A változás évei

Ezen a Föld nevű bolygón néhány évvel ezelőtt valahol meghasadt egy mag és elindult egy fura láncreakció. Egy nagyon apró mag, nem olyan nagy mint egy atom, inkább csak egy szubatomi lélekmag hasadt ketté valahol, valakiben és elkezdte átformálni a világot maga körül.

Fura dolog ez, érdemes visszanézni magunkban, csöndben. Ezek a lelkek szépen, szinte maguktól, dogmák, vallások és inkvizíció nélkül formálták, formálják magukat egy új alakra. Nem kis változást tesznek, hanem óriásit, csöndesen vedlik le az addigi életük során rájuk ragadt képzeteket. Ezeket a változási folyamatokat valami elindította, ha érdekel minket mi volt az, akkor valami olyat kell keresnünk ami pont ellentéte a kialakulónak. Bizonyára meg is lesz, valami olyan, kézzelfogható dolog, amitől el lehet rugaszkodni fölfelé, mert az már nagyon lent van. Ez már csak így szokott lenni, a fent után lent és a lent után mindig a fent jön – kinek melyik mit jelent. A folyamatos változás nélkül nincs semmi, se jó, se rossz, se szép, se csúnya, se fönt, se lent. Nehéz definiálni az ellentéteket, a jót és a rosszat, mert ez is csak az adott rendszerben értelmezhető, hogy melyik melyiknek a hiánya az igencsak nehezen megválaszolható kérdés.

Azt hiszem az átalakulás már nem csak bent, hanem kint is érződik. Messze van ez a mindenki által tapasztalt az idióta TV-műsorok, politikusok és hírek által vezérelt világtól és az abban hívők világától. Ez a világ a szivárványon túl van, de még a tudaton innen. Sok új felfedező van születőben, mert ezek a felfedezők lesznek azok, akik képesek meglátni és megkülönböztetni a továbbadandó és elfelejtendő információkat. Túl sok már a felejtendő, a generációk óta magunkkal hordozott gondolat, félelem és hiedelem. Már megszületett illetve hamarosan megfogan az az új generáció, amely tagjainak nem kell tovább hordozniuk a “feudalizmus” – és a rátelepedő tanítások – ezeréves lélekromboló, az élvezhető valóságtól jó messzire taszító igáját. Az anyagi, technológiai aranykor elhozza a szellemi aranykor lehetőségét is, ahogy tette eddig is a történelemben sokszor. Csak apránként megy ez, a hatvanas évek forradalmai óta eltelt megint negyven év, új generációs állapot született. Függetlenül világnézettől, világrendtől és politikától. Ez egy másik mese, egy párhuzamos univerzum párhuzamos valósága. Sok kis messiás és buddha kapaszkodik most felfelé, egyik másik már ránk is mosolyog.

Mindenhol felismerhetők azok az emberek, akiket elért a változás szellője – ez a kívülről gyengének tűnő, de óriási hatású fuvallat. Vagy azért változnak meg éppen most, mert olyan helyzetbe kerültek, hogy el kellett gondolkozniuk a “sorsukon“, az állapotukhoz vezető okok és okozatok láncolatán, vagy csak azért mert jobban akarják érezni magukat. Egyre többen vannak ilyenek szerencsére, akik nem a tulajdonban és a felhalmozásban látják a továbblépés lehetőségét, hanem önmagukban. Hiába megy a világban a riogatás, a félelemkeltés, egyre többen vannak azok, akik nem félnek, mert kezdik érteni azt, hogy mi és miért történik velük. És azt is, hogy ami velük történik az nem véletlenek kiszámíthatatlan képletének eredménye, hanem jól érthető és igény szerint befolyásolható történet. Egy JÓ történet és nem egy elviselendő, egy fájdalmas sors. Ezt nem könnyű megérteni és elfogadni, de ha sikerül, akkor új mese kezdődik el, új szereplőkkel, környezettel és fordulatokkal. Ha azt gondolod, hogy a most tapasztalt és megértett világ a valóságos, akkor számodra mindenképpen meséről van szó. Azt hiszem, minden jó dolgot egy rossznak kell megelőzni ahhoz, hogy a JÓ valódi értelmet kapjon.

Lehet jobb annál, mint ami most van? Ki tudja… Szeretnél visszakerülni a tíz évvel ezelőtti állapotodba?

A fejben-változás nagyon nehéz folyamat, nehezebb mint bármi amit eddig tettél. Valójában nem kell változtatnod semmin, ha elégedett vagy azzal amit őszintén gondolsz magadról. Magadról és nem a körülményeidről, a tárgyaid csak egy állapotot jeleznek, régebben nem voltak, egy idő után már nem lesznek – mikor neked még mindig hallgatnod kell a gondolataidat a fejedben.

Ülj le valahol egyedül és csöndben, beszélgess magaddal tíz percig, győződj meg róla, hogy érzed magad. Kérdezz és felelj, őszintén, a saját hangodon. Majd rájössz milyen hosszú az a tíz perc… Nézz helyette inkább reklámot, ha gyenge vagy.

Figyeld meg magadat kívülről, miközben beszélgetsz magaddal, válaszd szét a hazugságot az őszinteségtől. Érted egyáltalán, hogy mit jelent a hazugság a gondolataidon belül? Újabb nehéz feladat, add fel gyorsan, hiszen te sosem hazudsz magadnak. Egyszerűbb kibontani egy sört, vagy a távkapcsoló után nyúlni.

Az “őszinte” részed nagyon csöndes, majd meglátod, a “hazug” meg folyton kárál és osztja a tennivalókat, megmondja miről mit gondolj. Kérdezd meg az őszinte részedtől, hogy honnan tudja a hazug, hogy mikor mit mondjon? Kitől tanulta, miért ilyen biztos a dolgában? Meglesz a kérdésekre a válasz, de csak apránként, egyesével. Nehéz ügy, de menni fog ha akarod, ha szükséged van rá. Ha gyenge vagy, akkor várd meg, míg eljön az a – számodra sorsfordító, kegyetlen és kritikus – helyzet, mikor kénytelen leszel számot vetni önmagaddal. Mert előbb-utóbb “bajba”, vagy változási kényszerbe fogsz kerülni, az biztos, ahogy eddig is belekerültél többször. Nem véletlenül, hanem számodra sorsszerűen kerülsz majd bajba, úgy ahogy a hazug részed, ahogy a “sorsod” diktálja. Mert ő diktál, abban biztos lehetsz.

Ha megérted, hogy ebben a felismerésben nincs semmi félelmetes és rossz számodra, akkor számodra – és ami legalább olyan fontos, a körülötted élők számára – is elkezdődik a felfedezések kora. Életed során eddig is változtattál már a gondolataidon, felnövő kisgyerekként elhitted, hogy a mesevilág nem létezik, kamaszként azt, hogy nem az vagy, akinek eddig gondoltad magad, az iskolában a sok tudás ismét új világot – és világnézetet – adott, felnőttként pénzt termelsz és költesz, ezért odaadod cserébe az idődet, stb. Ezek sem nagyobb változások mint az amitől most félsz… Csak ezeknél nem volt időd félni, változnod kellett azonnal.

Problémám van, de mégis kinek?

Szinte állandóan azt halljuk mindenhonnan, hogy problémám, bajom van, nem tudom megoldani, minden összeesküdött ellenem és ráadásul mindenki hülye. Gőzerővel megy a problémagyártás és természetesen a hozzá tartozó elméletek, indokok és magyarázatok gyártása is.

Tegnap végeztem Ramés Sz. Balszékar, A JELENSÉGVILÁGON TÚL című könyvével, mely egy indiai ember, Srí Niszargadatta Mahárádzs 40 éven át hangoztatott gondolatait írja le. Valójában a könyv teljesen véletlenül – már amennyiben valaki hisz a véletlenekben – került a kezembe, ajándékba vettem, azt hittem könnyed olvasmány lesz. Hát nem az, nagyon nem az. Azt hiszem – azzal együtt, hogy a benne megfogalmazott gondolatok elférnek egy oldalon – az egyik legnehezebben felfogható és megérthető dolog amivel eddig találkoztam. Talán pontosan azért, mert a megértéséhez a megértéshez használt gondolatok között kell szétcsapni, azaz a meglévő tudás adta kereteket kell eltávolítani. Enélkül nem fog menni, nem a szavak mennyisége és minősége itt a lényeg…

Ahogy néhány hónappal ezelőtt Gribbin könyve alapján – kiegészítve még néhány hasznos, bár sokkal nehezebben emészthető olvasmánnyal – sikerült megérteni a kvantummechanika elvét és alapjait, ugyanaz a hideg futkosott a hátamon, mint mikor a fenti könyv derekára értem és elkezdtem megérteni a mondanivalóját. Azért kellett közel kétszáz oldalt elolvasnom belőle, mert próbáltam értelmezni a szavakat, a mondatok jelentését, nehéz volt, nehezebb mint képleteket megérteni, pedig egyszerűek – így utólag…

Természetesen – vajon miért is lenne ez természetellenes, azaz miért is írom ide ezt az előjelet? – nem teljesen értek egyet azzal amit Niszargadatta mond, ugyanis szerinte semmilyen ráhatásunk nincs arra, hogy milyen szerepet játszunk a globális színdarabban. Lehet, hogy nem értettem meg teljesen amit közölni szeretett volna, de úgy érzem, hogy pontosan az ő általa közölt elmélet jelenti a ráhatás szükségességét. A kérdésekre adott válaszaiban filozófiai úton levezeti a koppenhágai modellben definiált téziseket és állapotokat, a szuperpozíciótól kezdve az egységes kvantumtérig, persze nagyon más szavakkal. Definiálja az ember, vagy ahogy magunkat nevezzük az Én “newton-i” részét, illetve rámutat arra is, hogy létezik egy újabb szint, amelyre más szabályok érvényesek, illetve megpróbálja definiálni a két szint kapcsolatát is. Kísértetiesen emlékeztet a kvantumfizikai modellekre, ahogy kezdtem megérteni a mondanivalóját szinten mindennek lett neve is.

De egyelőre nem szeretnék bővebben írni, ismertetőt, vagy kedvcsinálót adni a könyvhöz, mert még túl friss az információ, még sokat kell rajta gondolkozni ahhoz, hogy interpretálni tudjam…

Visszatérve a címadó gondolatra, a könyvben szereplő, Bombay-i padlásszobájában üldögélő Mahárádzs alapvetően visszadobná a labdát, ha valaki azzal keresné meg, hogy “problémája van”… “Kinek is van problémája?” – ezen tessék elgondolkozni és válaszolni a kérdésre, hogy legyen értelme a válasz keresésének is. Az emberi testnek van problémája, vagy a gondolatok között van olyan amelyik sírdogál? Ha a gondolatok között van, akkor az még a newton-i szint, és szinte biztos az is, hogy ez a gondolat egy programozott, valaki (akár saját magunk, pontosabban saját gondolataink által kitalált), vagy valami által betanított, egy kőtáblába vésett és az agyunk belső falára felakasztott definíció. Azaz a problémát jelző gondolatot is mi hoztuk létre és azt szeretnénk, ha ezt valaki, vagy valami megoldaná nekünk. Amint képesek vagyunk felismerni azt, hogy a valódi “ÉN” (hasonlatosan a newton-i és a szubatomi fizika adta egységesen értelmezhető, de határozott elválasztó vonallal rendelkező rendszerhez) és a gondolataink által létrehozott ön- és világkép nem teljesen ugyanaz, nagyon léptünk előre a megértés irányába.

Ha sikerül kívülről ránézni arra a valamire (nagyon jó meglátásnak gondolom, hogy a valami és valaki kerüljön elválasztásra) amiről azt gondoljuk, hogy Én, érdekes képet fog mutatni. Van egy test, ami érzékelhető (van színe, alakja, íze, szaga, érzete) és teljesen egyedinek tűnik, gondoljunk csak az ujjlenyomatra, vagy a retinára. Vannak továbbá gondolataink, amelyek szintén egyedinek tűnnek, hiszen milliárdnyit termelünk belőle életünk során és azonosítjuk is magunkat vele, illetve a kommunikációnk is ezekből fakad, így mások is azonosíthatnak vele minket. Logikusan azt kell mondanunk, hogy mi ezek vagyunk, ez az Én-képünk. A társadalmunk is erre épül, a törvényeink is ezek határait jelölik ki, illetve a testet és a gondolatokat szankcionálják.

Ezt a test-gondolat egységet akkor teremtjük meg, amikor a gyermeknek nevet adunk és a tudtára hozzuk, hogy neki ez a neve és ő így néz ki. A programozás első fázisában a gyerek még első szám harmadik személyben beszél magáról, csak így tudja magában összehozni a mi erőszakos alakító tevékenységünket és a tudatában lejátszódó dolgokat. Azt szoktuk mondani, hogy a gyermekek fejében még nem válik szét a “valóság” és a “mesevilág”… Ha egy kicsit jobban belegondolunk, a két definíció pontosan fordítva van, amit mi valóságként tuszkolunk be az újszülött emberke elméjébe, agyának tárolóiba és összehasonlító rendszerébe az egy mesevilág, hiszen mesélünk neki a valóságról anélkül, hogy tudnánk mi az, anélkül, hogy ellenőriztük volna a mi fejünkbe programozott definíciók érvényességét. Az a mesevilág pedig, ami a gyermekek “tiszta”, programozás előtti, spontán megnyilvánulásokkal és reakciókkal feltöltött tudatában létezik bizonyára közelebb áll a valósághoz, mint azt képzelnénk. Az utódok programozásával klónokat hozunk létre, benne a testünk és a gondolataink, ezáltal a viselkedésünk másolataival.

Tehát az Én, az 98%-ban a külső valamik és valakik által belénk programozott gondolatok, és talán még 1% olyan gondolatok és viselkedés formák elegye, amit a mások által beleprogramozott adatokból analízis után létrehoztunk. (A maradék 1%-ot hagyjuk meg a nem-tudom kategóriának) Azaz ennek az Én-nek van problémája, és ez az Én várja azt el, hogy megoldódjon a problémája, megszabadulhasson valamitől, megszerezhessen valamit, azaz kielégíthesse valamilyen szükségletét. Azt a szükségletet, amit szintén beleprogramoztak, vagy beleprogramozott saját magába…

Tudni kell, hogy minden probléma, amelyet problémának érzünk azt mi alkottuk – legalábbis sajátunknak érezzük – így arra is megvan a lehetőségünk, hogy bármikor átalakítsuk. Tudományosan ezt pszichiátriának hívják, lehet belőle diplomát is szerezni, egyesek komolyan is veszik, sokan fizetnek is ezért a tevékenységért. Ez a tevékenység – hasonlóan a gyógyítás többi ágához – abból indul ki, hogy az ember túl gyenge ahhoz, hogy saját gondolatait uralni tudja, kell hozzá neki egy “isten”, vagy más hiteles entitás, aki ezt megteszi helyette, pontosabban megteteti vele.

De mit jelent a gondolatok feletti uralom? Ez a világon a legegyszerűbben – hiszen ott vagyunk a saját fejünkben azt gondolunk, amit akarunk – és egyben a legnehezebben megvalósítható tevékenység is egyben. Azért egyszerű, mert ha képesek vagyunk egy kétdimenziós, pontszerű állapotot egy harmadik dimenzióból szemlélni és rámutatni az állapotára, adhatunk neki térbeli kiterjedést, mozoghat immár föl és le is – ezáltal kiemeljük a saját környezetéből és eltávolítjuk a problémájától. Ez valójában azt jelenti, hogy a problémánkat “magunknak” mondjuk el és megpróbáljuk “nem magunk” megérteni – talán az a részünk, aki apró gyermek korunkban töltötte ki, alkotta meg az első gondolatainkat, még az programozás előtti időkben. Külső szemlélőként, ahogy más látná, magunk számára mégis hitelesen. Itt jön a végtelenül nehéz rész, hiszen a kétdimenziós, pontszerű valami – azaz a sok-sok éve programozott gondolataink alkotta tudatunk – számára a harmadik dimenzió – azaz egy spontán, egy nem-programozott gondolat, vagy tudati állapot – felfoghatatlan valami… De esetünkben a pontszerű részünknek ezt csak egyszer kell megértenie, ahogy megtanultunk egyszer biciklizni is, noha pontosan – tudatosan – tudtuk, hogy az a kétkerekű vasparipa feldől ha nem támasztja meg semmi. Ha egyszer megértette, képes lesz másodjára is…

És miért is olyan nagyon fontosak ezek a gondolatok? Mert MINDENT, minden jót és minden rosszat (sőt a jó és rossz definícióját is) gondolatok hoznak létre, minden tettet, minden kimondott szót megelőz egy gondolat! Lehet siránkozni a világ, a társadalom, az ország, vagy a család sorsán, de azt a sorsot is gondolatok hozták létre és kizárólag gondolatok képesek megváltoztatni is. Amíg azt gondolom, hogy van ellenségem addig én is ellenség vagyok, a saját gondolataim által teremtett ellenségem ellensége…

Újszülött tudat

Vajon hogyan érezheti magát a Tudat egy újszülött gyermek testében? Talán úgy mint az az egyszerű szerkezetlakatos aki egy Concorde utasszállító vezetőfülkéjében ébred másnaposan, húszezer méter magasan, hangsebességgel rohanva a világ körül.

X-PLANE9Körbetekint maga körül, csupa ismeretlen tárgy, fény és hang veszi körül. Ha kinyitja a szemét és kinéz az ablakon, végtelen fényesség kápráztatja el jobbról, fehér felhőket lát alant és még lejjebb a makett-szerű táj zöldjei, szürkéi és kékjei váltakoznak. Tudja, vonzza valami lefelé, oda, ahol elvileg a hozzá hasonló élőlények többsége van, de ilyen magasról ez számára hihetetlenül valótlannak tűnik.

Az első percekben képtelen bármire is összpontosítani, ez túl sok rendezetlen információ, ráadásul minden folyamatosan változik.

Keresnie kell egy biztos pontot, leül az egyik fotelba. Ezáltal a 360 fokból 180-at kizár a látómezőjéből, továbbá a lábát sem kell egyensúlyozásra használnia, egy méterrel közelebb került a mozgó fedélzethez. Egyszerűsödik a kép, de az előtte mozgó mutató-erdővel továbbra sem tud mit kezdeni. Csupa olyan adatot közölnek vele, amit nem ért, nem tudja ki és miért akarja ezeket vele közölni és annak sem látja értelmét amit ez az adat számszerűen jelent. Ragaszkodik a székéhez, kapaszkodik a karfába. Újabb biztos pontot keres, az ablakon kívül. Ott minden lassabban változik, pedig hangsebesség felett már egy puskagolyó sem tűnik olyan gyorsnak.

A szék adta stabilitás illúziója után most a változatlannak tűnő környezet, a táj illúziójába kapaszkodik. Ha nem lenne olyan másnapos, azt hinné magáról, hogy ő Munchausen báró, aki hajánál fogva emelte fel magát, majd egy ágyúgolyón lovagolva halad a célja felé. Azzal az apró különbséggel, hogy neki fogalma sincs arról, hogy mi a célja, itt ébredt fel ebben a száguldó, információt öntő kabinban és minden történik vele, anélkül, hogy bármit is tehetne ellene. A robotpilóta vezet helyette, ha kell kanyarodik, ha kell emelkedni, vagy süllyedni kezd.

Időbe telik, amíg megérti, hogy a sok műszer azért van, hogy a környezetéről, annak állapotáról tájékoztassa, a kormány és a vezérlő gombok azért, hogy változtathasson a helyzetén. De ehhez meg kell értenie azt, hogy a közvetlen környezete is ő maga, a számára most felfogható dualitásból egységet kell teremtenie azért, hogy később újra létrehozhassa a dualitást, de ekkor már a repülőgép és ő egy lesz – a kinti világ meg egy másik valami. Szorult helyzetében megteremti magának az ÉN illúzióját, hogy később ez az illúzió tarthassa rabságban.

Az újszülött Tudata – legyen az inkarnáció, vagy bármely ok miatt kapcsolatban az őt körülvevő Testtel – minden bizonnyal létezik, talán már a fogantatás pillanatában. Ha nem így van, akkor ki kell alakulnia valami hatására, de akkor is végig kell járnia az alkalmazkodás útját. A csöppség már pár naposan is mosolyog álmában, sokkal előbb és sokkal többször mint éber állapotban. Nem biztos hogy azért, mert többet van alvási mint ébrenléti állapotban, egyszerűen ilyenkor az általa vezetett repülőgép ablakain nem szűrődik be a fény és a műszerek sem mutatnak semmi fölöslegeset számára. Azért boldog, mert ebben az állapotban a teste nélkül is létezik, a bölcsek szerint ilyenkor az őt körülvevő, hozzá hasonló angyalokkal játszik…

Kulturális kreatívok

Írogatom már néhány hónapja, hogy valami van a levegőben, ami szerintem 2006-ban kezdődött. Akkor a körülöttem élők – és a magam – élete is jókorát változott és nem a válság-média miatt…

Ezeket a változások érzések indukálják, új érzések, amiket addig nem érzett az ember. Mintha kapott volna egy pofont valahonnan, hogy “helló haver, üdv a valóságban, ami nem az aminek eddig gondoltad!”. Én ennek tudom be az utóbbi években megnövekedett kötödési igényt is eszmékhez, eseményekhez, nemzetekhez, vallásokhoz. Minden erősödik, ezáltal valami gyengül és gyengülni is fog tovább.

Szeretném hinni, hogy a Tudat forradalma van kibontakozóban, mely forradalom talán nem szed annyi áldozatot majd, mint egyes vallások, vagy az ipar forradalmai.

Ezzel kapcsolatban egy érdekes filmre bukkantam, szintén valami rejtélyesen egyszerű kapcsolat által:

Cultural Creatives [subtitled] from Frigyes Fogel on Vimeo.

Kultúrális Kreatívok
170 millió ember aki máshogy látja a világot!

Így nevezte el Paul Ray amerikai szociológus és Sherry Ruth Anderson pszichológus azt az új társadalmi réteget és gondolkodásmódot, amely a hagyományos modernista versus konzervatív világszemlélet mellett mind komolyabb helyet követel magának az amerikai társadalomban.

A koncepciót a 2000-ben megjelent, The Cultural Creatives. How 50 Million People Are Changing the World (Harmony Books, NY), a Kulturális Kreatívok. Hogyan változtatja meg 50 millió ember a világot című könyvben mutatták be, amely kutatások nyomán a világ több országában, így Magyarországon is folytattak-folytatnak hasonló felméréseket, itthon a Budapest Klub koordinálásában.

A kulturális kreatívok jellemzője, hogy noha életszemléletük alapvetően optimista, sokan közülük ma még úgy érzik, kevesen vannak, nem tudnak hatékonyan beleszólni a társadalom alakításába, valahogy úgy vannak vele, hogy változtatnák ők a világot, de a világ túl nagy ahhoz, hogy az egyén a világ dolgaira bármilyen hatást gyakorolhatna.

Összességében elmondható, hogy a kulturális kreatív tudatosság nyitott, befogadó, korlátok és határok felett, univerzális értékekben gondolkozik. A csoporthoz tartozók többsége hívő, spirituálisan egyéni utat jár, a vallások közötti hidakat és közös alapértékeket keresi, fontos számára a spiritualitás napi szintű megélése, ez utóbbi azonban többnyire nem kötődik formális vallási keretekhez.

AMI KÖZÖS BENNÜK, HOGY AZT HISZIK EGYEDÜL VANNAK.

MTV1 Prizma c. műsora from Frigyes Fogel on Vimeo.

MTV1, Prizma, 2009 november

Link: www.kulturaliskreativok.com

Lelkiismeret

Kicsit továbbgondolva a sapkások történetét, igyekeztem helyet találni a lelkiismeret néven ismert valaminek is.

Mikor is szólal meg a lelkiismeret? Általában akkor, ha nem a kék sapkás emberke által képviselt program szerint teszünk valamit. Valami olyat gondolunk, vagy teszünk, ami szerinte – azaz a belénk kódolt definíciók valamelyike szerint – nem jó, nem megfelelő, vagy éppen hiányzik.

green_hat_girl-cosmogirl.comAz egyik aspektus szerint ez a valami – aminek nevet is adunk és megszólalni is képes a fejünkben – nem más, mint a kék sapkás emberke maga, vagy talán egy skizofrén társa, aki őt figyeli folyamatosan. Informatikai nyelven a program integritásáért felelős másik program, amely állandóan fut és az eredményét folyamatosan közli, azzal a céllal, hogy a figyelt program szerinti működés legyen a preferált.

Máshonnan nézve pedig a lelkiismeret egy olyan szerzet, ami egy külön entitás, amit saját, zöld sapkával kell illetni. Ez a zöld sapkás emberke figyeli a kék sapkás által definiált és elvárt paramétereket, majd a piros sapkás emberke állapotától függően közli az eredményeket, vagy éppen elhallgatja azokat, mert a piros sapkás az adott kérdésben határozott álláspontot képvisel.

Vannak olyan emberek, akikben a lelkiismeret csak nagyon ritkán szólal meg, másokban pedig állandóan ott kárál, képviselve a kék sapkás érdekeit. A nagyon ritka megszólalás lehet azért is, mert a kék sapkásnak nincsenek olyan programjai, ami miatt szólnia kellene – ez jól megfigyelhető egyes népcsoportoknál, bűnözőknél, vallási szekta követőknél. Mindegyik esetben a program – nevezhetjük a társadalom számára is elfogadható értékrendnek – hiánya okozza a lelkiismeret hiányát.

Ha valakiben folyamatosan a lelkiismeret hangja visszhangzik, minden gondolatára azonnal megszületik és közlésre is kerül az integritás ellenőrzés végeredménye, az nincs irigylésre méltó helyzetben. Az ilyen ember nem figyelt és nem is figyel a piros sapkás részére, a kék sapkás teljesen átvette az uralmat az élete felett, kontroll nélkül hajtja végre azokat a programokat, amelyeket belé tápláltak. Ez, eredmény tekintetében nem sokban különbözik az előző csoportnál látható viselkedéstől, mindössze az előjele más. Sajnos nem a hasznosság a mértékegység…

A lelkiismeret definíciója a kislexikon.hu-n:

Az ember saját tevékenységének viszonya az önmagáénak is vallott erkölcsi normákhoz és ezen keresztül munkája, tevékenysége társadalmi hasznosságának önkontrollja. A lelkiismeretben összpontosultan jelenik meg az erkölcsnek az az általános sajátossága, hogy a társadalmi követelményeket a magatartás belső ösztönzőivé változtatja. Egy történelmileg adott társadalmi, osztály, vagy más közösség elismert és a lelkiismeretben belsővé tett normái, követelményei nemcsak ösztönzik, de értékelik is az ember cselekvését, lemérik magatartásának értékét. Negatív értékítélet esetén így alakul ki a lelkiismeretfurdalás. A lelkiismeret hosszú történelmi fejlődés folyamán alakult ki, s az osztálytársadalmakban igen gyakran ellentétbe került az ember valós érdekeivel és cselekvési lehetőségeivel.

További definíciók:

A lelkiismeret egy belső tanú vagy hang, az a képesség, amellyel meglátjuk önmagunkat, ítéletet alkothatunk magunkról, tanúskodhatunk magunkról. A lelkiismeretet úgy is leírják, mint ami a természetes megérzése annak, hogy mi a jó és mi a rossz, mi az igazságos és igazságtalan, mi az erkölcsös és erkölcstelen. Egy érzékeny “belső műszer” amely formálódik a környezetünktől jövő hatásokra, ki lehet iskolázni azonban el is lehet nyomni.

Az egyén viszonya a saját maga által elfogadott, illetve egy csoport által felállított követelményrendszerhez. Amennyiben az így elfogadott normákhoz az egyén jól igazodik, akkor pozitív lelkiismeret érzést él meg, ha jellemzően nem tesz eleget, akkor lelkiismeret furdalásról beszélhetünk.

Piros sapka, kék sapka – gondolati kettősség

Miért van az, hogy egyes történésekre szinte mindig ugyanolyan, automatikus, szinte reflex-szerű reakciót adunk, amin még magunk is meglepődünk? Legyen ez a történés egy egyszerű tevékenység, egy apró ötlet ami hirtelen eszünkbe jut, vagy éppen a sorsunkat gyökeresen megváltoztató eset…

Az agyunkban azonnal megszólal egy hang, hogy mit kell tenni. Ha a kisgyerek lelöki az üvegpoharat az asztalról és az összetörik, már ordítunk is – noha ennek valójában semmi értelme. Szinte mindig, automatikusan levágjuk a kenyér héját, noha nem is égett az alja. Mindig ugyanazon az oldalon megyünk az út melletti járdán, pedig a szemközti oldalon is mehetnénk, mindig ugyanazon az úton visszük a gyereket az iskolába, pedig létezik jópár alternatív útvonal is. Tesszük ezeket, rutinból, vagy valamilyen belső program hatására, aztán meg gondolkodunk rajta, hogy miért is így tettük meg. Naponta sokszor, mindig ismételve, mindig ugyanúgy, egy másik gondolatunkkal rácsodálkozva a tetteinkre és a világunkra…

Az a másik gondolat, aki rácsodálkozik az egyik által adott reakcióra, vagy eredményre általában csöndben van, nagyon ritkán bújik elő. Akkor lehet tudni, hogy előbújt, ha éppen valamiért boldogságot, valódi örömet érzünk, intuíciónk adódik, erős motivációt érzünk és jól érezzük magunkat. Sajnos az emberek jelentős része ezt nagyon ritkán tapasztalja meg, ami nem azért van, mert neki nincs ilyen része, hanem azért mert a fenti program része erősebb és villámgyorsan elnyomja benne.

red_hat_girlValahogy úgy lehet elképzelni ezt a kettősséget, mint egy játszótéren két gyereket. Az egyik gyereknek – hívjuk őt piros sapkásnak – fülig ér a szája, játszik, élvezi az életet, míg a másik, akire kék sapkát adtak, gondterhelten szemléli a környezetét, mindent próbál a már meglévő tudása alapján rangsorolni, előjellel ellátni.

A piros sapkás számára az élet abból áll, hogy szabadon reagál az őt érő ingerekre, az intuíciói alapján szaladgál egyik játéktól a másikhoz, keresi a dolgok valódi szépségét és értelmét. Ezáltal természetesen kockázatosan él, hiszen lecsúszni a magas csúszdáról élvezetesnek tűnik, de baleset is lehet belőle.

girl_with_blue_hat-suzanne_carsonEzzel szemben a kék sapkás emberke úgy tekint a játszótérre, mint egy veszélyforrásra, ami akadályozza őt az alapprogram – túlélés, fajfenntartás, szaporodás – végrehajtásában, azaz arra koncentrál, hogy lehetőleg semmi kockázatot ne kelljen vállalnia. Ez valójában egy hasznos stratégia, az élőlények jelentős részénél tökéletesen működik, évmilliókig működőképes, a faj fenntartásának szempontjából bizonyára nagyon előnyös és nélkülözhetetlen.

A baj mindössze annyi, hogy van ezen az élőhelyen, a Föld nevű bolygón egy élőlény, melynek a játszóterén, a fejében, az agyában egyszerre van jelen két, dominanciára törekvő, színes sapkával ellátott gyerek. Az ember saját világa ez a játszótér, a játékok és az azokkal játszó emberkékkel együtt. A játszótér mérete, a benne található játékok mennyisége és minősége emberenként változik, sőt a piros és kék sapkás gyerekekhez tartozó gondolatok is. De azt is viszonylag egyszerű megállapítani, hogy egy bizonyos társadalmi csoportban – pl. család, vallási közösség, nemzet – ezek a paraméterek rendkívül hasonlóak lesznek.

Egy üzenettel próbálom megvilágítani azt, amire gondolok:

“Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér” – lefordítva a valóság nyelvére inkább úgy mondanánk: “Addig nyújtózkodj, amíg a takaróm ért!”. – Kedves utódom, üzenem neked így az idő messziségéből, hogy azt tekintsd jónak, amit én is jónak tekintettem és azt rossznak amit én is annak hittem. Ezt az üzenetet örökítettem át a gyerekeimre és ők is az övéikre, majd a te szüleid rád. Építettem neked egy játszóteret is, hogy lásd, szerintem meddig terjed az a világ, amiben létezel. Raktam bele játékokat, homokozót, hintát és csúszdát, hogy legyen mivel játszanod. Hogy biztosan megkapd az üzenetet és hasznát is vehesd ennek a tudásnak, egy kék sapkás emberke formájában beteszem a játszóteredre. Egy dolgot viszont nem tudtam betenni a játszótérbe és a törvényeimbe, azt, hogy miként érezheted jól magad, ezt neked kell megoldanod valahogy, erre nincs átadható program. Amit én üzenhetek ezen programok által, az a testi túlélésedet és ezáltal fajunk túlélését segíti, semmi másra nem jó. Ha ezt megérted, talán tudod tanítani, erősíteni a piros sapkásodat és tudod bővíteni, szépíteni a saját játszóteredet. Ha ezt nem teszed meg, akkor a gondolataidon – és ezáltal az életeden – belül garantáltan boldogtalan leszel, noha a külvilág számára egy tradíció-követő, példás életet élő, kockázatkerülő, valójában kék sapkás embert mutatsz. Mire ezeket a sorokat olvasod és megérted, már te is továbbadtad azt a programot, amit kaptál és érzed azt is, hogy valami nem stimmel az életeddel. Biztos lehetsz benne, hogy akinek továbbadtad, az is így fog érezni és abban is, hogy akitől kaptad, az is így érzett. Próbálj adni a program mellé még valamit, valami emberit, valami személyest, mert az lesz a piros sapkás gyermek ereje.

Jelen tudásom alapján megfogalmazott véleményem szerint a szellemi/lelki/tudati boldogságunkért a piros sapkás gyerek – azaz a saját Tudatunk -, míg a boldogtalanságunkért a kék sapkás, a belénk nevelt és kódolt programunk megszemélyesítője felelős. Ebben a kontextusban a piros szín jelenti a szabadon alakítható és megélhető valóságot, a kék pedig egy szürke, tradicionális klónként végigmásolt élet lehetőségét. A választás szabadsága vajon a szabadság választását eredményezi?

Tudattérkép

Múlt héten került a kezembe David R. Hawkins “ERŐ kontra erő” című könyve, aminek elolvasására az emberi Tudat és ezáltal a viselkedés kicsit jobb megértése inspirált.

Az utóbbi időben – ez az utóbbi éveket jelenti – egyre nagyobb hangsúlyt fektetek a megértésre, a tanulásra és a megfigyelésre. Elsősorban a saját viselkedésemet, reakcióimat és gondolataimat figyelem, ezeket a legegyszerűbb, hiszen minden pillanatban rendelkezésre állnak. Ezen túl, a megfigyelés és talán a megfigyelő objektivitása is ebben az esetben garantálható a legnagyobb mértékben – eltekintve az egész inerciarendszer alapvető szubjektivitásától, amit maga az elképzelt, programozott világ állít elő, pillanatról pillanatra.

Mivel nem vagyok járatos az alternatív tudományokban, a könyvben számomra sok olyan megállapítás jelenik meg, melyre első gondolatként azonnal rávágom, hogy ez áltudományos, szándékosan bonyolult módon megfogalmazott, fölösleges fizikai, kémiai tudományos hivatkozásokat tartalmazó mondatokkal próbál hitelesnek tűnni. Ezekkel nagyon óvatosan kell bánni, mert az olvasók egy részében az elvárt eredményt hozza – azaz hitelesnek érzi, mert nem érti -, de az olyanokban mint én inkább azt eredményezi, hogy gyorsan átlapozza a könyv ilyen oldalait, ezáltal talán fontos információkat is elveszítve.

Öt-hat évvel ezelőtt kaptam ajándékba egy könyvet, melyben Masaru Emoto víz-kristály fotói és az azokhoz tartozó magyarázatok szerepeltek, nos annál a könyvnél éreztem ugyanezt. Rendkívül érdekes gondolatokat tartalmaz, melyek elsősorban nem a fizika és kémia területén értékesek, hanem inkább filozófiai, világnézeti kérdéseket vetnek fel az emberben. Azzal, hogy megpróbáljuk a jelenkori tudomány köpönyege alá tolni az oda nem való dolgokat, nem tesszük hitelesebbé, inkább az ellenkezője érvényesül – bár ez erősen olvasó függő. Gondolom az UFÓ Magazin olvasótábora számára egy újabb “észlelés” akkor is fontos információ és gondolatébresztő, ha arról hamarosan kiderül, hogy ismét csak egy tréfás kedvű amatőr terméke. A lényeg a gondolaton van, amit ébreszt az esemény, akár csak egy jó film.

A fenti könyv által bennem felébresztett gondolat valahol a könyv első felében található Tudattérkép táblázatnál született meg. Onnantól a leírt szöveg már nem is nagyon érdekelt, sokkal inkább igyekeztem megérteni, behelyettesíteni a táblázatot a saját tapasztalataim alapján. Ennek az lett a következménye, hogy ki is egészítettem a két szélén, egy számomra nagyon fontos felfedezés eredményével, miszerint a tudatosságom – és ezáltal az életem feletti kontrollom – attól függ, mennyire engedem a bennem tárolt PROGRAMot felügyelet nélkül futni.

Tudattérkép - forrás: David R. Hawkins: ERŐ kontra erő

A PROGRAM az agyunkban lévő ROM tartalmának felel meg, pontosabban egy EPROM tárolónak, amibe a születésünk óta folyamatosan került bele a BIOS, kiegészítve az ösztönök adta kódot. Ez a BIOS igen nagyra tud hízni, hiszen az újszülött első mozdulatára már el is kezdődik a programozás a szülő részéről, elkezdi a saját BIOS-ában tárolt PROGRAM transzferét, bizonyára ösztönös módon, a túlélést biztosítandó az utód számára. Mire az újszülöttnek felébred a Tudata már ott van benne a program, mit szabad, mit nem, mi a jó, mi a rossz, ki kicsoda körülötte, mire milyen reakciót kell adnia.

A BIOS replikák létrehozására való. Nem jobb, vagy rosszabb, hanem ugyanolyan entitások létrehozására, lemásolására, ez a természetes klónozás. Ha madár vagyok, akkor az utódaimat megtanítom repülni, ha ember, akkor megtanítom túlélni egy társadalomban. Nem többet, remélhetőleg nem is kevesebbet, mindössze a túlélést tanítom meg neki, ugyanis a BIOS-ban ez van. Abban nincs boldogság, jó közérzet és szeretet, abban csak kód van, amit futtatni kell a társadalomban való szürke élethez.

Számtalan reakciónkban jelenik meg a szülőnk és az ő ugyanilyen reakciójában az ő szülei. Hívhatnánk tradíciónak is, hiszen a társadalom szempontjából ez egy pozitív klónozás, a parasztot ugyanúgy után kell gyártani, mint a gyári munkást és az orvosokat is. Az egyén szempontjából viszont azt jelenti, hogy a benne lévő SAJÁT TUDAT – ami valójában az Egyén maga lenne, ha tudna róla – fölött rendelkezik egy PROGRAM, melyet nem ő írt, neki úgy kéne jól éreznie magát, hogy nem ura a gondolatainak, az érzelmeinek és a reakcióinak sem. Ezáltal az egyéni felelősség is megkérdőjelezhető, hiszen a cigánygyerek, aki lopni jár a közértbe csak egy programot futtat, ami pontosan ezt csináltatja vele. Ugyanígy a parasztember számára is az apja által belé nevelt munka és beletörődés az élet. Egyikőjüknek sem kell gondolkozni azon, hogy mit tegyenek, amint felébrednek, máris fut a program, a testnek csak követni kell az utasításait.

Az én elképzelésem szerint a Tudatosság és a ROM-ban lévő kód patch-elése (azaz egy új kóddal való helyettesítése) között szoros összefüggés van. Ahogy megértem a gondolataimat, a reakcióimat és képes vagyok számomra is jóra cserélni őket, mindig teszek egy-egy apró lépést afelé, hogy ne csak egy klón legyek. Ez természetesen kockázatos tevékenység, hiszen ezek a belénk írt programok azért vannak, mert segíteni akarnak a túlélésben – viszont mikor ezek a programok készültek más reakciókra volt szükség mint ma. Az apró korrekciók akár tudattalanul is megtörténhetnek, de a tudatos korrekció mindig nagyon értékes.

Az ilyen korrekció azt jelenti, hogy képes vagyok felfogni a VALÓSÁGOT és ki merek lépni abból az előre megírt forgatókönyv által leforgatandó filmből, amiben nem akarok szerepelni…

Bizonytalan valóság

A barlanglakó ősember szerint vajon a körülötte lévő, az általa észlelt világ mennyire lehetett valóságos? Mennyire különbözött attól, amit álmában képzelt, egyáltalán az álma és az ébrenléte között tudott-e, akart-e különbséget tenni?

brainMa azt hisszük, tudományosan úgy gondoljuk, hogy tudunk különbséget tenni a valóság és a képzelet, képzelgés, hallucináció között. Azaz biztosak vagyunk benne, hogy az agyunk által vetített színes-szagos élőképről minden esetben meg tudjuk mondani – ugyanazzal az aggyal értékelve, ami éppen a képet vetíti -, hogy az valódi, vagy valótlan-e. Erre egyrészt gyógyító, másrészt kábító iparágak épülnek, mindkettő komoly praxissal és hatékonysággal.

Tegyük fel – elfogadva a tudomány aktuális álláspontját ebben az ügyben -, hogy az észleléshez használt receptoraink valami egységes, kémiai képletekkel leírható módon továbbítják az információkat az agyunkig, ami szintén kémiai és fizikai képletekkel leírható módon dolgozza fel azt. Az eredményeket tárolja – szintén elektrokémiai úton – és összeveti a már tárolt adatokkal, majd az analízis eredményét szintén tárolja. Eddig jól követhető a folyamat, az érdekesség innen kezdődik…

Hol van ebben a rendszerben az a vetítővászon, amin a tudatunk nézi a fent említett élőképet?

Egyáltalán a Tudat nézi-e, vagy éppen fordítva van, az agy és a hozzá kapcsolódó észlelőszervek szereznek tudomást a tudatról, azaz nem a fény jut el a szembe, hanem a szemből nyúlik ki egy sugár és ez vonzza magához azt a képet, amit végül is maga a receptor észlel?

Évszázadokon át fennmaradt az az elképzelés, mely szerint a látás folyamata során valami kiáramlik a szemből. Platón, aki Kr. e. 428 és 347 között élt, a belső és a külső fény menyegzőjéről írt. Eukleidész, aki Kr. e. 330 körül született és Kr. e. 260 körül halt meg, egyebek között a látás működésének sebességén töprengett. Rámutatott, hogy ha becsukjuk, majd ismét kinyitjuk a szemünket, akkor a nagyon távoli csillagok is azonnal megjelennek a szemünk előtt, bár a látás hatásának el kellett jutnia a szemünktől a csillagokig és vissza, ahhoz, hogy megpillanthassuk a csillagokat. – John Gribbin: Schrödinger kiscicái és a valóság keresése

human mind and quantum spaceVéleményem szerint minden attól függ, hogy a Tudat – már ha van ilyen entitás valójában, azaz definiálható-e a materiális, elektrokémiai szinten – hol helyezkedik el. Ha a newtoni fizika érvényes rá, akkor meg kell találni az agyban valahol, sőt reprodukálni is lehet, ahogy minden kémiai vagy fizikai elemet. Ha viszont nem a newtoni fizika, hanem a szubatomi – esetleg egyidejűleg mindkettő, ami most még biztosan nem elfogadható – azaz a kvantumfizika érvényes rá, akkor számára a sejtekből álló agy, saját pozíciójának, pozícióinak, vagy éppen szuperpozíciójának szempontjából maximum egy részhalmaz lehet. Az egyik – vastag – interfésze belelóg a fizikai testbe, a másik – vékony – interfésze pedig a fénysebességgel száguldozó és hullámzó, részecskék közötti szinten lebeg.

Ezt a lebegést a jelenlegi kvantummechanikai modellek szerint térbeli helytől és időtől függetlenül teheti, egy határtalan és a klasszikus gondolkodással igen nehezen felfogható, energiából álló rendszer részeként. Az információt – intuíció, érzés, gondolat – létrehozó trigger is származhat ebből a közegből, illetve a testi szintről is kerülhet át ebbe a térbe információ. Az érdekes kérdés az az egészben, hogy egy kvantumszinten létrejövő információ és egy klasszikus fizikai szinten tapasztalt, feldolgozott információ között hogyan lehet bármiféle kapcsolatot is létrehozni? Hacsak nem pontosan az a célja ennek a kapcsolatnak, hogy információ-átadás, tanulás történjen…

Elég sokáig volt a Föld lapos – beleértve egyes teremtés elméletek faramuciságát is, ami elsősorban az Univerzum, bolygónk és a rajta fellelt élőlények korával kapcsolatos problematikában csúcsosodott ki – ahhoz, hogy a tudományos – sok esetben dogmatikus – elképzeléseket kétségekkel fogadjuk, főleg ha olyan területekről van szó, amelyre csak nemrégiben merészkedtek be a tudósok.

Ha elvonatkoztatunk a tudománytól és a társadalmi változásokat nézzük az utóbbi évszázadokban, előfordult már keresztény diktatúra, feudális diktatúra, fasiszta diktatúra, kommunista diktatúra, a jelenlegi periódusban egy kapitalista diktatúra működik, amit vélhetőleg valami katonai és vallásos diktatúra fog követni. Az előbbiekben és az utóbbiakban az a közös, hogy a termelőket (azaz a hierarchia legalján állókat) mindig valami jutalommal kecsegtetik, ami vagy túlvilági, vagy evilági lesz – a lényeg, hogy lesz. Egyszer majd, ha jól termel, ha jól hisz, ha jól adakozik és jól elvegyül, akkor lesz. Különben a jutalom ellentétével kell számolnia, ami lehetőleg elég nagy félelmet kelt benne ahhoz, hogy ne akarja.

Számomra a fő kérdés jelenleg az, hogy a társadalom működéséből adódó valóságfestés, azaz a fizikai és tudati szinten észlelt dolgok valósággá transzformálása miként hat vissza magára a társadalomra és ezáltal az azt alkotó egyénekre. Rendkívüli ütemben gyorsuló folyamatokról van szó, már nincs idő arra, hogy emberöltők teljenek el egy-egy társadalmi rendben. A társadalom – annak értékrendje, kommunikációja, marketingje – által létrehozott valóság és az abból létrejövő tudatos emberi – megszerzendő javak utáni – vágyak visszahatnak a közegre, amiben a társadalom létezik. A nagyobb, pontosabban megfogalmazott vágyak, melyek egyidejűleg sok-sok tudatban jönnek létre, óriási hullámokat keltenek a kvantumtérben, majd ezek a hullámok újakat és újakat, ami végül megszüli a vágy teljesítéséhez szükséges gondolatokat, azaz létrejön annak tárgya.

Valakiben megfogalmazódott a tömegpusztító fegyverek utáni vágy, így több tudósban is létrejött az ennek megvalósításához szükséges gondolat. Ahogy gyorsul a tudományos fejlődés üteme, úgy szaporodnak a vágyak és a célok és úgy nő az ehhez szükséges tudományos, az emberi tudatban gyökerező kapacitás is. Ez egy láncreakció, ahol a maghasadás már akkor megtörtént, amikor az első tudat beleköltözött az első élőlénybe…