Szerelemgyerek

A következő gondolatokat a ma esti esemény szülte, melyért hálás vagyok magunknak.
Nagy_Alma_Dalma
Ha valami természetesen jön létre, ha valaki meg akar születni, azt okkal teszi, ezt el kell fogadni. Ad egy új esélyt magának és mindenkinek aki körülötte van, akit mágnesként vonz, akinek a sorsát innentől kezdve befolyásolni fogja. Nem volt szükség általunk megfogalmazható és megérthető tervekre, mert a terv már réges-régen megszületett valahol. Valahol ott, ahol a ma délután beindított LHC keresi a valóság rezdüléseit.
Üdv itthon apróság!

Az ember életében vajon hány alkalom adódik arra, hogy a gyermekével életfogytig tartó jó viszonyt, valódi családi kapcsolatot alakítson ki?

Ha sikerül azt elérnem, hogy a gyermekeim az életük során adódó komoly problémáik esetén elsőként mindig hozzám forduljanak, akkor jól szerepeltem. Ha nem hozzám fognak fordulni, vagy gondolkoznak azon, hogy hozzám fordulhatnak-e, akkor valamit nagyon elrontottam és várni fogom az új esélyt arra, hogy kijavíthassam a hibámat. Mert a hibát itt csak én követhetem el…

Az első ilyen alkalom a gyermek megszületése, az azzal járó öröm és fájdalom, az ösztönös elfogadás, természetes öröm mindkét oldalon. Ez általában mindenkinek menni szokott, minden anyának a világ legszebb gyermeke adatik meg. Ebben az állapotban egy végtelenül erős vonzás alakul ki az anya és a gyermeke között, ilyen szoros kapcsolatra soha többé nem számíthatnak. Valahol itt kellene megfogalmazni a fenti kérdésre adandó választ, mert később az egyre bonyolultabbá váló kapcsolatrendszer miatt már nagyon nehéz lesz…

A következő alkalom a gyermek valódi öntudatra ébredése, mikor is rájön, hogy ő nem azonos az anyjával, egyedül van a világban, de vannak segítői. Talán ez lehet a második születése, érzelmileg sokkal nehezebb feldolgoznia, mint az fizikai születés okozta elválást. Ugyanis ebben az elválásban nincs elég érdekesség, újdonság ahhoz képest, hogy mit veszít el. Elveszíti a mesevilág egy nagy szeletét. Ilyenkor a család egysége komoly veszélybe kerül, még akkor is ha egy 3-4 éves gyermekről, mint veszélyforrásról van szó. A tapasztalatom szerint ezt a helyzetet majomszeretettel és végtelen türelemmel, a mesevilág újraélésével lehet kezelni.

Az óvodába és iskolába kerülő gyermeknek újabb elválást kell megélnie, itt már nem csak a lelki, hanem a fizikai távollétet is érzi, hiszen nap mint nap, az ébren töltött idejének nagy részét a szüleitől távol tölti. Ebben a helyzetben a szülő már sokkal nehezebben tud jól dönteni, hiszen egyrészről a társadalom szabályaira kell nevelnie a csemetét, másrészről meg foggal, körömmel ragaszkodik hozzá és nehezen viseli, hogy nélküle is boldogul ez az apró ember. Úgy gondolom, hogy ekkor nem a szülő, hanem a gyermek az, aki megoldja a helyzet adta problémát, otthon úgy viselkedik, ahogy az a szüleinek tetszik, az óvodában, iskolában pedig úgy, ahogy ott elvárja tőle a közösség. Ezt a kettős játékot a gyermekek jól viselik, a szülők már sokkal nehezebben. Megszületik a hazugság, a bizalmatlanság intézménye ott, ahol eddig ezeknek a fogalmaknak nem is volt értelmük.

A kamaszkor a következő veszélyzóna, ekkor a gyermek már önmagától is elválik, nem csak a szinapszisai variálják át a helyüket, hanem az egész értékrendje is a feje tetejére áll. A szülő-gyermek kapcsolatok nagy része itt fut zátonyra, ami a felgyorsult hormonális és a társadalmi változások ismeretében nem is tűnik különösnek. Pedig ez az stáció vizsga, vizsgázik a szülő és a gyermek is, emberségből, elfogadásból, feltétel nélküli szeretni tudásból.

A későbbiekben a szerelem lesz az utolsó csepp a pohárban, legyen az a gyermek szerelme egy – a szülő számára – idegen irányába, vagy éppenséggel a szülő szerelme egy a gyermeke számára idegen ember irányába. Ez a szerelem olyan erős vonzást jelent az új személy irányába, hogy képtelenség ellentartani neki, lehet trükkökkel csillapítani, de az elfogadás az egyetlen módja a túlélésének. A harag és megvetés első számú célpontja az idegen, de ez nem az idegenen csapódik le, ismét a kapcsolat romlása az eredmény. Minden egyes rossz, bántó szó, vagy gondolat egyre messzebbre löki a gyermeket a szülőtől.

Az érzelmi viharok lecsengése után következnek a lokalizációs problémák, a gyermek már nem csak napközben, hanem éjszaka, majd egy idő után minden nap távol van a szüleitől. Ez a gyermek számára nem jelent gondot, neki már saját élete van, de a szülő ilyenkor csak az üres szobákat, a kínzó csöndet érzi. Egy ideig magyarázgatja magának, hogy ennek így kellett történnie, aztán vagy elfogadja a helyzetet, vagy pedig – és sajnos ebből van a több példa – megbántottság, harag gyúl benne és szépen lassan felégeti az összes hidat, amin keresztül a gyermeke jó szívvel visszatérhetne hozzá. Pedig az elfogadás – mint a halál esetében is – egy pozitív, építő elem, semmiképpen sem visszavonulás, vagy megalázkodás. Talán nincs is más megoldás erre az esetre, mint a feltétel nélküli elfogadás, mely pozitív töltése okán újra szerethetővé teszi a szülőt a gyermek számára.

Az idő múlásával új szereplő kerül a játékba, a gyermek gyermeke. Itt azt gondolhatnánk, hogy a történet ugrik az első bekezdésre, de az valójában csak az egyik ága. Van neki egy másik, sokkal érdekesebb ága is, a nagyszülő viszonya az unokájához. A nagyszülő – aki néhány sorral feljebb még szülő volt – újra azt érzi, hogy neki lett gyermeke, talán azért, hogy mint új esélyt foghassa meg! Ez az apróság már egy családhoz tartozik és bónuszként kap még nagyszülőket is, akik igyekeznek neki megadni mindazt, amit a gyermeküknek nem tudtak, nem mertek, vagy nem akartak. Ebből a gyermekük mindössze annyit lát, hogy hoppá, ha velem is így viselkedtek volna, talán nem ilyen lenne a kapcsolatunk. Megerősíti benne azt a véleményét, hogy a szülei nem tettek meg mindent azért, hogy az ő egymáshoz való viszonyuk és ezáltal az életük íve jobb legyen. Ennek általában újabb szakítás lesz a következménye, nem olyan könnyű ezzel a lehetőséggel élni, mint ahogy az ember elsőre gondolná. Sajnos fogalmam sincs, hogy ezt az esetet miként lehetne jól kezelni, talán nincs is erre jó megoldás. Ugyan ez is egy új esély a kapcsolat javítására, de mielőtt megragadnánk, rendbe kell tenni a régi gondolatainkat, új gondolatokat érzéseket tenni a helyükre és új emberként ragadni meg az esélyt. Ha nem így teszünk, jön a papírforma szerinti eredmény…

Ezen események mind-mind egy különleges, sorsfordító időponthoz és történéshez tartoznak, az ember élete során igen sok ilyennel találkozik. A születés mellett a halál is ilyen, ezek ketten párban járnak. Minden halál valaminek a születését okozza és minden születés egy halált hoz magával. Szépen együtt, előítéletek nélkül.

Ebben a sok lehetőségben azt kell felismerni, hogy bármelyik fent említett pillanat – ugyanis ezek tényleg egy pillanatnyi döntés eredményei – egy-egy ÚJ esélyt tartogat, ha egy előzőt sikerült elbaltázni, hát tessék, ha elfogadod, kaphatsz egy újabb esélyt a boldogságra!