akkor a gondolataidon – és ezáltal az életeden – belül garantáltan boldogtalan leszel, noha a külvilág számára egy tradíció-követő, példás életet élő, kockázatkerülő, valójában kék sapkás embert mutatsz. Mire ezeket a sorokat olvasod és megérted, már te is továbbadtad azt a programot, amit kaptál és érzed azt is, hogy valami nem stimmel az életeddel. Biztos lehetsz benne, hogy akinek továbbadtad, az is így fog érezni és abban is, hogy akitől kaptad, az is így érzett. Próbálj adni a program mellé még valamit, valami emberit, valami személyest, mert az lesz a piros sapkás gyermek ereje.

Jelen tudásom alapján megfogalmazott véleményem szerint a szellemi/lelki/tudati boldogságunkért a piros sapkás gyerek – azaz a saját Tudatunk -, míg a boldogtalanságunkért a kék sapkás, a belénk nevelt és kódolt programunk megszemélyesítője felelős. Ebben a kontextusban a piros szín jelenti a szabadon alakítható és megélhető valóságot, a kék pedig egy szürke, tradicionális klónként végigmásolt élet lehetőségét. A választás szabadsága vajon a szabadság választását eredményezi?

Tudattérkép

Múlt héten került a kezembe David R. Hawkins “ERŐ kontra erő” című könyve, aminek elolvasására az emberi Tudat és ezáltal a viselkedés kicsit jobb megértése inspirált.

Az utóbbi időben – ez az utóbbi éveket jelenti – egyre nagyobb hangsúlyt fektetek a megértésre, a tanulásra és a megfigyelésre. Elsősorban a saját viselkedésemet, reakcióimat és gondolataimat figyelem, ezeket a legegyszerűbb, hiszen minden pillanatban rendelkezésre állnak. Ezen túl, a megfigyelés és talán a megfigyelő objektivitása is ebben az esetben garantálható a legnagyobb mértékben – eltekintve az egész inerciarendszer alapvető szubjektivitásától, amit maga az elképzelt, programozott világ állít elő, pillanatról pillanatra.

Mivel nem vagyok járatos az alternatív tudományokban, a könyvben számomra sok olyan megállapítás jelenik meg, melyre első gondolatként azonnal rávágom, hogy ez áltudományos, szándékosan bonyolult módon megfogalmazott, fölösleges fizikai, kémiai tudományos hivatkozásokat tartalmazó mondatokkal próbál hitelesnek tűnni. Ezekkel nagyon óvatosan kell bánni, mert az olvasók egy részében az elvárt eredményt hozza – azaz hitelesnek érzi, mert nem érti -, de az olyanokban mint én inkább azt eredményezi, hogy gyorsan átlapozza a könyv ilyen oldalait, ezáltal talán fontos információkat is elveszítve.

Öt-hat évvel ezelőtt kaptam ajándékba egy könyvet, melyben Masaru Emoto víz-kristály fotói és az azokhoz tartozó magyarázatok szerepeltek, nos annál a könyvnél éreztem ugyanezt. Rendkívül érdekes gondolatokat tartalmaz, melyek elsősorban nem a fizika és kémia területén értékesek, hanem inkább filozófiai, világnézeti kérdéseket vetnek fel az emberben. Azzal, hogy megpróbáljuk a jelenkori tudomány köpönyege alá tolni az oda nem való dolgokat, nem tesszük hitelesebbé, inkább az ellenkezője érvényesül – bár ez erősen olvasó függő. Gondolom az UFÓ Magazin olvasótábora számára egy újabb “észlelés” akkor is fontos információ és gondolatébresztő, ha arról hamarosan kiderül, hogy ismét csak egy tréfás kedvű amatőr terméke. A lényeg a gondolaton van, amit ébreszt az esemény, akár csak egy jó film.

A fenti könyv által bennem felébresztett gondolat valahol a könyv első felében található Tudattérkép táblázatnál született meg. Onnantól a leírt szöveg már nem is nagyon érdekelt, sokkal inkább igyekeztem megérteni, behelyettesíteni a táblázatot a saját tapasztalataim alapján. Ennek az lett a következménye, hogy ki is egészítettem a két szélén, egy számomra nagyon fontos felfedezés eredményével, miszerint a tudatosságom – és ezáltal az életem feletti kontrollom – attól függ, mennyire engedem a bennem tárolt PROGRAMot felügyelet nélkül futni.

Tudattérkép - forrás: David R. Hawkins: ERŐ kontra erő

A PROGRAM az agyunkban lévő ROM tartalmának felel meg, pontosabban egy EPROM tárolónak, amibe a születésünk óta folyamatosan került bele a BIOS, kiegészítve az ösztönök adta kódot. Ez a BIOS igen nagyra tud hízni, hiszen az újszülött első mozdulatára már el is kezdődik a programozás a szülő részéről, elkezdi a saját BIOS-ában tárolt PROGRAM transzferét, bizonyára ösztönös módon, a túlélést biztosítandó az utód számára. Mire az újszülöttnek felébred a Tudata már ott van benne a program, mit szabad, mit nem, mi a jó, mi a rossz, ki kicsoda körülötte, mire milyen reakciót kell adnia.

A BIOS replikák létrehozására való. Nem jobb, vagy rosszabb, hanem ugyanolyan entitások létrehozására, lemásolására, ez a természetes klónozás. Ha madár vagyok, akkor az utódaimat megtanítom repülni, ha ember, akkor megtanítom túlélni egy társadalomban. Nem többet, remélhetőleg nem is kevesebbet, mindössze a túlélést tanítom meg neki, ugyanis a BIOS-ban ez van. Abban nincs boldogság, jó közérzet és szeretet, abban csak kód van, amit futtatni kell a társadalomban való szürke élethez.

Számtalan reakciónkban jelenik meg a szülőnk és az ő ugyanilyen reakciójában az ő szülei. Hívhatnánk tradíciónak is, hiszen a társadalom szempontjából ez egy pozitív klónozás, a parasztot ugyanúgy után kell gyártani, mint a gyári munkást és az orvosokat is. Az egyén szempontjából viszont azt jelenti, hogy a benne lévő SAJÁT TUDAT – ami valójában az Egyén maga lenne, ha tudna róla – fölött rendelkezik egy PROGRAM, melyet nem ő írt, neki úgy kéne jól éreznie magát, hogy nem ura a gondolatainak, az érzelmeinek és a reakcióinak sem. Ezáltal az egyéni felelősség is megkérdőjelezhető, hiszen a cigánygyerek, aki lopni jár a közértbe csak egy programot futtat, ami pontosan ezt csináltatja vele. Ugyanígy a parasztember számára is az apja által belé nevelt munka és beletörődés az élet. Egyikőjüknek sem kell gondolkozni azon, hogy mit tegyenek, amint felébrednek, máris fut a program, a testnek csak követni kell az utasításait.

Az én elképzelésem szerint a Tudatosság és a ROM-ban lévő kód patch-elése (azaz egy új kóddal való helyettesítése) között szoros összefüggés van. Ahogy megértem a gondolataimat, a reakcióimat és képes vagyok számomra is jóra cserélni őket, mindig teszek egy-egy apró lépést afelé, hogy ne csak egy klón legyek. Ez természetesen kockázatos tevékenység, hiszen ezek a belénk írt programok azért vannak, mert segíteni akarnak a túlélésben – viszont mikor ezek a programok készültek más reakciókra volt szükség mint ma. Az apró korrekciók akár tudattalanul is megtörténhetnek, de a tudatos korrekció mindig nagyon értékes.

Az ilyen korrekció azt jelenti, hogy képes vagyok felfogni a VALÓSÁGOT és ki merek lépni abból az előre megírt forgatókönyv által leforgatandó filmből, amiben nem akarok szerepelni…