Változni tudni kell

Milyen érdekes, hogy az emberek csak rendkívüli nehézségek árán képesek változtatni életükön, magukon. Pedig tudomásul vehetnék, hogy a jelenlegi életük, gondolataik is egy előző változás eredményei!

De miért is van szükség a változásra? Egyáltalán szükség van-e rá?

girl_with_blueErre a kérdésre az egyszerű válasz az, hogy nincsen. Csak abban az esetben van változásra, változtatásra szükség, ha az ember elégedetlen magával, vagy az őt körülvevő dolgokkal. Ezt pedig igen nehéz bevallani saját magunknak, hiszen a világunk, amiben élünk az egy általunk – vagy programunk – által létrehozott világ, a gyermekünk és alkotónk is egyben. Egy alkoholista sem mondogatja őszintén magáról, hogy ő alkoholista és szeretne nagyon megváltozni.

Tehát változni csak akkor érdemes, ha szükségét érezzük. Ez az érzés az első és egyben legnagyobb lépés a változás felé, ezt a legnehezebb megtenni. Sok esetben egyszerűbb megmagyarázni magunknak, hogy az élet ily’ kegyetlen, minden összeesküdött ellenünk, mindenki ellenünk van. Erre vagyunk kondicionálva, azt hazudták nekünk születésünk óta, hogy a világ ilyen, ebben az a feladatunk/sorsunk, hogy szenvedjünk amíg lehet. Nagyon ritka a boldogsághoz való útravaló, szinte minden a boldogtalanság elérését írja le számunkra.

Márpedig ez közösségeken és generációkon át folytatott sors-programozás eredménye, a gyermek sorsa szinten minden esetben kísértetiesen hasonlít a szüleiéhez. Legyen ez a más emberekhez való viszonya, vagy legyen ez a szegénységhez, gazdagsághoz, mások segítéséhez, támogatásához való viszony. A hasonló a hasonlót vonzza, márpedig ha hasonló vagy a szüleidhez, ne csodálkozz, hogy az életed is hasonlóan alakul. Ebben nincs semmi különös, vagy csodaszerű, egyszerűen ilyen a világ, ez a tradíció kell a rasszok létrejöttéhez és folyamatos újratermeléséhez.

Elolvastam a témában néhány könyvet, de talán a sok pszichológiai – ide sorolnám FREUD Álomfejtés című könyvét is, amit elég sokáig rágcsáltam és nem is sikerült végigolvasnom – sületlenség mellett T. HARV EKER, A milliomos elme titkai című könyve volt az, ami segített megérteni ezeket a folyamatokat. Ez a könyv elsősorban a pénzhez való viszonyról szól, de az benne az érdekes, hogy az abból leszűrt tapasztalat az élet többi területén is tökéletesen beválik. Ha ezen még nem gondolkoztál el, és hirtelen kívülről kezded el nézni a saját életed moziját, elég megdöbbentő képet kaphatsz, hirtelen nagyon más színben tud feltűnni a valóság!

Mit hallottál gyerekkorodban a pénzről, a gazdagságról és a gazdagokról? Hallottál-e olyan kijelentéseket, hogy a pénz minden gonoszság forrása; spórolni kell a nehéz időkre; a gazdagok kapzsik; a gazdagok bűnözők; mocskos gazdagok; a pénzért keményen meg kell dolgozni; a pénz nem a fán terem; az ember nem lehet egyszerre gazdag és lelkileg emelkedett; a pénz nem boldogít; a pénz beszél; a gazdagok egyre gazdagabbak lesznek, a szegények egyre szegényednek; a mi fajtánknak nem való; nem mindenki lehet gazdag; sosincs elég; továbbá a hírhedt mondatot: nem engedhetjük meg magunknak? Nálunk, otthon, apám mindig azt üvöltötte, valahányszor pénzt kértem tőle: “Mit gondolsz, nekem a bőröm alatt is pénz van?” Viccesen azt feleltem neki: “Bárcsak úgy lenne. Lenyúznám a bőrödet.” Sosem nevetett. Itt a bökkenő. Mindazok a kijelentések, amelyeket fiatal korunkban hallottunk a pénzről, megmaradnak a tudatalattinkban, és modellként szolgálnak pénzügyeink intézéséhez.

Béna kacsaként tipegünk ugyanazon az úton, amin szüleink és azok szülei. Lehet, hogy ez nem is baj, addig a pontig, amíg ezt vállalhatónak, jónak tartjuk, de utána már egyszerűen mazochizmusnak tűnik!

Ugyanebben a könyvben találtam rá egy érdekes gondolatra, melyet már régóta próbáltam megfogalmazni magamnak is, miszerint azért akar az ember vagyonosabb, gazdagabb lenni, hogy többet adhasson másoknak!

Biztosan hallottad már az “utánozó majom” kifejezést. Nos, az emberek sem sokban különböznek a majmoktól e tekintetben. Gyermekkorunkban mindent utánzással tanulunk meg. Sokan ódzkodnak beismerni, de van némi igazság a mondásban, miszerint “az alma nem esik messze a fájától”. Erről annak az asszonynak a története jut eszembe, aki sonkát főzött vacsorára, és levágta a hús mindkét végét, mondván: “Anyám is így csinálta.” Nos, éppen az anyja jött el hozzá aznap vacsorára. Meg is kérdezte tőle, miért vágta le mindig a sonka két végét. Az anyja azt felelte: “Anyám is így csinálta.” Elhatározták, hogy felhívják a nagymamát, és megkérdik tőle, miért vágta le mindig a sonka két végét. No és mit mondott a nagymama? “Mert túl kicsi volt a lábasom.”

Ez egy apróságnak tűnő, mosolyogtató példa, de az életünk és a gondolataink tele vannak ilyen majmolással, előre kiszámítható pozitív és negatív eredményeket produkálva. Egy pillanat alatt meghozunk olyan döntéseket – kizárólag a belénk tömött program alapján – ami egész későbbi életünket gyökeresen átalakíthatja, befolyásolja. A két legismertebb, mindenkit érintő ilyen dolog a házasság (röghöz kötés) és a lakáshitel (adósrabszolgaság) kérdése.

Szinte nincs olyan család ebben az országban, de talán a világ jelentős részén sem, ahol a szülők ne ragaszkodnának a házasság, a jogszerű – immár hit-telen és vallástalan – együttélés intézményéhez. Nem azért, mert fel tudnának hozni túl sok példát arra, hogy ez miért is jó, vagy mi ennek a haszna, egyszerűen bennük is ez az erős program munkál. Ezáltal a fiatalokat – akik még nem igazán képesek eldönteni ezt a kérdést magukban – folyamatosan bombázzák a cselekvéshez szükséges okossággal, aminek szinte mindig az a vége, hogy huszonévesen házasodnak és szintén huszonévesen válnak is. Ennek minden szépségével és rengeteg bánatával, veszteségével együtt. Egy esküvő kiadásai és az utána következő válás kiadásai sok esetben egy fél élet alatt megtermeledő javakkal érnek fel, a mentális veszteségekről nem is beszélve.

Ehhez nagyon hasonló a kényszeres tulajdonszerzésre – ingatlan tulajdon, nagyösszegű hitel segítségével – való iránymutatás és a hozzá tartozó okosság osztása is. Sajnos a saját környezetemben is vannak többen, akik a mostani eszükkel már nem engedtek volna ennek a demagóg erőszaknak és nem csak azért, mert a mostani pénzügyi válság mindenkit új gondolkodásmódra kényszerít. Egyszerűen azért, mert rájöttek, hogy olyanok adtak nekik tanácsot ebben a kérdésben, akiknek az égvilágon semmi tapasztalatuk nincs benne, sőt szinte kizárólag a saját programjuk adta valóság szerinti szöveget voltak képesek érvként felhozni. Egy olyan pénzügyi döntésre kényszerítették a hozzájuk legközelebb álló személyt – a gyermeküket – amihez nem rendelkezett a megfelelő ismeretekkel, majd hogy ezt a döntést a nekik tetsző módon hozza meg, rásegítettek.

A legcsúnyább eredmény – ebből is láthatunk rengeteget ha kicsit körülnézünk – a huszonéves friss házasok válása és – tulajdon helyett – a közös hitelterhek elosztása a bíróságon. Megfizetve mindent kamatostul, illetékestül, könnyestül… Talán ez a párocska, ha a mai napig egy bérelt lakásban tervezgetné a közös jövőt és a HÁZasságot, mosoly lenne a könny helyett. Ki tudja, ha még időben változtattak volna a gondolkodásukon, más lenne a helyzet.

Azt hiszem a fenti két markáns példa mellé belefér a családtagokhoz való viszony öröklése is. Ha egy családban a gyermek a folyamatos intrikát, egymás lenézését, a háta mögött való szidását látja, miért is gondolkodna máshogy? Miért is lennének barátai, miért is lenne aki felnéz rá, és miért is nézne ő fel valakire. Lehet, hogy a fenti esetben elérhető anyagi veszteség is fájdalmas, de a barátok, szerettek nélküli élet fájdalma mellett ez eltörpül. Márpedig jelenleg a társadalom tele van az effajta családmodell eredményével, az atomizált, bezárkózó, információ-zabáló egyedekkel, akik számára a boldogság egy felfoghatatlan, nemlétező valami, ami csak a brazil szappanoperákban és az amerikai nyál-műsorokban kaphat szót. Természetesen saját gondolatok és valódi gondolkozás nélkül.

A tradíció addig jó, amíg JÓ az azt alkalmazó ember számára és amikor már rossz, akkor nem tradíció, hanem kuruzslás, vakhit, babona. Gúzsba köti az elmét, determinálja a már sokszor végigélt, szenvedéssel és veszteséggel teli eseménysort. Tradicionális depresszió, saját gondolat helyetti majmolás.

A gondolatindító változást szinte mindig valami kritikus helyzet, valami tragédia indukálja. Ez is sorsszerű, programszerű működés. Miért kell megvárni azt a pontot, mikor már csak egy lehetőség marad? Miért kell az utolsó pillanatig ragaszkodni a demagóg tradícióhoz, akkor is ha látjuk, hogy amiatt kerültünk a tragikus helyzetbe?

Azért, mert a változtatás felelősséggel jár, míg a program szerinti működés más felelőssége. Szerintem ennyi az egyszerű magyarázat, minden más tankönyvekbe és tanulmányokba való…

Személy szerint büszke vagyok, hogy még időben – egyesek szerint igen korán – képes voltam meghozni a változást elősegítő döntéseimet és ezentúl sem lesz ez másképp. Ezen döntések eredményei kézzelfoghatók, bizonyítják számomra, hogy a sorsom nincs megírva sehol, sajnos – vagy sokkal inkább szerencsére – ezt a történetet magamnak kell megírni. Márpedig én magamnak nem fogok keserű történetet írni, eddig sem tettem, ezután sem fogom. Aki szeretne ebben a jó hangulatú, a tiszteletre és a szeretetre épülő történetben részt venni, azt szeretettel várom. Azoknak, akiknek ehhez jelenleg meg nem léphető változásra lenne szüksége, erőt és kitartást kívánok hozzá és türelemmel kivárom, míg időszerű nem lesz szereplésük a történetemben. Addig maradjunk egymást nem metsző halmazok egész elemei…

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *