A sors

Ha bajban vagyunk, milyen jó indokokat adhat a sors mindarra, ami a bajba belesodort minket! De nézzük meg, mit is nevezünk mi sorsnak és próbáljuk azt is megérteni, hogy miért csak a bajban vesszük elő ezt a definíciót, noha a balsors – mely régen tép – mellett létezhetne jósors is, de nekünk csak a “jobb sorsra” van általánosan használt kifejezésünk…

Amikor rosszra fordulnak a dolgok, azonnal sorsszerűséget vélünk felfedezni benne és igyekszünk is megmagyarázni az állapotokat ezzel az egyszerű képlettel. Bármily furcsának is tűnik, de van ebben igazság, nem is kevés! De – mint megszokhattuk, ha kicsit jobban a dolgok mögé nézünk – az igazság egyáltalán nem valami földöntúli, értelemmel nehezen felfogható dolog mint például a karma, hanem egy jól meghatározható, a körülményeinket létrehozó folyamat. Az a folyamat, amit az elején mi magunk definiáltunk és természetesen mi magunk tettük meg az összes lépést is, amely elvezetett a rossznak bélyegzett állapotig.

Nem az embernek, hanem a szónak és tettnek van sorsa.

A fenti kijelentést – definíciót – szánt szándékkal formáltam régiesre… Ugyanis a jelen történései mindig egy régebbi folyamat eredményei, esetenként nagyon-nagyon régi folyamatoké. Jó lenne azt hinni és biztosan tudni, hogy létezik emberi sors, melyet nem lehet befolyásolni, hogy egy felsőbb intelligencia által megírt forgatókönyv szerint zajlik minden. Méghozzá olyan indokkal és céllal, mely az ember számára fel sem fogható. Ez egy gyönyörű környezet, illetve ok az életünk minőségéért való saját felelősségünktől való megszabaduláshoz. Azt hihetnénk, hogy ez a vallással átitatott évszázadok világképe, pedig csak a felsőbb intelligencia neve változik időről időre, az ember a rossz sorsáért mindig másokat tesz felelőssé. Jelenleg a politika és a pénz a fő bűnös, régebben volt az ördög, meg a játékos, gonosz istenek.

Véleményem szerint az embernek nincs meghatározott sorsa – noha a fentiek miatt nagyon megkönnyítené a körülményeink magyarázatát – de a gondolatainak, szavainak, tetteinek már van. A tetteket és a szavakat kivétel nélkül, minden esetben gondolatok hozzák létre, a gondolatokat pedig agyunk és tudatunk tárházából húzzuk elő. Ebbe a tárházba pedig az ébren és tudatosan töltött évek folyamán, a tanulás és megértés segítségével kerül be, nagyrészt mások által és ellenőrizetlen tartalommal. Tehát minden tettnek és szónak megvan a forrása: mások tettei és szavai. Ez a tettek és szavak sorsa, nem azé az emberé, aki teszi és kimondja őket, hanem azé, aki belé táplálta, akibe szintén beletáplálta valaki.

Az ember akkor veszi magára a tettek és szavak sorsát, ha szintén kontroll nélkül adja tovább – teszi, vagy kimondja ezeket-, azaz annyira magáénak érzi, hogy elválaszthatatlanul hozzákapcsolja az énjéhez. Vesz magának egy sorsot, egy ideig akaratlanul, de felnőtt korától kezdve már akaratlagosan. A gyermeknek még nincs ereje ahhoz, hogy megkülönböztesse a saját és mások szavait, mert életének első 5-6 évében a szülei teljesen a maguk képére formálják. Ebben az állapotban nem érezheti, hogy mi a különbség a szülei és közte, mert nem elválaszthatók.

A felnőtt embernek már kell hogy legyen rálátása a vele történő dolgokra, látnia kell, hogy számtalan esetben egyezik meg az ő élete a szülei és testvérei életével mind a jó, mind a rossz események tekintetében. Ez igaz egzisztenciálisan – vagyon, biztonság, elégedettség, pénzhez való viszony -, párkapcsolat esetén és a munkához, illetve a törvényekhez való viszonyában is. Ha valakinek a szülei – vagyok azok egyike – elváltak, rá is ez a sors vár, ha börtönben voltak, akkor neki is fel kell készülnie a törvénnyel való összeütközésre. Ha a szülei szegények voltak, ő is az lesz, ha iskolázatlanok, akkor neki is nehezen fog menni a tanulás. Ez alól természetesen mindig vannak kivételek, de a kivételekhez minden esetben szükséges a programozott gondolatoktól való elszakadás, szándékosan, vagy kényszerből.

Teljes népek voltak képesek balsorsot programozni az utódaikba, míg mások azt, hogy néhány évszázadonként más népek kötelezően üldözni és kiirtani szándékoznak őket.

Ez a forgatókönyv nem azért van, nem azért történik meg az egyes emberrel, mert genetikailag örökölt valamit, hanem azért mert a gondolatai ilyenre formálták a szavait és a tetteit. A más emberektől érkező impulzusokra ugyanolyan reakciókat ad, mint az, aki a gondolatokat beletáplálta, ezáltal ugyanolyan eredményre számíthat. A sok-sok efféle reakcióra érkező válasz pedig megerősíti benne a programozott valóságot, hiszen azt kapja ami elvárt.

Az embernek felnőtt korban rá kell jönnie erre az összefüggésre és ha rájött eldöntheti mit tart meg a programjai közül. Ha mindent megtart, akkor borítékolhatja magának az elkövetkezendő éveinek történéseit, megjósolhatja a saját jövőjét is igen nagy pontossággal, csak fel kell elevenítenie a közvetlen környezetében elő, rá nagy hatással lévő emberek életének pillanatait, állomásait.

Nézzük azt az esetet, ha az ember olyan helyzetbe került, ahol kénytelen felismerni a fenti összefüggést. Valójában nagyon nehéz ezt felismerni, egyedül szinte sosem sikerül, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyszerűbb a környezetet, a körülményeket vádolni, okolni, mint az embernek magába nézni. Pedig ha sikerül magába néznie – anélkül, hogy szabadon engedné a gondolatait amelyek ebbe a helyzetbe juttatták -, villámcsapásként fogja érni az a felismerés, hogy minden ami VELE történik annak Ő az oka. Közvetve, vagy közvetlenül, de mindig ő az oka.

Itt van az első komoly mérföldkő, ugyanis ezt a felismerést fel is kell dolgozni. Erről a pontról nagyon könnyű visszaesni az eredeti állapotba, megerősítve a körülmények okolását, esetleg önsajnálattal kibővítve. Ha sikerül nem visszaesni, akkor egy óriási lépést tett az ember a probléma – számára pozitív kimenetelű – megoldása felé.

A felismerés birtokában – miszerint minden ami velem történik annak én vagyok az oka – el kell kezdenie saját kezébe vennie az irányítást. A lehető leggyorsabban – azonnal – időt kell szakítania a gondolatainak vizsgálatára, anélkül, hogy a körülményeket összekapcsolná a gondolataival. Meg kell szüntetnie minden fölösleges külső információ forrást – elsősorban a TV-től, pontosabban az abban látható, gondolattalan, számára haszontalan műsoroktól kell megszabadulnia néhány hónapra – ami akadályozhatja abban, hogy megbeszélhesse magával a helyzetét. A csönd a legjobb barát ilyenkor, csöndhöz és nyugalomhoz kell jutni minden áron.

A magával való beszélgetés legfontosabb állomása a két szereplő létrehozása. Minden ember szokott beszélgetni magával, megvitatjuk a dolgainkat, több szempontból is igyekszünk látni, magunkkal láttatni ezeket. Kritikus esetben viszont az emberből valahogy eltűnik a beszélgetőtárs és marad a hangos egyedüli beszélő, aki hajszolja az embert a végkifejletig. Ezt a hiányzó, vagy nagyon csöndes beszélgetőtársat kell felhangosítani, aki képes más aspektusból nézni a hangosabb által mondottakat. Minden hangos, erős gondolatnál meg kell vizsgálnia, hogy azt a gondolatot vajon hol és miért gondolták eredetileg. Fel kell tenni a kérdést, hogy;

Ezt a gondolatot az apám mondja a fejemben, az anyám, a férjem, vagy a feleségem, esetleg a főnököm, vagy egy filmben hangzott el?

Ha megvan a gondolat forrása, akkor meg kell vizsgálni, hogy mire vezetett a kimondása annál, akitől hallottuk. Ezek a gondolatok általában rendkívül sablonosak, buták és magukban hordozzák a rossz végkifejletet:

“Ide be nem teszed a lábad többé!”, “Ha megcsaltál, sose jöhetsz már vissza!”, “Nem fogok megalázkodni!”

Számtalan ilyen mondatot lehet felfedezni a tanulatlan, boldogtalan emberek diskurzusaiban – a kibeszélő műsorokban ez kiválóan tetten érhető -, talán nem véletlenül.

Érdemes feltenni ekkor a kérdést a józanabb magunknak, hogy megéri-e neki ezt gondolni – majd kimondani és tenni – akkor is, ha ő (azaz én) fog rosszul járni a végén?

Azt hiszem a fenti mondatok közül egyet sem érdemes kimondani és az emberek a számukra kritikusnak ítélt helyzetben mégis csupa ilyen sablonos mondatokat vágnak egymás fejéhez…

A legfontosabb feladat ezeknek a gondolatoknak az elcsöndesítése, más, normális, lehetőleg saját gondolatokkal való behelyettesítése. Ez nem egy gyors folyamat, mert sok ilyen program dolgozik a fejünkben, illetve ezek helyére nem könnyű új gondolatokat betáplálni, hiszen ezek a programok alkotják – szerinte és ezáltal szerintünk is – az énünket.

Ha azt gondolom, hogy “Nehogy már én tegyem meg az első lépést!” akkor hogyan tudom mégis rávenni magam, hogy megtegyem? Hát úgy, hogy meghatározom, kitől származik ez az elmés gondolat, megnézem azt is, hogy ő mikor és hogyan adta át nekem és ellenőrzöm, hogy mire vitte az életben… Biztos vagyok benne, hogy nagyrészt a boldogtalanság dominál az életében, de az még biztosabb, hogy mikor ezt kimondta, rosszul járt! Ennek tudatában adhatom meg magamnak a választ, hiszen tudom, hogy ki és mikor gondolta, mondta és azt is tudom, hogy mit okozott magának vele. Ne legyen kétségem affelől, hogy az én esetemben is ugyanaz fog történni…

Ez a “gondolattalanító”, vagy átprogramozó tevékenység az, amit a pszichiáterek végeznek, de ezt csinálják a GI Joe kiképzésen is. Meg kell érteni, hogy a gondolataink nincsenek kőbe vésve, ezáltal a sorsunk sem. Ha más sorsot szeretnénk, mint ami adott a jelenlegi gondolataink által, akkor meg kell változtatni a gondolatainkat! Az a szép benne, hogy semmi mást nem kell megváltoztatni, se átfesteni, vagy átrendezni a szobát, se elköltözni, vagy férjet cserélni…

Ahogy megváltoznak a gondolataink, megváltoznak a kimondott szavaink is, majd a tetteink, ezáltal a sorsunk is. Semmilyen más lehetőségünk nincs a rosszat jó irányba fordítani és ez a lehetőség mindenki számára, feltétel nélkül adott, csak el kell fogadni.

Változni tudni kell

Milyen érdekes, hogy az emberek csak rendkívüli nehézségek árán képesek változtatni életükön, magukon. Pedig tudomásul vehetnék, hogy a jelenlegi életük, gondolataik is egy előző változás eredményei!

De miért is van szükség a változásra? Egyáltalán szükség van-e rá?

girl_with_blueErre a kérdésre az egyszerű válasz az, hogy nincsen. Csak abban az esetben van változásra, változtatásra szükség, ha az ember elégedetlen magával, vagy az őt körülvevő dolgokkal. Ezt pedig igen nehéz bevallani saját magunknak, hiszen a világunk, amiben élünk az egy általunk – vagy programunk – által létrehozott világ, a gyermekünk és alkotónk is egyben. Egy alkoholista sem mondogatja őszintén magáról, hogy ő alkoholista és szeretne nagyon megváltozni.

Tehát változni csak akkor érdemes, ha szükségét érezzük. Ez az érzés az első és egyben legnagyobb lépés a változás felé, ezt a legnehezebb megtenni. Sok esetben egyszerűbb megmagyarázni magunknak, hogy az élet ily’ kegyetlen, minden összeesküdött ellenünk, mindenki ellenünk van. Erre vagyunk kondicionálva, azt hazudták nekünk születésünk óta, hogy a világ ilyen, ebben az a feladatunk/sorsunk, hogy szenvedjünk amíg lehet. Nagyon ritka a boldogsághoz való útravaló, szinte minden a boldogtalanság elérését írja le számunkra.

Márpedig ez közösségeken és generációkon át folytatott sors-programozás eredménye, a gyermek sorsa szinten minden esetben kísértetiesen hasonlít a szüleiéhez. Legyen ez a más emberekhez való viszonya, vagy legyen ez a szegénységhez, gazdagsághoz, mások segítéséhez, támogatásához való viszony. A hasonló a hasonlót vonzza, márpedig ha hasonló vagy a szüleidhez, ne csodálkozz, hogy az életed is hasonlóan alakul. Ebben nincs semmi különös, vagy csodaszerű, egyszerűen ilyen a világ, ez a tradíció kell a rasszok létrejöttéhez és folyamatos újratermeléséhez.

Elolvastam a témában néhány könyvet, de talán a sok pszichológiai – ide sorolnám FREUD Álomfejtés című könyvét is, amit elég sokáig rágcsáltam és nem is sikerült végigolvasnom – sületlenség mellett T. HARV EKER, A milliomos elme titkai című könyve volt az, ami segített megérteni ezeket a folyamatokat. Ez a könyv elsősorban a pénzhez való viszonyról szól, de az benne az érdekes, hogy az abból leszűrt tapasztalat az élet többi területén is tökéletesen beválik. Ha ezen még nem gondolkoztál el, és hirtelen kívülről kezded el nézni a saját életed moziját, elég megdöbbentő képet kaphatsz, hirtelen nagyon más színben tud feltűnni a valóság!

Mit hallottál gyerekkorodban a pénzről, a gazdagságról és a gazdagokról? Hallottál-e olyan kijelentéseket, hogy a pénz minden gonoszság forrása; spórolni kell a nehéz időkre; a gazdagok kapzsik; a gazdagok bűnözők; mocskos gazdagok; a pénzért keményen meg kell dolgozni; a pénz nem a fán terem; az ember nem lehet egyszerre gazdag és lelkileg emelkedett; a pénz nem boldogít; a pénz beszél; a gazdagok egyre gazdagabbak lesznek, a szegények egyre szegényednek; a mi fajtánknak nem való; nem mindenki lehet gazdag; sosincs elég; továbbá a hírhedt mondatot: nem engedhetjük meg magunknak? Nálunk, otthon, apám mindig azt üvöltötte, valahányszor pénzt kértem tőle: “Mit gondolsz, nekem a bőröm alatt is pénz van?” Viccesen azt feleltem neki: “Bárcsak úgy lenne. Lenyúznám a bőrödet.” Sosem nevetett. Itt a bökkenő. Mindazok a kijelentések, amelyeket fiatal korunkban hallottunk a pénzről, megmaradnak a tudatalattinkban, és modellként szolgálnak pénzügyeink intézéséhez.

Béna kacsaként tipegünk ugyanazon az úton, amin szüleink és azok szülei. Lehet, hogy ez nem is baj, addig a pontig, amíg ezt vállalhatónak, jónak tartjuk, de utána már egyszerűen mazochizmusnak tűnik!

Ugyanebben a könyvben találtam rá egy érdekes gondolatra, melyet már régóta próbáltam megfogalmazni magamnak is, miszerint azért akar az ember vagyonosabb, gazdagabb lenni, hogy többet adhasson másoknak!

Biztosan hallottad már az “utánozó majom” kifejezést. Nos, az emberek sem sokban különböznek a majmoktól e tekintetben. Gyermekkorunkban mindent utánzással tanulunk meg. Sokan ódzkodnak beismerni, de van némi igazság a mondásban, miszerint “az alma nem esik messze a fájától”. Erről annak az asszonynak a története jut eszembe, aki sonkát főzött vacsorára, és levágta a hús mindkét végét, mondván: “Anyám is így csinálta.” Nos, éppen az anyja jött el hozzá aznap vacsorára. Meg is kérdezte tőle, miért vágta le mindig a sonka két végét. Az anyja azt felelte: “Anyám is így csinálta.” Elhatározták, hogy felhívják a nagymamát, és megkérdik tőle, miért vágta le mindig a sonka két végét. No és mit mondott a nagymama? “Mert túl kicsi volt a lábasom.”

Ez egy apróságnak tűnő, mosolyogtató példa, de az életünk és a gondolataink tele vannak ilyen majmolással, előre kiszámítható pozitív és negatív eredményeket produkálva. Egy pillanat alatt meghozunk olyan döntéseket – kizárólag a belénk tömött program alapján – ami egész későbbi életünket gyökeresen átalakíthatja, befolyásolja. A két legismertebb, mindenkit érintő ilyen dolog a házasság (röghöz kötés) és a lakáshitel (adósrabszolgaság) kérdése.

Szinte nincs olyan család ebben az országban, de talán a világ jelentős részén sem, ahol a szülők ne ragaszkodnának a házasság, a jogszerű – immár hit-telen és vallástalan – együttélés intézményéhez. Nem azért, mert fel tudnának hozni túl sok példát arra, hogy ez miért is jó, vagy mi ennek a haszna, egyszerűen bennük is ez az erős program munkál. Ezáltal a fiatalokat – akik még nem igazán képesek eldönteni ezt a kérdést magukban – folyamatosan bombázzák a cselekvéshez szükséges okossággal, aminek szinte mindig az a vége, hogy huszonévesen házasodnak és szintén huszonévesen válnak is. Ennek minden szépségével és rengeteg bánatával, veszteségével együtt. Egy esküvő kiadásai és az utána következő válás kiadásai sok esetben egy fél élet alatt megtermeledő javakkal érnek fel, a mentális veszteségekről nem is beszélve.

Ehhez nagyon hasonló a kényszeres tulajdonszerzésre – ingatlan tulajdon, nagyösszegű hitel segítségével – való iránymutatás és a hozzá tartozó okosság osztása is. Sajnos a saját környezetemben is vannak többen, akik a mostani eszükkel már nem engedtek volna ennek a demagóg erőszaknak és nem csak azért, mert a mostani pénzügyi válság mindenkit új gondolkodásmódra kényszerít. Egyszerűen azért, mert rájöttek, hogy olyanok adtak nekik tanácsot ebben a kérdésben, akiknek az égvilágon semmi tapasztalatuk nincs benne, sőt szinte kizárólag a saját programjuk adta valóság szerinti szöveget voltak képesek érvként felhozni. Egy olyan pénzügyi döntésre kényszerítették a hozzájuk legközelebb álló személyt – a gyermeküket – amihez nem rendelkezett a megfelelő ismeretekkel, majd hogy ezt a döntést a nekik tetsző módon hozza meg, rásegítettek.

A legcsúnyább eredmény – ebből is láthatunk rengeteget ha kicsit körülnézünk – a huszonéves friss házasok válása és – tulajdon helyett – a közös hitelterhek elosztása a bíróságon. Megfizetve mindent kamatostul, illetékestül, könnyestül… Talán ez a párocska, ha a mai napig egy bérelt lakásban tervezgetné a közös jövőt és a HÁZasságot, mosoly lenne a könny helyett. Ki tudja, ha még időben változtattak volna a gondolkodásukon, más lenne a helyzet.

Azt hiszem a fenti két markáns példa mellé belefér a családtagokhoz való viszony öröklése is. Ha egy családban a gyermek a folyamatos intrikát, egymás lenézését, a háta mögött való szidását látja, miért is gondolkodna máshogy? Miért is lennének barátai, miért is lenne aki felnéz rá, és miért is nézne ő fel valakire. Lehet, hogy a fenti esetben elérhető anyagi veszteség is fájdalmas, de a barátok, szerettek nélküli élet fájdalma mellett ez eltörpül. Márpedig jelenleg a társadalom tele van az effajta családmodell eredményével, az atomizált, bezárkózó, információ-zabáló egyedekkel, akik számára a boldogság egy felfoghatatlan, nemlétező valami, ami csak a brazil szappanoperákban és az amerikai nyál-műsorokban kaphat szót. Természetesen saját gondolatok és valódi gondolkozás nélkül.

A tradíció addig jó, amíg JÓ az azt alkalmazó ember számára és amikor már rossz, akkor nem tradíció, hanem kuruzslás, vakhit, babona. Gúzsba köti az elmét, determinálja a már sokszor végigélt, szenvedéssel és veszteséggel teli eseménysort. Tradicionális depresszió, saját gondolat helyetti majmolás.

A gondolatindító változást szinte mindig valami kritikus helyzet, valami tragédia indukálja. Ez is sorsszerű, programszerű működés. Miért kell megvárni azt a pontot, mikor már csak egy lehetőség marad? Miért kell az utolsó pillanatig ragaszkodni a demagóg tradícióhoz, akkor is ha látjuk, hogy amiatt kerültünk a tragikus helyzetbe?

Azért, mert a változtatás felelősséggel jár, míg a program szerinti működés más felelőssége. Szerintem ennyi az egyszerű magyarázat, minden más tankönyvekbe és tanulmányokba való…

Személy szerint büszke vagyok, hogy még időben – egyesek szerint igen korán – képes voltam meghozni a változást elősegítő döntéseimet és ezentúl sem lesz ez másképp. Ezen döntések eredményei kézzelfoghatók, bizonyítják számomra, hogy a sorsom nincs megírva sehol, sajnos – vagy sokkal inkább szerencsére – ezt a történetet magamnak kell megírni. Márpedig én magamnak nem fogok keserű történetet írni, eddig sem tettem, ezután sem fogom. Aki szeretne ebben a jó hangulatú, a tiszteletre és a szeretetre épülő történetben részt venni, azt szeretettel várom. Azoknak, akiknek ehhez jelenleg meg nem léphető változásra lenne szüksége, erőt és kitartást kívánok hozzá és türelemmel kivárom, míg időszerű nem lesz szereplésük a történetemben. Addig maradjunk egymást nem metsző halmazok egész elemei…